Skiccek és bombák Guernicától Ibizáig – 53. Hódolat Spanyolországnak

  • Szőnyei Tamás
  • 2016. augusztus 22.

A nagy számok örvénye

Spanyolos hangulat, szavakkal és szavak nélkül, Miles Davis, Paco de Lucia, Manu Chao, a Clash, az ETA, Bob Dylan, a Doors, José Feliciano, Fermin Muguruza, 08001, a Durutti Column és a Mink De Ville zenéjével.

Miles Davis: Solea

Felskiccelni annyi, mint könnyű kézzel, pár ceruza- vagy ecsetvonással felvázolni, pár szóval leírni valamit. A könnyű kéz ott van Miles Davis Sketches of Spain albumának minden milliméterében – a spanyol zászló sárga-vörösére osztott borítón, a trombitás meg a vele szembeforduló bika sziluettjében a horizont vonala előtt – és a zene minden másodpercében – a Concierto de Aranjuez lassan beúszó kasztanyetta-kattogásától a trombita-bőgő-pergődob elhalkulásáig a Solea végén –, de micsoda tudás és mekkora meló van ezeknek a spanyol skicceknek a könnyedségben!

Kiemeltem a lemezt záró számot, de szívem szerint az egészet ajánlanám, sorban: Concierto de Aranjuez – Adagio, Will o’ the Wisp, The Pan Piper, Saeta és végül a Solea.

Sőt, igazából a Flamenco Sketchesszel kéne kezdeni: a Kind of Blue album ötödik száma már 1959-ben jelezte a spanyol irányt. A Kind of Blue után Cannonball Adderley és John Coltrane távozott Miles Davis zenekarából, de Davis és Gil Evans között folytatódott az együttműködés, aki hangszerelőként és komponistaként egyaránt döntő mértékben hozzájárult az 1960-ban megjelent Sketches of Spain időtlen varázsához.

Paco de Lucia: Concierto de Aranjuez – Adagio

A Sketches of Spain nyitószáma a Concierto de Aranjuez második tétele, az Adagio. A klasszikus spanyol gitárra és nagyzenekarra írott művet a fenti 1991-es felvételen Paco de Lucia játssza az Orquestra de Cadaqués élén. Miles Davis albumához hasonlóan itt is érdemes megpróbálkozni a háromtételes mű egészével. Már csak azért is, mert a végén a szerző is megjelenik a színpadon.

Joaquín Rodrigo (1901–1999) spanyol komponista legismertebb műve ez. 1939-ben, Párizsban írta, 1940 novemberében, Barcelonában volt a premierje, Madrid csak decemberben következett. A címbeli Aranjuezben spanyol királyi palota áll. Rodrigo saját szemével alig láthatott valamit ebből, mert három éves korában, betegség következtében csaknem teljesen megvakult, de a pompás épület és kert levegőjét így is megérezhette, s élményét zenébe foglalhatta. A „slágernek” számító Adagio-tételről sokáig úgy tartották, Guernica bombázása ihlette, de a szerző felesége az önéletrajzában azt állította, személyes tragédiájuk húzódik meg mögötte: amikor első gyerekét várta, elvetélt. Az andalító melódia hallatán persze nem muszáj erre – vagy egyáltalán: az elmúlásra – gondolnunk, de lehet. S eszünkbe juthat Paco de Lucia halála is, akit 2014-ben, 66 éves korában, a mexikói tengerparton, gyerekeivel játszva vitt el a szíve.

José Feliciano: Malagueña

S még egy részlet egy nagyobb egészből: José Feliciano, a születésétől vak Puerto Rico-i gitáros bravúrdarabja 1969-ből. Nem saját szerzeménye, sokan játszották előtte is, de én bárki mástól hallom, az ő verzióját érzem az igazinak. Pedig flamencogitárra sem ő adaptálta, hanem Carlos Montoya, még 1950-ben.

Ernesto Lecuona (1895–1963) kubai zongorista, zeneszerző először 1924-ben turnézott Spanyolországban, ennek az emlékét őrzi az eredetileg zongorára írt Suite Española. A szvitnek mind a hat tétele a spanyol kulturális örökség valamely szeletéhez kapcsolódik: Córdoba – Andalucia – Alhambra – Gitanerias – Guadalaquivir – Malagueña; a zárótétel természetesen Malagához. A szerző 1955-ben lemezre zongorázta művét – így szól a Malagueña és az Andalucia –, de szimfonikus hangszerelésben is játsszák. Lecuona 1960-ban, nem sokkal a kubai forradalom győzelme után áttelepült Floridába, a halál a Kanári-szigeteken érte.

Bob Dylan: Boots of Spanish Leather

Instrumentális darabokkal indultunk, most hát elő a dalokkal. Persze, Miles Davis spanyol skicceihez, Paco de Lucia Aranjuezéhez vagy José Feliciano Malagueñajához képest Bob Dylan száma egyáltalán nem „spanyol”. Zeneileg végképp nem, szövegében még csak-csak – habár a címbéli spanyol bőrcsizma éppúgy jelkép, mint a harmadik versszak madridi hegyei és barcelonai tengerpartja. Lehetne akár Párizs és Nizza, Róma és Velence is – egyszerűen spanyolra jött ki… Madrid és Barcelona az Amerikából nézve tengeren túli, távoli ország jelképe, az elválasztó messzeségé, a spanyol csizma pedig csak egy tárgy, ami az egykori kedvesre emlékeztet. Ennyi marad majd belőle.

Párbeszéddel indul, versszakonként váltakozva halljuk a búcsúzó, illetve a maradó szavait. Küldjek valami ajándékot? Semmi nem kell, csak gyere haza épségben. De mégis, nem szeretnél valamit? Hogy kérdezhetsz ilyet, semmire sincs szükségem, csak a csókjaidra… A vége persze: párbeszéd helyett monológ, viszontlátás helyett csak egy levél, és menthetetlenül, az elválás.

A Boots of Spanish Leather Bob Dylan harmadik albumán (The Times They Are a-Changing, 1964) jelent meg. Zeneileg szinte egy-az-egyben azonos az előző albumon (The Freewheelin’ Bob Dylan, 1963) szereplő Girl From The North Countryval. Két gyönyörű szerelmes dal. Ugyanebből a korszakból származik a Spanish Harlem Incident is (negyedik album, Another Side of Bob Dylan, 1964): alkalmi kaland egy temperamentumos, tenyérjós cigánylánnyal a Spanish Harlemben. Ide, New York latin negyedébe vezetett el Ben E. King egyik legnagyobb slágere is 1960-ból, a Spanish Harlem: egy imádnivaló „spanyol rózsáról” – pont olyanról, mint aki Van Morrisont is megbabonázta: Spanish Rose.

Doors: Spanish Caravan

Van Morisont 1967-ben bűvölte el spanyol múzsája. Egy évvel később névrokona, Jim álmodta magát spanyol vidékre. A Doors harmadik albumán (Waiting For The Sun, 1968) megjelent Spanish Caravan zenéjét szerző gitáros, Robbie Krieger engedi itt szabadon flamenco-szeretetét, Morrisont pedig Portugáliába és Spanyolország legdélibb tartományába Andalúziába, hegyek és búzamezők közé röpíti fantáziája, ide vágyna vissza, itt utazgatna a spanyol karavánnal – ami ez esetben inkább cigánykaravánnak fordítandó, lévén szó flamencóról, a spanyolországi cigányok zenéjéről és táncáról. Amiként Van Morrison is boldog zenélő cigányokról énekelt a maga Caravanjában, 1970-ben.

Mink de Ville: Spanish Stroll

Vissza New Yorkba, ha kimondatlanul is, de a Spanish Harlembe, laza és még lazább csávók közé, akik az utca császárainak képzelik magukat, és ha annak képzelik, hát úgy is tesznek, ez van ott minden léptükben, minden szavukban és mozdulatukban. A Spanish Stroll vagány szereplői, Mr. Jim, Brother Johnny, Sister Sue és Rosita akár Lou Reed Walk On the Wild Side-ja hőseinek latino rokonai is lehetnének, vagy átsétálhatnának Bruce Springsteen kisvárosi eposzaiba is. De ők Mink de Ville legsikeresebb kislemezéről és első albumáról (Cabretta, 1977) léptek elő, illetve a CBGB’s legendás színpadáról. Innen spriccelt szét a New York-i új hullám, s innen jutott el Svájcba, a Montreux Jazz Festiválra Willy DeVille (sz. Billy Borsay) zenekara is, ahol a fenti felvétel készült, 1982-ben.

Clash: Spanish Bombs

Egy régről ismerős szóhasználat, pár golyó ütötte seb egy házfalon, egy hír a tévében, és kész, összecsúsznak az idősíkok, belelátjuk a múltat a jelenbe, itt is vagyunk, ott is vagyunk. Ezt az érzést hívja elő a zenekar harmadik albumán (London Calling, 1979) megjelent Spanish Bombs, egymásba játszva jelent és múltat: a jelent, amikor terroristák bombái robbantják szét a turisták nyaralását, és a múltat, amikor a polgárháború robbantotta szét Spanyolország nyugalmát. Joe Strummer 1939 visszhangját hallotta ki 40 évvel később, a spanyol tengerparti szállodarobbantások zajából, ráadásul mindehhez otthon, Angliában is megkapta a felrobbantott buszok valóságát – Spanyolországban az ETA, Angliában, az IRA „harcosai” képzelték el ily módon elérni politikai céljaikat.

Strummer az első versszakba beépítette Federico García Lorca halálát is, akit a demokratikusan megválasztott köztársasági – szocialista-kommunista-republikánus – kormány megdöntésére felkelést indító királypárti Franco tábornok katonái lőttek agyon. A spanyol polgárháború 1936 júliusi kitörésének és a költő 1936. augusztus 19-i halálának évfordulója van, a 80. Emlékezhetünk Leonard Cohennel (a García Lorca versére írott Take This Waltzcal, a táncos dalok között), vagy az Open Society Archives budapesti kiállításával az 1936-os esztendő két olimpiájáról: a berliniről, amely a náci birodalom nagyszerűségét volt hivatott hirdetni, és a katonai puccs miatt elmaradt barcelonai munkásolimpiáról, az Olimpíada Popularról. A versenyezni érkezett sportolók egy része a köztársaságpártiak oldalán fegyvert fogott, és harcba indult. Ugyanitt, a Centrális Galériában voltak kiállítva Robert Capa, Gerda Taro és Chim sokáig elveszettnek hitt fotói is a spanyol polgárháborúból, amelyek negatívjai a „mexikói bőröndben” élték túl az évtizedeket.

A Clash és Cohen dala után e képekre pillantva csak annak örülhetünk, hogy legalább van módunk egyben látni múltat és jelent. Hogy legalább nem tökéletesen igazolódott be Radnóti Mikós Első eclogájának keserűsége 1938-ból, a polgárháború szörnyűsége és García Lorca halála kapcsán: „… Háborúról oly gyorsan áramlik a hír, s aki költő / így tűnik el! hát nem gyászolta meg őt Európa? ... Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst kotorászva / tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi magának. / Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből…”

Durutti Column: Homage To Catalonea

A spanyol polgárháború zűrzavaros rettenetét átlátni, ez nem ötperces feladat. Fotók, kiállítások segíthetnek, könyvek szintúgy – a spanyolos zenék gyűjtögetése közben a Hotel Florida (Amanda Vaill riportkötete Capa, Taro, Hemingway és a többiek spanyolos napjairól) és a Hódolat Katalóniának (a tudósítóként Barcelonába érkező, sebesült milicistaként menekülni kényszerülő George Orwell műve) volt a kezem ügyében –, de így sem egyszerű. Újra hallom gyerekkorom munkásmozgalmi dalkosarából a Madrid határánt (Arma Pál zenéjét Komjáth Aladár versére), a fasizmus támadása ellen, a köztársaság védelmében harcoló önkéntesek nemzetközi brigádjának indulóját. A fülbemászó dallam nemes pátoszát kéne ellensúlyoznia a későbbi információnak arról, hogy a sztálini terrorgépezet a spanyol polgárháborút használta fel a vele szembeforduló baloldaliak likvidálására.

Az antifasiszta antikommunisták egyike volt Buonaventura Durruti spanyol anarchista vezető is, aki csapata élén Barcelonából indult Madrid védelmére, s ott esett el 1936 novemberében. Az ő nevét (egy r-rel megrövidítve, egy t-vel megtoldva) örökítette meg és tette a poszt-punk melankólia szinonímájává a Durutti Column. A manchesteri zenekar repertoárjának zömét instrumentális darabok alkotják, ilyen az Orwell könyvének címét idéző Homage to Catalonea is, amely 1989-ben jelent meg a zenekar vezetőjének nevét viselő, Vini Reilly című albumon. A fenti diaklipen 5.10-től kezdődik a flamencogitáros szám, előtte ugyanerről az albumról az Opera I és II, diszkrét áriákkal a háttérben.

ETA: ETA

A felvétel 1982-ből való. Megjelentetése szóba se jöhetett, szabad terjedéséhez rendszerváltás és internet kellett. Czeller Péter átkozottul dinamikus énekes, az ETA pedig a legprofibban megszólaló magyar punkzenekar volt akkoriban. Az ETA szövegét Czeller és Szócska Miklós írta. Az eredeti tagok közül mára egyedüliként megmaradt basszusos, Sáthy Róbert egy interjúban elmondta, hogy az ETA név is Szócska agyából pattant ki. (Mellékes, de ő nemrég még az Orbán-kormány egészségügyi államtitkára volt). Tehát részben neki köszönhetően azonosíthattuk magunkat az elnyomott baszk néppel, és választhattuk sarokba szorítva, kilátástalan nyomorunkban, végső elkeseredésünkben a szélsőségesen erőszakos válasszal való fenyegetést: „Szétrobbantunk mindenkit, ki belünkbe tipor.”

A második versszakban Guernicát felidézve parancsoltak ránk: „A bombázásra emlékezz és arra, ki öldökölt!” Fogadjunk szót: 1937. április 26-án a német és olasz légierő bombázta szét a baszk kisvárost, a hátország háborúba vonásának és a polgári lakosság irtásának szimbólumává téve azt. Az ETA után 23 évvel szívhez szólóan énekelte meg mindezt Katie Melua a Market Day in Guernicában – bővebben a bombatámadásokról szól dalok között.

Fermin Muguruza: Brigadistak

Magyar baszkok után egy igazi: amikor az ETA Budapesten tankok előásásával kezdett volna „új világot”, Fermin Muguruza a ska-punk Kortatu élén, ha nem is tankokkal, de a baszk nyelv következetes használatával a nemzeti függetlenség követelését is deklarálta. A számára fő inspirációt jelentő Clashhez hasonlóan kitágult zenei horizontján rock, rap, reggae és ezek alstílusainak keverésével tár ablakot minden irány felé. Olyannyira, hogy már a baszk nyelv sem élvez kizárólagosságot, ha a téma – vagy közreműködő barátainak a nemzetisége – úgy kívánja. 1999-es albuma, a Brigadistak Sound System címadó száma pont ilyen: címe a spanyol polgárháborúban harcoló nemzetközi brigádokra utal, s előbb hallunk benne spanyol szöveget a nemzetközi szolidaritásról, mint baszkot. Fermin Muguruza azt is megmutatja, hogy szolidaritást nemcsak másoktól megtapasztalni jó, hanem adni is, csak így működhet a dolog: Newroz című számában kurd Guernicának nevezi a kurd újév tűzugrással celebrált ünnepét, az önálló állammal nem rendelkező kurd nép nemzeti identitásának a jelképét – íme egy részlet 2013 júliusi bilbaói koncertjéről.

Manu Chao: La Rumba de Barcelona

Fermin Muguruza sokszínűségéről és elkötelezettségéről képtelenség, hogy ne Manu Chao jusson eszünkbe, aki a Franco-diktatúra elől menekült szülei révén félig baszk, félig spanyol, továbbá félig francia, merthogy Franciaországban nőtt fel, és lett a párizsi Mano Negra énekeseként egészen világpolgár. Baszkföldről tehát irány Katalónia, közelebbről Barcelona, ahol évek óta él. Manu Chao zenéje éppolyan tarka és eleven, mint amilyennek ez a vibráló klip Barcelonát mutatja. A város színpompás kavalkádját ünneplő La Rumba de Barcelona soraiban felvillannak a város jellegzetességei, nyitásként mindenekelőtt a turisták által elözönlött „főutca”, a Catalunya teret a tengerparttal összekötő La Rambla – itt lüktet éjjel-nappal „Barcelona rumbája”, 2002-ből, a Radio Bemba Sound System élő felvételei közül.

(S ha már rádió és rumba, akkor kihagyhatatlan a Radio Tarifa Rumba Argelinája, Spanyolország legdélibb csücskének arabos zenéjével és az ehhez járó hastánccal, 1993-ból.)

08001: Vorágine

A La Rambla a Barri Gótic, azaz Barcelona történelmi városmagja és a multietnikus, vagy ha jobban tetszik, kozmopolita Raval negyed között húzódik. Itt, a Ravalban verődött össze a könnyebben leírható, mint kiejthető nevű 08001 zenekar. A 08001 annak a stúdiónak a neve, ahol a spanyol, arab és angol zenészek összerakták a 2009-es Sziget Fesztiválra is elhozott zenéjüket. Első albumuk címe, a Raval to Joie is erre a környékre utalt. 2007-es albumuk, a Vorágine címadó számának klipje szinte a fenti Manu Chao-klip folytatása, földrajzilag és tempójában feltétlenül: már az elején, graffitik közé vágva, feltűnik Kolombusz emlékműve, amelyet a La Ramblán végigsétálva, a tengerhez közelítve érhetünk el, és ott vibrál a Raval felirat is – csak hogy tudjuk, hol vagyunk.

S ha már Barcelonánál a tengerhez értünk, képzeljük tovább a nyarat a buliszigetek epicentrumában, Ibizán, a parton vagy egy medencénél, koktéllal a kézben, valami zenére lötyögve. A dj lehet akár a detroiti Richie Hawtin is, akit a Boiler Room Ibiza Sessions eme közel kétórás epizódjában valós időben figyelhetünk gombtekergetés és potméter-húzogatás közben. Ahogy egyik számot a másikba szövi, mögötte megjelennek-táncikálnak-továbbállnak a partizók, és szép lassan a nappal is átadja a helyét az éjszakának, feljönnek a csillagok.

Legutóbb: Vive la France – 52. Rőzse-dalok Párizs ege alól

Legközelebb: Csillagok és egyéb égitestek

Neked ajánljuk

Hol lehet ma tankolni?

  • narancs.hu

Listát készített egy autós portál arról, hogy az országban hol lehet és hol nem lehet 95-ös benzint tankolni.