Cowboy Junkies: Blue Moon Revisited (A Song for Elvis)
Telihold minden hónapban van, de csak elvétve fordul elő, hogy egy naptári hónapra kettő is jusson. E jelenségre utal a once in a blue moon kifejezés, ami annyit tesz: nagyon ritkán. A blue persze nemcsak kék, hanem – itt főként – bánatos és szomorú is. E jelentésrétegekkel játszott el Lorenz Hart, amikor szöveget írt Richard Rodgers melódiájára, rövid idő alatt négyszer is. Miként az első három, a negyedik is filmzenéhez készült, 1933–34-ben – az első három verzió lábjegyzet sorsra kárhoztatott, a negyedik viszont máig gyarapodó fejezetté nőtt a populáris zene történetében.
A dal negyedik, Blue Moon-változatát elsőként Glen Gray énekelte lemezre 1934-ben. Billy Eckstein 1948-as felvételéhez képest egészen másképp szólt a dal, amivel a szerelemre szomjazó szívek millióiba búgta be magát 1956-os első albumán Elvis Presley (mellesleg a „napfényes” Sun Records kiadványán), 1961-ben pedig a Marcels doo-wop-verziója hódított, de nagyon. Addig sem volt, azóta sincs megállás, legalább 150 Kék Hold hallgatja föntről a társra vágyók imáját (itt az alkalom átkapcsolni a magánydalokhoz).
A Blue Moon előadóinak szinte végtelen sorából kiemelkedik a Cowboy Junkies az 1989-es Trinity Sessions albumon Elvis tiszteletére bemutatott varázslatával. Margo Timmins énekére meg se próbálok méltó jelzőt találni, tessék hallgatni, és beleszeretni. A fenti felvétel 1990-ben készült.
The Tornados: Telstar
A Blue Moon hangszeres feldolgozásai között megtalálható a Ventures 1961-es verziója is. Szezonja volt akkoriban az instrumentális zenének, a Ventures, a Champs, a Shadows, Link Wray és Duane Eddy mellett a Spotnicks és a Tornados vitte a prímet. A svéd Spotnicks neve a szputnyikot, a szovjet űrkutatás világraszóló eredményeit juttathatja eszünkbe.
A Tornados legnagyobb sikerét az 1962 júliusában föld körüli pályára bocsátott amerikai telekommunikációs műholdnak, a Telstarnak köszönhette. A zenekar karrierjét szerzőként és producerként egyengető Joe Meek ennek ihletésére írta meg Angliában és Amerikában egyaránt a kislemezlista élére röpült számát. S ha már a világűr így bejött neki, gyorsan piacra dobta a Telstar vokális verzióját is (Kenny Hollywood: Magic Star – feledhető), a Tornados pedig 1963-ban kijött egy másik sci-fi kislemezzel (Robot / Life On Venus). A Telstar egyébként bajt is hozott Joe Meek fejére (plágiummal vádolta Jean Ledrut francia komponista). A bíróságon tisztázódott, hogy ebben ártatlan, de ezt már nem érte meg (1967-ben öngyilkos lett, miután agyonlőtte szállásadónőjét). Akárhogy is, a Telstar a korai űrkorszak naivan futurisztikus optimizmusának hangjaként vésődött be memóriánkba. Ott a helye az Orion űrhajó mellett.
Őrjárat az űrben
McLane kapitány, Tamara Jagellovsk hadnagy és a nemzetközi legénység többi tagja 1966-ban indult kalandos őrjáratára a világűrben, a fekete-fehér tévék mai szemmel játékszerűen kicsi képernyőin. Hétről hétre megküzdöttek feletteseik merevségével, és a világkormány dicsőségére megmentették az emberiséget. Utána tenger alatti klubban lazítottak. Modern bútorzat, modern táncok, modern frizurák – raklapnyi retróalapanyag.
A most ötvenéves – és egyébként 2003-ban mozivászonra is felturbózott – nyugatnémet sorozat zenéjét Peter Thomas írta, ez itt az egyik epizód vége főcíme.
The 5th Dimension: Aquarius / Let The Sunshine In
Túl az évtized első felén, túl a fekete-fehéren, a 60-as évek optimizmusát sugározta a hippiálom szivárványos szépsége is. A korszak kaleidoszkopikus színkavalkádját és szellemi mozgásait vitte színpadra Galt MacDermot, James Rado és Gerome Ragni musicalje, a Hair. 1967-ben egy kis New York-i színházban mutatták be, 1968-tól hosszú éveken át futott a Broadwayen, tökéletesen illusztrálva az underground fősodorba katapultálódását. E folyamat ölt testet a 5th Dimension 1969-es Nr. 1. kislemezén: az asztrológiai téma mentén fűzik egybe a darab nyitó- és záródalát, az eredeti hangszerelést vonósokkal lágyítva.
Ábránd a Vízöntő korának hajnaláról: hetedik házába ér a Hold, a Jupiter és a Mars együttállása pedig elhozza planétánkra a béke uralmát, szeretet kormányozza a csillagteret, harmónia, megértés, együttérzés és bizalom tölti el az emberiséget, nincs többé álnokság és gúnyolódás, felszabadul a szellem, és ragyog ránk a napfény… Mindez már az akkori valósághoz képest is utópisztikusan hangozhatott, hát még ma – de a zene magával ragadó, s ha létezik ötödik dimenzió, az akár a képzelet világa is lehet, ahol tényleg béke honol.
Grateful Dead: Dark Star
A 60-as évek vége a csillagászati dalok fénykora is. Janis Joplin egyenest a kozmoszt célozta meg 1969-70 közötti zenekarával, a Kozmic Blues Banddel (Kozmic Blues). A Doors a Napra várt (Waiting for the Sun ). A Rolling Stones a Hold gyermekének mosolyára (Child of the Moon). A Creedance Clearwater Revival Rossz Hold feljövetelét prognosztizálta (Bad Moon Rising). Eközben a Grateful Dead rátalált a maga sötét csillagára.
Nincs történet, költői képekben porlik hamuvá a sötét csillagból áradó fényözön, reflektorok keresnek réseket a hallucináció felhői között, formátlan tükörszilánkokra törik az anyag, jéggé olvad az üvegkéz stb. A pszichedelikus látomásokat Robert Hunter vetette papírra Jerry Garcia zenéjére. A Dark Star 1968-ban jelent meg kislemezen. A két és fél perces korong azonban nem a Grateful Dead igazi formátuma. A Dark Starnak is idő kellett, hogy elnyerje végső formáját – talán pontosabb volna így: idő kellett ahhoz, hogy soha ne nyerje el végső formáját. Hiszen koncertjeiken általában húsz perc fölé nőtt, időt és teret hagyva a zenekar gitárosainak közös és/vagy egyéni improvizációira. A fenti 23 perces változat az 1969-es Live/Dead albumról való.
Van Morrison: Moondance
Ahogyan a Grateful Dead számára költői kép és zenei improvizációs alap a Sötét csillag, Van Morrisonnál is „csak” apropó a Hold: a csillagfényes októberi égbolt alatt, amikor a szellő földre kényszeríti a faleveleket, mesés éjszaka kínálkozik a holdtáncra – a szeretkezésre. A Hold lágy fénye ragyog arcbőröd pírjában – ilyen lírai képekben hívja kedvesét ágyába Van Morrison. A Moondance 1969-ben rögzített és 1970-ben megjelent harmadik albuma címadó dalaként egyszerre felel meg a fülbemászás és az igényesség kritériumainak (miként a legutóbbi spanyolos összeállításban szerepelt a Caravan is, ugyanerről az albumról).
A Moondance jóval megjelenése után is Van Morrison színpadi repertoárjának része maradt, itt egy 1979-es belfasti felvétel.
Beatles: Here Comes The Sun
Fülbemászás és igényesség együttállásával persze semmit se mondtam, enélkül nincs komolyabb életmű a popzenében… létezett példának okáért egy Beatles nevű együttes, talán hallottak már róla. Na, ők mindenben jeleskedtek, így égi dalokban is – I’ll Follow The Sun és Mr. Moonlight (1964, Beatles For Sale album) –, sőt még a dobosuk is csillag volt, Ringo Starr.
A Here Comes The Sun a remény dala, a telet felváltó tavaszról, a magányt elűző találkozásról, a jeget feloldó melegről, az arcokra visszatérő mosolyról, George Harrison visszafogott derűjével, az 1969-es Abbey Road album óriási slágereinek egyikeként. Legendáját maga a szerző írta tovább, amikor évtizeddel később világra hozta a dal holdtestvérét, de ahogyan az gyakorta megesik, a folytatás nem tud lépést tartani az első résszel: a Here Comes the Moon közel sem futott be akkora pályát, mint előzménye, amelyre reflektált.
Beatles: Across The Universe
John Lennon nem vett részt a Here Comes The Sun felvételén, de a kozmikus ihlet őt sem kerülte el. Káprázatos dalainak egyike az Across The Universe, a világegyetemen át ránk zúduló szavakról, a világegyetemben kavargó gondolatokról, a külvilág és belső világunk érintkezéséből fakadó érzelmekről, érzésekről, bánatról, örömről, életünk árnyairól és fényeiről, a lelkünket megérintő természetfölötti, misztikus erőről (az indiai meditációs kurzusok lenyomataként) és a szilárd talajra visszatérítő akaratról (a refrén öntudatosan ismételt közlésében: „Semmi se fogja megváltoztatni a világomat”).
Az Across The Universe különböző verziókban, többféle mixben létezik. Első, 1968-as felvételét a World Wildlife Fund jótékony célú válogatásalbumának (No One’s Gonna Change My World, 1969) ajándékozták, eredeti madárhangokkal díszítve a végén, ez szól az indiai idilljüket megörökítő képsorok alatt. A legismertebb verziója pedig Phil Spector produceri közreműködésével került az 1970-es Let It Be-re, a Beatles utolsó albumára.
David Bowie: Space Oddity
A sci-fi örök témája az ember létrehozta mesterséges értelem elszabadulása, a saját képünkre teremtett lények önállósulása, a robotok ellenünk fordulása, átprogramozódása. Jelen van ez a 2001 – Űrodüsszeiában, Stanley Kubrick Arthur C. Clarke regényéből forgatott, 1968-as filmjében is. David Bowie dala nemcsak címében cseng össze ezzel (Space Odyssey – Space Oddity), hanem történetében is: miként a filmbéli űrhajós, a dal hőse, Tom őrmester is elszakad űrhajójától, megszűnik kapcsolata a földi irányítóközponttal, s tehetetlenül száguld a végtelen űrben, mindörökre. Amíg élt a kapcsolat, megüzente a feleségének, mennyire szereti, de aztán vége: „Lebegek a bádogdobozomban / Messze a Hold fölött / A Földgolyó kék / S én nem tehetek semmit…”
A Space Oddity 1969 nyarán előbb kislemezen, majd Bowie második albuma (David Bowie) nyitódalaként jelent meg. Párhuzamosan az amerikai Apollo–11 útjával, amelynek során első ízben lépett ember a Holdra. A dal asztronautáját, Tom őrnagyot később visszahozta az Ashes to Ashes (1980, Scary Monsters album) és a Hallo Spaceboy (1995, Outside album) szövegében, illetve földi léttől búcsúzó klipjében, a Blackstarban, s dalba foglalta az emberiség nagy kérdéseinek egyikét is: van-e élet a Marson? Life on Mars? (1971, Hunky Dory album).
The B-52’s: There’s a Moon in the Sky Called Moon
A tudományos fantasztikus műfaj hajlamos kissé túl komolyan venni önmagát, ezért is oly üdítő, ha valaki játékosan nyúl hozzá. A legkiválóbb példa erre a B-52’s. Repertoárjuk visszatérő motívuma az űrkorszak, leginkább a buli kellékeként – hülye ruhákban bármire képesek vagyunk, akár ha gyerekkorunk képregényeinek lapjai közül süvítenénk elő, nincs nehézségi erő, nem köt gravitáció, és csak annyiban viselünk felelősséget az emberiség jóléte iránt, hogy gondoskodunk róla: mindig legyen mire táncolnia.
A B-52’s kozmikus dalainak sorát a Planet Claire és a There’s a Moon in the Sky Called Moon nyitotta meg a zenekar első albumán (The B-52’s, 1979). Már a címe is elég lökött (Van egy Hold az égen, amit Holdnak hívnak), de fő, hogy kitágul a tér, útba ejtjük a Szaturnuszt, a Merkúrt, a Vénuszt, a Marsot, a Jupitert, az Androméda-ködöt, meteorokkal és szupernovákkal találkozunk, hiszen a refrén szerint „ez itt az űrkorszak…” Aztán jött a 53 Miles West of Venus (az 1980-as Wild Planet albumon) és a Cosmic Thing (1989), s biztosak lehetünk benne, hogy előszedik még ezt a témát.
Honeymoon Killers: A Deep Space Romance
A There’s a Moon… méltó párja a Honeymoon Killers száma, a belga zenekar első albumáról (Les Tueurs de la Lune de Miel, 1982). Eredetileg instrumentális volt, akárcsak a Ventures Telstarja: a franciák által 1973-ban kezdeményezett, s nyugat-európai összefogással megvalósított űrprogram nyomán kapta címét: Ariane. Az Ariane hordozórakéták százával állítottak föld körüli pályára műholdakat. Az instrumentális számot továbbfejlesztve készült el az A Deep Space Romance: angol nyelvű – ha már az űrhajózás és a popzene nemzetközi nyelve az angol – féltékenységi hangjáték egy űrállomáson. Sajnos nem találtam hozzá klipet, de hát mire való a fantáziánk, fejben bármilyen animációt hozzáképzelhetünk.
John Lydon: Sun
Miközben szinte mindenki odavan a természet áldásaiért, élvezi a napfényt, csodálja a csillagokat, ábrándozik a holdfényben, John Lydon mindennek az ellenkezőjét teszi. A természet lágy ölén is az autóparkolót hiányolja, a betont, a várost, napsütés helyett havas esőt akar, természetes klíma helyett mesterségeset, keze ügyébe pedig távirányítót… Mármost hogy ebből pontosan mennyi a szó szerint veendő önéletrajzi elem, illetve a szerepjáték, meg nem mondom, de az biztos, hogy a Sex Pistols és a Public Image Ltd. egykori énekese világéletében gyűlölt együtt bégetni a birkanyájjal. Ha tehát a nyugati világ népe imád napozni, akkor ő utálni fogja ezt. „Soha nem vagyok boldog azzal, ami körülvesz / szeretem, ha választhatok…” – szögezi le a Psycho’s Path című, 1997-es szólóalbumán hallható számban, amelynek itt a Leftfield által kevert változata szólt.
Kispál és a Borz: A honi csillagászat fejlődése
Legszebb népdalaink egyike, a Csillagok, csillagok óta a magyar műdalok világát is átjárják az égbolt tartozékai. Elsőként a Kex kívánkozik ide: „Csillagok, ne ragyogjatok / Csillagok, megvakulok” – kérte Baksa Soós János épp az ellenkezőjét a csillagoktól, mint a népdal, habár a szerelmi szál közös. Radics Béla ugyanakkor csillaggá szerette volna gitározni magát (Zöld csillag). A 70-es éveket az Omega űrkorszakával (Gammapolisz stb.) is jellemezhetjük. A 80-as években Grandpierre Attila civil énjét a filmvászonra is átvitte a Kutya éji dala csillagászaként, miközben az Európa Kiadó szerzőinek fantáziáját a kozmikus szex lehetősége ragadta meg (Jó lesz: „a súlytalanságban szeretkezünk”), a Balkan Tourist pedig a Föld elpusztíthatóságára figyelmeztetett (A Szaturnusz gyűrűje). A 90-es években az Anima Sound System űrhajóst küldött fel (Hungarian Astronaut) és Csillagtalan eget festett fölénk, népzenébe oltva az elektronikát, míg a Kispál és a Borz a téma tudományos megközelítése érdekében tett igen sokat. A Naphoz Holddal álomi líráját A honi csillagászat fejlődése teljesítette ki, előbb 1994-ben a Sika, kasza, léc albumon, majd koncertek végtelen során át – így jutottak el a 2007-es jubileumhoz és Lovasi András önironikus bevezető szavaihoz.
They Might Be Giants: Why Does The Sun Shine?
Lovasi tudományos fejtegetése („Azt nézem, hogy milyen a Hold / S eszembe jut, milyen kurva fura / Azt mondják, hogy régi rokon / A puna meg a Luna”) a biológiailag és mentálisan egyaránt érett közönségnek szól. A kisebbekhez másképp kell beszélni. Erre tett kísérletet a They Might Be Giants, amikor gyerekalbumokat készítve, a betűk (Here Come the ABCs, 2005) és a számok (Here Come the 123s, 2008) után a természet- és részben a társadalomtudományt vették sorra: a 2009-es Here Comes Science a legszórakoztatóbb fizika-kémia-biológia óra. Az van itt – látszólag könnyedén, valójában nyilván sok melóval – megoldva, zenében, szövegben, videóban, hogy a témák bonyolultsága ne menjen a befogadhatóság rovására, és fordítva, a tartalom leegyszerűsítése ne menjen át gügyögésbe és zeneileg se csússzon át gagyiba. Tudományos ismeretterjesztés kis kamaszoknak olyan zenével, amit vélhetően egy nagy kamasz sem érez cikisnek. Elmagyarázzák, hogy a hullócsillag valójában nem csillag, hanem meteorit (What Is a Shooting Star?), hogy hány bolygó kering a naprendszerben (How Many Planets?), két számot is szentelnek annak a megértetésére, miért süt a Nap és miért létfontosságú nekünk ez az „izzó plazma” (fent Hine Mizushima animációjával a Why Does The Sun Shine?, itt meg a Why Does The Sun Really Shine?), szóba jönnek a sejtrendszer, a fotoszintézis, a sebesség és így tovább.
Egyébként John Flansburg és John Linnel nem ezzel a lemezzel vett először irányt a kozmosz felé: a They Might Be Giants megalakulása után tíz évvel, 1992-ben, a világűr nemzetközi évének zenei nagyköveteiként hozták ki Apollo 18 című albumukat.
A világűrben száguldani – ez egyfelől maga a szabadság, elhagyván a gravitációt, fölülről, kívülről látni az egész rettenetes és kicsinyes káoszt, amiben élünk, másfelől rabság, jó esetben határozott ideig, rosszabb esetben életfogytig tartó bezártság egy high tech börtönbe.
Legutóbb: Skiccek és bombák Guernicától Ibizáig – 53. Hódolat Spanyolországnak
Legközelebb: Szabadság, rabság
Addig is: zenék egy hosszú kozmikus küldetéshez
The Orb: Moon Scapes 2703 BC
Orbital: Straight Sun
Depeche Mode: The Darkest Star
Sun Kil Moon: Gentle Moon
Norah Jones: Moon Song
Walker Brothers: The Sun Ain’t Gonna Shine Anymore
Kinks: Full Moon
Traffic: Paper Sun
Nat King Cole: It’s Only A Paper Moon
Andy Williams: Moon River
Elvis Presley: Flaming Star
Bill Monroe: Blue Moon Of Kentucky
Hawkwind: Space Is Deep
Comsat Angels: Red Planet
Police: Walking On The Moon
Echo & The Bunnymen: The Killing Moon
The Church: Under The Milky Way
The Waterboys: The Whole Of The Moon
Neil Young: Harvest Moon
The Sweet Lowdown: Chasing The Sun
Cseh Tamás: A telihold dala
Arctic Monkeys: When The Sun Goes Down
Gudrun Gut & Blixa Bargeld: Die Sonne
The Orb: Moonbuilding 2703 AD
