World music: magam sem

publikálva
1999/11. (03. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

értem, miként történhetett meg, már vagy negyedéve nem hízelegtem olvasóimnak efféle világzenei összeállítással. A bûn- és hivatástudat most kárpótlásra késztet: íme, felkínálom legfrissebb élvezeteimet, sztereóban, két oldalon.

Nusrat Fateh Ali Khan and Party: Nusrat Forever. Noha már több mint másfél éve túlestünk Nusrat halálán, a sugárzása folyamatos: rendre jönnek a tiszteletére készült, illetve a hagyatékában maradt anyagok. Minimum "szent emberként" - az itteni jegyzetben "békés buddhaként" - szokás emlegetni, és ezt kommersz kalandozásai (Eddie Vedder, Michael Brook estébé) sem bírták kikezdeni. Ha a pakisztáni qawwali királyát keressük, elõtte kell meghajolni.

Ennek a zenének úgy ezeréves gyökere van; szufi szerzetesekkel érkezett Törökország, Irak, Irán, Afganisztán térségébõl Hindusztánba. Rögtönzött, költõi kifejezõkészség - erre utal nagyjából a fogalom -, olyan metaforikus szóhasználattal, amely a hétköznapi, világi tárgykört is elvont, "mennyei" jelentéssel ruházza fel. A qawwali-szövegek jelentõs része persze eleve szakrális.

Nusrat pályafutása édesapja halála után, az érte énekelt imával kezdõdött; ezt követõen szállt rá a party vezetése 1971-ben, huszonhárom éves korában. Apai örökség a tabla használata s a magas regiszterekben éneklés is. A nyolcvanas évek world music-mozgalma világszerte befuttatta, a qawwali monotóniájában a divatos acid tánczenék egyik forrására talált az ifjúság. Az a négy darab, amely ezen a lemezen hallható, Nusrat-viszonylatban átlagosnak mondható, ám ez az átlag minden további nélkül hipnotikus. Ilyenkor meg lehet, ilyenkor meg kell feledkezni mindarról, ami még megtörténhet a zenékben. Ilyenkor csak a transz, ami a qawwaliban a legtöbb: a teremtõ megérinthetõ. (Long Distance/HMK, 1999) * * * *

Emil Zrihan: Ashkelon. Emil Zrihan, a marokkói Ashkelon zsinagógájának kántora marokkói és andalúziai arab és zsidó dalokat énekel. Kiváló hang, s hozzá pompás technika; kíséretében lant, hegedû, tangóharmonika, flamenco gitár, basszusgitár, dobok - Yossi Fine, a korábban Lou Reeddel és David Bowie-val is dolgozó producer sugallatai szerint.

Szokása a jobbfajta arab tánczenéknek éppoly mélységbõl szólalni meg, mint a klasszikus arab muzsika. Most azt halljuk: vallásos áhítattal dicsõítendõ a szerelem - ahogy kell. Ám van itt egy dal, Lamoledet Shouvi Roni a címe, melynek szárnyán kiemelkedik az album bármiféle "besorolásból". Ez a dal egy pacákról szól, aki nem mozdul a szobájából, csak lemezeket hallgat, amíg össze nem csuklik; maga sem tudja, miként alakult az élete így, és egyszer csak meghall egy dalt, Lamoledet Shouvi Roni a címe, s akkor elárasztja a, és már majdnem... (Piranha/Zenesegély) * * * * + * *

Te di la vida entera. Nem kubáznék, de most már késõ; engem mindig megtalálnak, hiába kéretem magam. Meg hát az is igaz, ennek a társaságnak nem lehetett ellenállni, egészen különleges felhozatal. A beszédes nevû Orchestra Café Nostalgia a magja, körötte pedig bõ lé, dús hús - mintegy harmincöt közremûködõ, csupa fúvós és vonós.

S amit - Zoé Valdés ötlete alapján - hallunk tõlük, az az ötvenes évek kubai szalonzenéjét idézi fel; tónusai szerint inkább "fehér embernek való" muzsika, az európai sanzon és az amerikai mainstream dzsessz hatásaival. Nagyvonalú, elegáns, finom repertoár, teljesen bele kell feledkezni - ilyenkor annyi mindenre vissza lehet emlékezni, ami nem történt meg soha. (Naive/MCD, 1998) * * * * *

Alpha Yaya Diallo: Aduna "the world". A guineai Alpha Yaya Diallo apukája orvos volt, ebben a minõségben járta Nyugat-Afrikát, magával cipelve kisfiát. Anyukája Szenegálból származott, úgyhogy ott töltötték a nyarakat, a Zöld-foki-szigetekrõl érkezettek között. Ennyit a hatásokról, ugyan a vándorlásnak csak Kanadában esett vége, ahová történetesen Finnországból érkezett Diallo. Most ott boldogul. Könnyû neki: kitûnõ gitáros, azokat a hangokat is simán hozza, amelyekért normális esetben egy (21 húros) kora lenne felelõs. És kitûnõ énekes is, ahogy a hangjával bánik, az Salif Keitát juttatja eszembe, ráadásul mindketten "disszidánsok" - nem a muzsikuskasztba születettek közül valók.

Az Aduna... Diallo korábbi lemezeibõl válogatva került most nemzetközi forgalomba. Túlnyomórészt igen ízléses és szórakoztató tánczene, mely feltûnés nélkül szövi össze a különféle nyugat-afrikai stílusokat és nyelveket, az õsök szavát és az ezredvéget, az akusztikus hangzást és az elektronikát. Ami pedig az album csúcspontját illeti, az kétségtelenül a Mory Kanté által elhíresült Yéké Yéké akusztikus változata: egy ekkora szám mellett kisebbségi komplexusa lehet a Godzillának, komolyan. (Tinder Records/HMK, 1999) * * * * és fél

Sly & Robbie: Softcore Surge. Ez csak egy maxi, ami nem feltétlenül jó hír, de ennyi önmegtartóztatás ebben a szakmában is muszáj. Sly és Robbie már vagy negyedszázada aktív a reggae színterén, annak a hangváltásnak a képviseletében, amely a dub és a populáris effektekkel dúsított rocker sound kibontakozásához vezetett. Akkoriban a Chanel One stúdió házizenekara, a Revolutionares dobosaként és basszerosaként tették a dolgukat. Továbbá arról híresek, hogy boldog-boldogtalan felvételén felbukkan a nevük, ezeken a hasábokon három hete szerepeltek utoljára, Manu Dibango jamaicai lemeze alkalmából.

Na most ez a maxi a ´98-as Strip To The Bone albumról keveredett ki; rajta négy változat a címadó darabból, ami nem a legjobb befektetés, ám nem is csalódás. A Sly & Robbie-hívek már tavaly kicsodálkozhatták magukat - Howie B producersége mellett éppoly szokatlanul gépies korong kerekedett, mint most ez a dub-ragga-latin-techno kollázs. Nem hinném, hogy érdektelen, de tanácsra szorulok e mûfajban - ennyi önmegtartóztatás ebben a szakmában is muszáj. (Palm Pictures/MCD, 1999) * * * * plusz-mínusz *

Hedningarna: Karelia Visa. Hogy a kilencvenes évek elején hirtelen nagyon komolyan vettem a svéd világzenét, azért elsõként a Hedningarna Kaksi!, majd - még inkább - Trä címû albumát okolhatom. Az úgy volt, hogy a korábban akusztikus/instrumentális folkot játszó trióhoz két finn lány csatlakozott, és egyszersmind felturbózták a hegedût, gitárt, tekerõt, furulyát, dobokat is - szemplerrel, kütyükkel, szintetizátorral, kõkemény erõsítéssel. Az így születõ hangzást "posztbarbár punkfolkként" próbáltam körülírni: "a Hedningarna az erdõ, a sötétség, a vihar, a baljós mítoszok és a csodák zenéje." Ám az idõközben megesett két album alapján attól félek, becsúszott egy kis gikszer is: a Trä überelhetetlen.

Odáig teljesen rendben, hogy Karelia orosz földjére látogattak inspirációért, és azt is értem, hogy visszavettek az elektronikából - nyüstölik azt elegen az általuk tört úton. Mindössze abból adódott gondom, hogy a mágia veszített a hõfokából, ha úgy tetszik, kisebbségbe kerültek a "baljós mítoszok és csodák". S ami új, az ugyanakkor mégsem ismeretlen: Karelia engedte útnak a Värttinät is. Szóval az egyik szemem sír, a másik meg tudja, lesz ez még így sem. De bármiként is, nekem 1. a Hedningarna jelentõs zenekar maradt, 2. a Karelia Visa simán vállalható; csak mondom, a Trä... (Silence Records, 1999) * * * * alá

Armand Amar: La Traversée. Noha egymástól elkülönülõ darabokból épül fel az album, igazán csak folyamatában élvezhetõ: ráfordulva, alámerülten. Öt kontinens hagyománya inspirálta ezt a komoly zenét, még sincs "rákényszerítve" a változatosság; azt mondanám inkább: egy decens trip, melyben a francia Amar vonósai megõrizték személyességüket és szomorúságukat is. Jól csengõ társaságokkal jönnek össze utazásuk során - a szíriai Hamza Shakkur, a guineai Djely Moussa, az egyiptomi Les Musiciens Du Nil komoly megtiszteltetés -, mégis azt visszhangozza a táguló világ: "A rácsok bennünk vannak." (Long Distance/HMK, 1998) * * * *

Natacha Atlas: Gedida. A betevõ bódulatra vadászva megeshet, hogy inkább Natacha elõzõ - Halim címû - albumáról választanék csillagot; és azt is tudom, hogy ennek a Gedidának soványabb a visszhangja, de én akkor is nagyon bírom. A Halimnál maradva, emlékszünk talán: az egyik fele úgy szólt, akár egy "generál" Trans-Global Underground, míg a másik az ötvenes évek klasszikus arab dalnokainak érzelmi fûtöttségét és hangszerelését idézte.

No most a Gedida - már Natacha hangján túl - számomra éppen attól izgalmas, ahogy ez a kétféle nyelv összefonódott rajta: könnyedén és eredendõen, mintha London Kairó szomszédságában volna. Egyfelõl. Másrészt meg úgy gondolom, az a pálya, ha a popzene is rendesen végig van gondolva: "a középpontban az arab zene, ezt övezi a periférián a nyugati fúzió aurája"; "Alex a nagybátyámnál tanulmányozta az arab skálákat" - ahogy Natacha a MaNcsnak mesélte (1998. július 2.). És akkor összejöhet egy album, amely ha kevésbé mámorító is, felfrissíti a levegõt, az elejétõl végig. (Mantra/HMK, 1999) * * * * és fél

Marton László Távolodó

publikálva
1999/11. (03. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...