Bob Dylan & Joan Baez: Chimes of Freedom
Megkondultak a szabadság harangjai az ifjú Bob Dylan fantáziájában, aki a dalszöveg szerint kedvesével a zivatar elől egy kapualjba húzódva átvészelt villámlásból és égzengésből a harangzúgásra asszociálván énekeli meg mind ama szerencsétlenek sorsát, akikért a harang szól, szólhat, szólhatna. A harcosokét, akiknek ereje a harc megtagadásában rejlik. A fegyvertelen menekülőkét. A lázadók, a számkivetettek, az elhagyatottak, a gyógyíthatatlanul megsebzettek, az igaztalanul megvádoltak, a galád módon kihasználtak sorsát. A világegyetem összes nyomorultjára gondolt, velük érzett együtt, és közben szerelmes volt, ahogyan 23 évesen kell.
Ez történt 1964-ben, amikor negyedik albumára (Another Side of Bob Dylan) ezt a dalt is fölvette. Nálunk nem ez a verzió hallható, hanem az, amit Joan Baezzel énekelt – mintha épp együtt állnának a kapualjban. Joan Baez, aki kristálytisztán csengő hangján, akár betegen is bármikor „leénekelhetné” a színpadról Dylant, itt csodás érzékenységről bizonyságot téve engedi érvényesülni társát, „csak” támogatja tapintatosan, teljes szívvel.
A Chimes of Freedomot sokan átvették. Bruce Springsteen, Tracy Chapman, Sting, Peter Gabriel és Youssou N’Dour előadta az ENSZ Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata aláírása 40. évfordulójának alkalmából szervezett, s 1988-ban Budapestet is érintő, Human Rights Now! világturnén. Később a szenegáli énekes önállóan is, Afrika szenvedőire fókuszálván (innen, a magyar népszavazás szégyenével átugorhatunk a migráció ihlette dalokra). Közvetett utalásként ide kívánkozik még Billy Bragg (Ideology) és Neil Young (Flags of Freedom ).
Oly sok más szerzeménye mellett a Chimes of Freedom is benne van Bob Dylan meglepetésszerű irodalmi Nobel-díjában, amit december 10-én vehet át Stockholmban.
Sonny Terry: Cornbread, Meat and Molasses
Kukoricakenyér, hús és melasz – Sonny Terry bluesába az ételekről és éhezésről szóló dalok gyűjtésekor botlottam bele, de mostanáig jegeltem. Jobb lesz neki a börtöndalok között. A vak szájharmonikás Paul Oliver bluestörténésznek mesélte el, hogy munkadala a börtönfarmon dolgozó elítéltekről szól, akik kizárólag a mondott étrend szerint táplálkoztak.
E diéta gyógyszerkísérlet volt. Az 1900-as évek elején, az USA déli államaiban legalább ötvenezren betegedtek meg pellagrában, hétezren bele is haltak, csupa nincstelen szegény. Dr. Joseph Goldbeger (Goldberger József) magyar származású orvos, epidemológus gyanúja szerint a súlyos bőrelváltozásban jelentkező betegséget nem fertőzés, hanem egyoldalú táplálkozás okozta. Önmagán és egy Mississippi állambeli börtön kedvezmények fejében önként jelentkező rabjain folytatott étrendi kísérletei igazolták elméletét. A kukoricakenyér-koszt valóban pellagrát okozott, míg az élesztőkivonatot tartalmazó grépfrútlé hatékony ellenszernek bizonyult. Olyannyira, hogy az élesztőkivonatot tartalmazó kukoricaliszt tömeges elterjesztésével le is győzték a B-vitamin-hiány okozta pellagrát.
Mindezt nem kell feltétlenül tudni Sonny Terry hallgatásához, de persze ártani sem árt. Az eseménynek, amit ez a blues megörökít, élet-halál tétje volt – és egy magyar migráns szereplője.
Elvis Presley: Jailhouse Rock
Túl komolyan venni aligha érdemes, de a Jailhouse Rock egyszerűen nem hiányozhat, ha börtönt és zenét emlegetünk egy mondatban. Elvis 1957-es slágere az alkalmazott művészet tökéletes példája: Jerry Leiber és Mike Stoller egy zenés film címadó dalának írta, a szám sikerre vitte a filmet, majd önálló életre kelt, Elvis karrierjének és a rock & roll műfajának örökzöldje lett. Abszurd és szórakoztató, ahogy egy rács mögött játszódó filmmusical vivődalától elvárható. Végül is mi másra való a börtön, mint arra, hogy őrök és rabok együtt bulizzanak ott? Táncra fel, mindenki! A fura a dologban, hogy még ebből a vicces szürreáliából is ki lehet hüvelyezni némi – egyébként Elvis életművére így nem jellemző – felforgatást egy akár homoerotikus utalásként is értelmezhető sorban, amikor a 47-es számú rab táncba hívja a 3-as számút: „Te vagy a legcukibb börtöntöltelék, akit valaha láttam, boldog lennék a társaságodban…”
Természetesen a Jailhouse Rock sem kerülhette el sorsát, sokan műsorukra tűzték. Köztük Johnny Cash is, naná hogy az egyik börtönkoncertjét megörökítő albumán (Johhny Cash at Folsom Prison, 1968).
Toots & The Maytals: 54-46 (Was My Number)
Elvis a 47-es és a 3-as számú fogvatartottakat emlegette, Toots Hibbert száma az 54-46 volt a börtönben, miként a címből kiolvasható. Marihuána birtoklásáért másfél évet kapott 1966-ban, ami aligha lehetett és nyilván ma sem annyira ritka dolog arrafelé, a fű nyomot hagyott a zeneirodalomban is (szagoljunk csak bele a marihuánás dalokba). A dalszöveg szerint letartóztatásakor szófogadóan fölteszi a kezét, de ártatlannak vallja magát, ennek ellenére bevarrják, s ő lesz az 54-46-os.
A történet lényege, hogy életre szóló sikert köszönhet e számkombinációnak: a ska/rocksteady műfajának egyik legnagyobb slágere lett az 1968-ban kislemezen kihozott 54-46. Nemigen lehet azóta Maytals-válogatást enélkül elképzelni. Feldolgozta például a baszk Fermin Muguruza is (ugyanazon az albumán, amelyről a spanyolos zenék közé is ajánlottam egy számot). Ilyen az, amikor szép vége lesz egy rosszul induló történetnek. (Fönt a 54-46 kislemezváltozata, itt pedig egy 1975-ös koncertfelvétel San Franciscóból.)
Tom Jones: Green Green Grass of Home
Toots Hibbert dala a szabadba fut ki a rács mögül, hiszen utolsó sora szerint az 54-46 az ő száma volt, de ma már más viseli. Tom Jones dalának története is a szabadban ér véget, de teljesen másként: nem tudjuk, miért került a börtön szürke falai közé az egyes szám első személyű elbeszélő, aki gyermekkori otthona zöldellő kertjébe, szerető családja körébe álmodja magát, de arra kénytelen ébredni, hogy ott áll mellette egy „szomorú öreg padre”, miszerint lelkiatya, aki napkeltekor a vesztőhelyre kíséri. Így „érintheti” majd meg újra az otthon zöld füvét, amikor örök nyugalomra helyezik a vén tölgy tövében.
Tom Jones nem elsőként énekelte lemezre a Green Green Grass Of Home-ot, Claude Putman Jr. szerzeményét (Johnny Darrell volt az első 1966-ban), de világslágert ő csinált belőle 1966-ban. Későbbi feldolgozói között szerepelt a nagy börtönspecialista, Johnny Cash (a Jailhouse Rocknál már említett Folsom Prison koncertalbumon) és Roger Miller is, 1969-ben.
Janis Joplin: Me & Bobby McGee
Roger Miller amerikai countryénekes nevét, bevallom, mindeddig nem hallottam. Most olvasom csak, hogy a Green Green Grass of Home-hoz hasonlóan a Me & Bobby McGee-t is lemezre énekelte, sikert is aratott, de végül ugyanúgy járt: egyik szám sem őhozzá kötődik a kollektív memóriában. Rossz lehet neki, de valahol érthető: Tom Jones vagy főleg Janis Joplin kaliberével kevesen versenyezhetnek.
„A szabadság csak egy szó arra, amikor nincs vesztenivalód” – énekli Janis Joplin a kötetlen kóborlásra emlékezve, amikor szerelmével végigstoppolták Amerikát, esőben és napsütésben, megosztozva minden élményen – egész addig, míg egy napon Bobby le nem lépett, s a közösen megélt szabadság helyét annak emléke vette át. És Janis Joplin a magányban is nagyon erős (lásd a magánydalokat).
A Me & Bobby McGee keletkezéstörténetéhez tartozik, hogy Kris Kristofferson a lemezkiadója unszolására írta, ráadásul a címbéli Bobby valójában egy Barbara nevű, de Bobbynak szólított lányra utalt, noha alapesetben a Bobby a Robert beceneve. Mindez mellékes tulajdonképp. A lényeg, hogy Roger Miller és Kris Kristofferson verziója egyaránt ismert volt már, amikor Janis Joplin nem sokkal halála előtt a magáévá tette. Pearl című albumán jött ki, 1970-ben, kislemezként pedig Nr. 1 lett Amerikában. De ezt ő már nem élte meg.
Aretha Franklin: Think
Amilyen fájdalmasan szép emlékeket hív elő Janis Joplin, olyan kőkemény határozottságot áraszt Aretha Franklin hangja. A Think ultimátum, végső figyelmeztetés: ha így folytatod, ha továbbra is ezt műveled velem, akkor bármennyire is megtettem eddig mindent érted, de vége, nem mehet így tovább – ezt gondold végig, ezt gondold át, méghozzá alaposan!
Nem taglalja részletekbe menően, hogyan, mire érti a refrénben számtalanszor elhangzó freedom fogalmát – éppúgy a hallgatóra bízza, miként a dalban választás elé állított férfinak is önmagában kell eldöntenie, mit tesz, képes-e, akar-e változtatni. Egy biztos: szabadságában áll gondolkodni, szabadságában áll cselekedni. Akárcsak a nőnek. Ezért számít feminista himnusznak a Think, 1968 maradandó kislemezeinek és az Aretha Now album vivőszámainak egyike.
Tom Robinson Band: Power in the Darkness
Tíz évvel Aretha Franklin általános „szabadsága” után Tom Robinson valóságos leltárát adta mind ama szabadságjogoknak, amelyeket a polgári demokrácia elvitathatatlan alapértékeinek tarthatunk, mindazonáltal harcolni kényszerülünk értük, mert mások szemében ezek csak felborítják a régi, jól bevált „rendet.” „Szabadság… a szabadságotokról beszélünk / A szabadságról, hogy eldönthesd, mihez kezdj a testeddel / A szabadságról, hogy abban higgy, amiben akarsz / A fivérek szerelmének szabadságáról / A feketék és fehérek szabadságáról / A szabadságról, hogy ne zaklathassanak, ne félemlíthessenek meg / A szabadságról az elitizmus és férfiuralom alól / Az anyák és feleségek szabadságáról / A szabadságról, hogy a Nagy Testvér ne nyomozhasson utánad / A szabadságról, hogy saját életed élhesd…” – mondja a maga nevében, mielőtt szembesítené hallgatóit a „konzervatív” felfogással, amely mindenféle felforgató elemek aknamunkájának következtében végveszélyben látja a fegyelem, az engedelmesség, az erkölcs és a – vélhetően másképp értelmezett, de ugyanazon szóval megjelölt – szabadság hagyományos brit értékeit, a magániskoláktól a kormányzati berendezkedésen és az anglikán egyházon át a rendőrségig. E ponton Tom Robinson felsorolja, miféle felforgatóktól kellene megszabadítani a társadalmat, a hagyományos brit értékek őrzői szerint: a vörösöktől, a feketéktől, a bűnözőktől, a prostiktól, a buziktól, a punkoktól, a futballhuligánoktól, a fiatalkorú bűnözőktől, a leszbikusoktól, a baloldali söpredéktől, a niggerektől, a pakiktól, a szakszervezetektől, a cigányoktól, a zsidóktól, a hosszú hajú naplopóktól, a liberálisoktól – a hozzátok hasonlóktól!
Ez hát a feladat, ma is, egy gonosz kampányidőszak után: felismerni „a másik oldal félelmetes hazugságait”, és erőt mutatni a belőlük áradó sötétséggel szemben. A Power In The Darkness a Tom Robinson Band első albumának címadó dalaként jelent meg 1978-ban. Noha futballhuligánok meg bűnözők nélkül tényleg jobb lenne, de a többi csoport elleni hajsza demokráciában megengedhetetlen. Igény viszont lenne rá, sokfelé. Ezért nem szűnik meg aktuális lenni lassan 40 év után is a Power In The Darkness, akárcsak Tom Robinson másik, máig érvényes melegjogi alapvetése, a Glad To Be Gay (további részletek az LMBTQ-dalok között).
Au Pairs: Armagh
Armagh a börtön neve, ahol az Észak-Írország brit fennhatósága elleni harcban terrorcselekményeket is elkövető IRA (az illegális Ír Köztársasági Hadsereg) elfogott tagjait őrizték. „Nálunk nincs kínzás, mi civilizált nemzet vagyunk” – szól az önfelmentő refrén a hivatalos ködösítések modorában, előtte és utána pedig a valahogyan mégis napvilágra került tények a 32 női fogollyal szemben különösen kegyetlen bánásmódról: tisztálkodási lehetőség hiánya, hideg cella, kényszergyógyszerelés, meztelenül hanyatt fekvés széttett lábakkal („megfelelő testhelyzet a belső átvizsgálásra és az információ kicsikarására”), verés, vér, a fájdalomcsillapítás megtagadása – s a legdurvább: miután ilyen körülmények között is szülni tud a nő, elveszik a gyermekét. Na persze „nálunk nincs kínzás, mi civilizált nemzet vagyunk…”
Az Armagh az Au Pairs első albumán jelent meg (Playing With A Different Sex, 1981) – akárcsak a szexről szóló számok között hallható Come Again. Ha valaki a kínzás után inkább az erőszakról hallgatna még dalokat, itt megteheti.
Nina Hagen: Im Gefängnis zu singen
Miben reménykedhet egy rab? Mivel vigasztalhatja magát az, akit a törvények, a pénz, a bíróság, a katonaság, a rendőrség és a börtönőrség totális túlereje rács mögé rendel és ott tart? Van egyáltalán remény, hogy kicsúszhasson a réseken?
Erre keres választ Hans Eisler és Bertold Brecht dala A kommün napjai című 1957-es darabból. Hiú reményt tán, de mégis ad valamit: abba lehet kapaszkodni, hogy egy napon mindeme túlerő, minden pénz és hatalom haszontalanná és hatástalanná válik, a hatalmasok pedig eltűnnek a…
Bob Marley: Redemption Song
Valami hasonlóról beszél Bob Marley is, a lélek, a szellem szabadságáról, amivel még a fizikailag fogva tartott ember is rendelkezhet. „Szabadítsátok fel magatokat a mentális rabszolgaság alól, mert szellemünket csak önmagunk szabadíthatjuk fel” – énekli, szinte szó szerint átvéve Marcus Garvey 1937-es beszédének szófordulatait. Garvey a 20. századi jamaicai történelem és az Afrikába történő visszatelepülés gondolatát éltető rastafariánus mozgalom egyik legfontosabb alakja – róla bővebben a megzenésített politikusok között. Bob Marley őt idézve jut el az őseit Amerikába hurcoló rabszolgaszállító hajóktól az Istenben és a kemény munkában hívő, s ezért túlélő nemzedékek dicséretén át az atomenergia igenléséig. Szerinte nem kell félni az atomtól, mert ez a jövő, s a fejlődés megállíthatatlan. Ezzel persze lehet vitatkozni, amit viszont a szellem szabadságáról mond – és ahogyan teszi –, azzal aligha.
A Redemption Song különleges helyet foglal el Bob Marley repertoárjában. Egy szál akusztikus gitár a kíséret, nyomokban sem tartalmaz reggae-elemeket – zeneileg kilóg a sorból, de tartalmát tekintve mégis summázza az életművet. Sőt, le is zárja: kislemezen, illetve utolsó sorlemeze, az Uprising utolsó számaként jelent meg 1980 őszén, alig fél évvel a halála, 1981 májusa előtt.
Thomas Mapfumo: Chimurenga
Bob Marley nem egyszer énekelt az afrikai népek szabadságharcáról (War/No More Trouble, lásd a háborúról) szóló dalokat, az afrikai egység jelentőségéről (Africa Unite). Hősként tisztelték, imádták Zimbabwében is, amelyről dalt is írt (Zimbabwe). A függetlenség kivívása után, 1980-ban koncertezett is ott. Miközben Marley kontinensnyi távolságból küldött szellemi muníciót Zimbabwe, az egykori brit gyarmat, Rhodesia függetlenségi harcához, helyben valóságos zenei mozgalom adott erőt ugyanehhez. Chimurenga: shona nyelven így nevezik a gyarmattartó elleni felkelést, a felszabadító háborút és az ezt szolgáló zenét, amely az 1960-as évektől kezdve, a helyi hagyományok és a nyugati pop elemeit vegyítve, szórakoztatva tartotta ébren a harci tüzet. E politikai töltetű zenei irányzat első számú úttörője Thomas Mapfumo, aki – nigériai szellemi rokonához, Fela Kutihoz hasonlóan – a börtönnel is megismerkedett, belülről.
Kontroll Csoport: Nyilvántartanak (Azt csinálok, amit akarok)
Amit Marcus Garvey mondott, amiről Bob Marley énekelt, azt a szocializmus idején, inkább a vége felé, nálunk is megvalósították mindazok, akik a körülmények hatalmától függetlenül, belső késztetésüknek engedve csinálták, amit akartak, legyen szó politikáról, szamizdatozásról, tanulmányírásról, művészeti tevékenységről. Szabadnak képzelték magukat, és eszerint cselekedtek. Ennek eklatáns példája a Kontroll Csoport száma 1982-ből. Többet nem mondok, az állam leesett, amikor először meghallottam. (Az itt látható, nem túl jó minőségű videófelvétel 1983-ban készült az Egyetemi Színpadon.) Tán hülyén hangzik, de éppoly szépnek és szabadnak láttam és szerettem őket, mint amiről a Muzsikás élén Sebestyén Márta énekelt a Hidegen fújnak a szelekben, ahonnan a hajdani Szabad Demokraták Szövetsége egykori kampánydalaként használt Szabad élet, szabad madárt kiemelték.
George Michael: Freedom 90
Miközben Magyarországon, a szabad választás mámorában a szabad világ részeként kezdtük érezni magunkat, s olyan egyszerű örömök igazolták vissza számunkra az államszocializmus elestét, mint az, hogy immár archív felvételen, lemezen is megjelenhettek a Kontroll Csoport számai, odaát, a folyamatosan szabad világban egy politikamentes szabadságdallal hódított George Michael.
A Freedom 90 címében szereplő évszám az egyértelműsítést szolgálja: leszögezi, hogy mindössze annyi köze van a Wham Freedom című 1984-es slágeréhez, hogy előadója a duó tagja volt. De az azonos cím mögött immár másik ember áll, egy másik karrier, másik szám. Nem vagyok George Michael rajongója, de a Freedom 90-et első pillanattól fogva mesterműnek tartottam. Maximálisan egyetértve az album címével, amelyről kislemezre másolták, csak azt javasolhatom, hogy tessék előítélet-mentesen hallgatni (Listen Without Prejudice Vol. 1). A magával ragadó zenéhez merész, de mégis biztosra menő klip készült: George Michael nem szerepel benne, helyét a korszak öt szupermodelljének adta át. Naomi Campbell, Cindy Crawford, Linda Evangelista, Tatjana Patitz és Christy Turlington az 1990. januári Vogue címlapjáról vonult át a videóra, hogy George Michael hangjára tátogva nyilvánítsa ki szabadságigényét: véget vetni a hazudozásnak, kilépni a kapcsolatból, amelyet öt férfimodell testesít meg: „Annyit kell csak belátnunk, / hogy már nem tartozom hozzád, és te sem tartozol hozzám. / Szabadság, szabadság, szabadság / Adnod kell, hogy kaphass is…”
Ice-T/Body Count: Freedom of Speech
Ha már a szabadság fogalma mentén eljutottunk a sajtószabadságot is elhozó magyar rendszerváltáshoz, engedjük Ice-T-t a maga keresetlen módján érvelni a kifejezés és a publikálás szabadsága mellett, a cenzúra ellenében. A 90-es évek Amerikájában, amikor – ha már elhallgattatni nem tudták a mocskos szájú rockereket, habár szerették volna – matricázással próbálták elriasztani a serdülő ifjúságot bizonyos tartalmaktól. Szex, erőszak, ilyesmi. Pár éve Magyarországon is beleakadt Ice-T a korlátozó szándékba. Nem működött. Most viszont, amikor kénytelenek vagyunk tapasztalni, hogy a hatalmasok sötét ügyeit feltáró újságot simán elhallgattatják, visszamenőleg, online is, vegyük elő Ice-T számát. Ő gyakorolta a szólásszabadságot, kiállt érte, káromkodva, jogában állt. Nekünk is, a pokolba is.
Legutóbb: Ragyogó égitestek – 54. Dalok Napról, Holdról, csillagokról
Legközelebb: Menny és pokol, angyalok és ördögök
_-_MArgo_Timmins3_focuspoint_70x70.jpg?key=6be215d0b60bf6d2a21dc67013c3e220)
