Ezt a blokkot a franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokságra terveztem (ahogy a két évvel ezelőtti brazíliai világbajnokságra is készült focis, illetve brazil dalokból), de kifutottam az időből. Mire végül összejött, a franciák már túl voltak a portugáloktól elszenvedett vereségen és a július 14-i nemzeti ünnepen is, amelyet Nizzában vérfürdővé változtatott a tűzijátékra összegyűlt tömegbe hajtó, tunéziai származású teherautó-sofőr. Ezzel a háttérrel szól most a zene.
Zaz: Sous le ciel de Paris
Akit arra predesztinál a sorsa, hogy énekléssel foglalkozzon Franciaországban, az előbb-utóbb kénytelen viszonyulni általában a sanzon és különösen a Párizsról szóló, Párizst is szóba hozó dalok hagyományához. Megúszhatatlan. De valamirevaló francia muzsikus nem is megúszni akarja, hanem vagy magasról tesz rá, vagy – és alighanem ez a gyakoribb – kezd vele valamit.
Az utóbbi évek egyik nagy felfedezettje, Zaz (született Isabelle Geffroy) úgy döntött, hogy nem aprózza el: negyedik albumát eme viszonyulásnak szentelte 2014-ben: a Paris, mint a cím is sejteti, csupa jól ismert párizsi dallal közelíti a hagyományt a fiatalabbakhoz és nyit az idősebbek felé. Ezt a blogbejegyzést akár ki is tölthetnék a dalok eredetijei, különböző feldolgozásai, illetve Zaz új verziói, de a Sous le ciel de Paris méltón reprezentálja az egészet. Hubert Giraud (zene) és Jean Dréjac (szöveg) szerzeményét eredetileg Jean Bretonniére énekelte Julien Duvivier azonos című filmjében, 1950-ben. Nem láttam, csak olvasom, hogy egy pszichogyilkos tettei nyomán kibontakozó epizódokból áll össze. A történetek szereplői talán ahhoz hasonlatosan tűnnek fel a vásznon, ahogyan az egyes figurák a dal versszakaiban, „Párizs ege alatt”, a folyóparton, a Notre-Dame-nál: sétáló szerelmesek, híd alatt üldögélő filozófus, koldusok, csavargók, utcazenészek és lelkes közönségük. Mindenki fejében ott zümmög a dallammm-mmm-mmm… amit a legtöbben nyilván Edith Piaftól ismerünk, de jegyezzük meg: nem Piaf kezdte, és bizonyára nem is a hozzá hasonlított Zaz fogja befejezni.
Kraftwerk: Tour de France
Zazzal július 22-én a Budapest Parkban randevúzhatunk. Akkor már csak két nap az idei Tour de France július 24-i befutója, az utolsó 113 kilométeres szakasz, amelynek végén a győztes ünnepelhet (és izgulhat, hogy le ne bukjon a doppingteszten).
A francia kerékpáros-körversenyt ünneplő Kraftwerk-szám 1983-ban jelent meg, s azóta követhetetlenül sokszor: rövidre vágva, hosszúra engedve, át- meg újrakeverve, franciául, németül, illetve instrumentális változatban, ahol aztán tényleg csak a tekerés tempója létezik.
A biciklisták három héten át hasítanak keresztül az országon, de a Kraftwerk tömörít: miként a legutóbbi vonatos összeállításban is csak három város képviselte a Trans-Europa Express teljes menetrendjét, a Tour de France dalszövegében is csak néhány emblematikus hely (Cote d’Azur, Saint-Tropez, Alpok, Pirenneusok és persze a cél, a párizsi Champs-Élysées) hívja elő Franciaország hegy- és vízrajzát.
Dropkick Murphys: The Green Fields Of France
Ha nem sietnének annyira a dicsőség felé, a bicikliversenyzők akár gyönyörködhetnének is Franciaország szépséges folyóvölgyeiben, hegycsúcsaiban, zöld mezőiben. Nekik erre nincs idejük, mi viszont elmélázhatunk a természetes idillt megtörő geometrikus alakzatok, a katonai temető fehér sírkeresztjeinek szabályos sorai láttán. A békés táj száz évvel ezelőtti rémségről suttog. Két éve már és még két évig évfordulósan emlékezhetünk az első világháborúra. A veteránok utolsóit még köszönthetik a hálás utódok a centenárium alkalmából, de nincs mese, a szemtanúk helyét azok veszik át, akiknek mindez már történelem.
A Green Fields of France-t Eric Bogle skót-ausztrál folkénekes 40 éve, 1976-ban írta az akkor 60 évvel korábbi háborúra, s a harcok fiatal áldozataira emlékezve, akiknek a francia mezők zöldje, a pipacsok pirosa és a lágy szellő csupán a lövészárkok sarát, a gáztámadást, a szuronyrohamot és a halált jelentette. Sok ezer brit katona vesztette életét az itteni ütközetekben. Az amerikai Dropkick Murphys Eric Bogle után kerek 30 évvel, ötödik albumán játszotta lemezre (The Warrior’s Code, 2005).
Franciaország csatatér volt, s utána itt hozták tető alá a visszavágás vágyára indokot szolgáltató békeszerződéseket is. Amit mi Trianonként emlegetünk, az John Cale-nél Paris 1919 : kesernyés visszapillantás a régi világra, amit a nagy háború végképp összetört. A Dropkick Murphys és John Cale száma egyaránt helyet kaphatott volna a háborús dalok között, de hát nem lehet mindent egyszerre.
Metal Urbain: Paris Maquis
Bő két évtizeddel az első világháború után kezdődött minden elölről, hatványozott borzalmak közepette. A németek megszállták Franciaországot, Párizs elesett. Volt kollaboráció, de ellenállás is. A fegyvert fogók elnevezésére szolgált a maquis kifejezés. Őket, a párizsi maquis-kat idézi fel a Metal Urbaine, a legelső francia punkzenekarok egyike, a náci túlerővel dacoló gerillákkal azonosulva egy közönyös, eltunyult világban, ahol fejjel kell a falnak menni, ha változást akarsz, és tennél is érte. „Inventer la liberté” – szólít fel az első sor a szabadság felfedezésére és megélésére még az álcázott banditákkal és a nyílt állami erőszakkal szemben is. A novemberi párizsi és a júliusi nizzai vérengzés után hátborzongatóan aktuálisan szól a Paris Maquis arról, ahogy a „mindennapi gyilkos terror” láthatóvá teszi: a „szabadság törékeny”. S mégis, a város ellenáll a terroristáknak: „La ville résiste terroriste…”
A Paris Maquis a zenekar második kislemeze. 1977-ben, a londoni Rough Trade első kiadványaként jelent meg (a brit független kiadók úttörőjéről bővebben a zeneiparról szóló dalok között). A klip történetéhez tartozik, hogy az énekes, Clode Panik (sz. Claude Perrone) nem megjátssza az „anarchista punk” dühét, hanem tényleg ki van akadva a mostoha playbackviszonyok miatt (a tévések nem teremtették meg az élő előadás illúziójának keltéséhez szükséges körülményeket, jól látható, hogy a mikrofon dugója a földön hever).
(A Metal Urbainnel nagyjából együtt induló többi francia új hullámos zenekar is írt párizsi dalt, íme ízelítőül a Telephone: Métro c'est trop és a Taxi Girl: Paris.)
Vladimir Cosma: Les Mysteres de Paris
Amikor a Metal Urbaine első nagylemeze 1980-ban megjelent, Clode Panik már nem volt a zenekar tagja (Éric Débris, sz. Éric Daugu lépett elő énekessé). A Metal Urbaine hangzását fémjelző punkos gitár+szintetizátorzajnál összehasonlíthatatlanul kellemesebb, jellegzetes párizsi hangulatot árasztó zenét írt Vladimir Cosma a Párizs rejtelmei című, 1980-ban sugárzott tévésorozathoz.
Hat részbe sűrítették Eugène Sue azonos című regényét, amely 1842–43-ban 90 részben jelent meg a Journal des Débats hasábjain, majd könyv alakban is (első magyar fordítása, 1872-ben Páris titkai címmel futott, 1922-ben lett belőle Párizs rejtelmei). A romantikus klasszikus tévés adaptációjának zenéjét komponáló Vladimir Cosma Bukarestben született, 23 éves korában, 1963-ban érkezett Párizsba tanulni. Mit ad isten, ottragadt. Felkapott filmzeneszerző lett (hogy egy másik 1980-as munkáját is kiemeljük: A házibuli), de figyelem, nem összetévesztendő Joseph Kosmával, a Budapesten született Kozma Józseffel, a Les feuilles mortes szerzőjével. Yves Montand egyik legismertebb sanzonja elsőként Marcel Carné Les portes de la nuit című 1946-os filmjében hangzott el, innen emelte át 1951-es vígjátékába Luciano Emmer: Párizs az Párizs.
Grace Jones: I’ve Seen That Face Before (Libertango)
Mint Cosma és Kosma példája mutatja, Párizs autentikus franciaságokra ihleti a levegőjét magába szívó idegeneket. Grace Jones esetében is ez történt. 1981-es albuma, a Nightclubbing vivődalában feltűnik egy ismerős férfiarc, árnyékként követi a nőt, mint áldozatát a sólyom, visszhangzó léptek az éjszakai Hausmann Boulevard esős kövein, bárokból kiszűrődő zene, egy borzongató tekintet, egy alkalmi találkozás, egy szoba, egy bőrönd, egy becsapódó ajtó, élet és halál – a párizsi éjszaka rejtelmei… Jamaicából, argentin alapanyagból. Grace Jones ugyanis Astor Piazzolla 1974-es instrumentális szerzeményét, a Libertangót látta el angol–francia szöveggel, s ötvözte a tangó szenvedélyét a new wave szenvtelenségével.
(Vágy és kiégettség különös elegyét vitte vászonra Marlon Brando és Maria Schneider kettősével Bernardo Bertolucci is: az 1972-es Utolsó tangó Párizsban zenéjét a nemrég elhunyt argentin Gato Barbieri írta; további, táncos zenék itt).
Style Council ft. Tracey Thorn: The Paris Match
Párizs, eső, üres órák, kávéházak, bárok, bulvárok, szerelem és elválás, a másik nyugtalanító hiánya, kétségek, unalom, szomorúság – a Style Council dala finom pop-jazz vagy jazz-pop, ahogy tetszik, abból a fajtából, amiről első hallásra úgy érzed, eleve örökzöldnek termett. Mintha mindig is ismerted volna. Ezt az érzést erősíti, hogy eleve kétféle verzióban vették fel a franciás című első album (Café Bleu, 1984) készítésekor: Tracey Thorn (Everything But The Girl) énekével, illetve a szerző, Paul Weller hangján, aki a játékos címben ügyesen összehozta a francia képes hetilapot (Paris Match) a gyufával, amely lángra lobbantotta az egyes szám első személyű narrátor szívének lángját: „the match that started my fire.”
(A The Paris Match Szajna-parti ikerdarabja a Style Council következő, 1985-ös albumán kapott helyet: Down In The Seine).
Carte de Sejour: Douce France
Épp 30 éve, 1986-ban, a zömmel észak-afrikai, arab származású fiatalok alkotta Carte de Sejour országos sikert aratott Douce France című számával, negyedik nagylemezük címadó dalával.
Lehetne ez egyszerű francia poptörténeti tényközlés akár – de nem lehet. Túl sok minden torlódik benne össze ehhez.
Kezdjük az elején. Az Édes Franciaország kifejezés eredete a Roland-énekre, a 11–12. század fordulóján keletkezett francia nemzeti eposzra vezet vissza. A hazafias érzelmek e megnyilvánulását előhívó dalt írt 1943-ban Charles Trenet: a Douce France fülbemászó nosztalgiával elevenítette fel gyermekkora banális, békés és biztonságos szépségét, mindazt, ami édes hazájához köti. A világháború után Trenet, a legnépszerűbb sanzonénekesek egyike enyhe figyelmeztetéssel úszta meg az eljárást amiatt, hogy a német megszállókat is szórakoztatta a színpadon, sőt karrierje töretlensége érdekében még azt is hajlandó volt papírokkal igazolni, hogy családfájának nincs zsidó ága. 20 évvel később, 1963-ban megint eljárás folyt ellene, ezúttal amiatt, hogy 21 év alatti férfiakkal állt nemi kapcsolatban. A vádat végül elejtették, pályájának hullámvasútja folytathatta útját – a Douce France itt látható felvétele épp ekkoriban, 1963-ban készült.
Újabb 20 év elteltével Franciaország forrongott: az egykori gyarmatokról betelepültek leszármazottai és a velük együtt érző franciák körében mozgalom bontakozott ki a bevándorlókat sújtó joghátrányok és az erősödő rasszizmus ellen. 1983. október 15-én menet indult Marseille-ből, amely 50 nap és 1500 kilométer után, december 3-án ért Párizsba: a Bastille téren demonstráló százezres tömeg előtt a Carte de Sejour előadta a maga Douce France-változatát, arabos ízekkel. A zenekar neve önmagában politikai töltettel bírt: Tartózkodási Engedély. Énekesük, Rachid Taha keserű egyértelműséggel jelezte: magukénak érzik a francia kulturális hagyományt, franciáknak vallják magukat, követelik, hogy Franciaország is tekintse őket annak, azonos jogokkal.
Dióhéjban ennyi a Douce France előzménye. Rettenetes, de ami 1986-ban sikernek látszott, az 30 évvel később kudarcnak mutatkozik. A Charlie Hebdo, a párizsi Bataclan és a nizzai sétány iszlám fanatikus gonosztevői azt illusztrálják, hogy felnőtt egy generáció, amelyből sokak számára az „édes” Franciaország nem szeretett haza, hanem harctér, a nyugati civilizációt megtestesítő francia nép pedig nem barát, nem testvér, még csak nem is közömbös idegen, hanem elpusztítandó ellenség.
Edith Piaf: Paris
Sanzonok, egy hideg téli este, gesztenyeárusok, kis szoba az ötödik emeleten, reggeli tejeskávé, Montparnasse, Dôme kávéház, Latin negyed, Tuileriák kertje, Vendôme tér, utcakölykök, mesteremberek, zsibárusok, kockakövek, öröm és szomorúság. Mindaz, ami közhelyes fölsorolásként, kötelező szuvenírként hat, mégis örökre, elválaszthatatlanul Párizshoz köti az embert. Mindaz, ami a távolból honvággyal tölt el Párizs iránt. Mindez ott van Edith Piaf dalában. Ady Endre lelkében „kis rőzse-dalok” égtek, „füstösek, furcsák, búsak, bíborak, / arról, hogy meghalok” – mintha Piaf eljövetelét érezte volna meg a Szent Mihály útján, a Szajna felé ballagtában, ahogyan a kánikulában az őszt, a boldogságban a bánatot, az élet sűrűjében az elmúlást.
Az 1949-ből való Paris Edith Piaf megannyi párizsi dalának egyike. Ha valaki ezek felé lépne tovább, tessék: Les amants de Paris, Boulevard du Crime, Elle frequentait la Rue Pigalle, Entre Saint-Ouen et Clignancourt, Le chevalier de Paris, Le diable de la Bastille, Le Métro de Paris és persze a Sous le ciel de Paris.
Louise Attaque: Les soirées parisiennes
A párizsi Zénith színpadán 2006 áprilisában készült felvétel azt örökíti meg, milyen ünneplésben részesíti a tömeg a Louise Attaque bő évtizeddel korábbi számát, amelynek eredeti címe Les nuits parisiennes – így szerepelt a zenekar első albumán, 1997-ben. Ha lehet hatásos debütálásról beszélni, akkor a Louise Attaque az volt: 2,5 millió vásárlója rekordnak számított, francia rockalbum ekkora példányszámot addig nem ért el. Azt, hogy az 1997-es párizsi éjszakákból 2006-ra – feloszláson és újraegyesülésen túl – miért lettek esték, meg nem mondom. A lényegen mit sem változtat – az pedig a szerelmi szenvedély, amit persze nemcsak Párizsban és nemcsak sötétedés után lehet átélni, de ott és akkor nagyon jól tud esni. Ez jön át Gaëtan Roussel énekéből és Arnaud Samuel hegedűjéből, nem véletlenül imádja a közönség.
Elliott Smith: Place Pigalle
Elliott Smith visszafogottabb, mint a Louise Attaque. A Place Pigalle az ötödik – és egyúttal életében utolsóként készített – albumán (Figure 8, 2000), de nem az első kiadásán, hanem az eredetihez képest több dallal kiegészített változatán jelent meg. Ezt megelőző albuma, az XO turnéjának vége felé töltött Párizsban némi időt, a Place Pigalle-on szállt meg. A tér neve egy itt megismert lány emlékét hozza vissza a dal címében és szövegében. „Az a nézés, ó, hány férfit megölt / s ez mind én voltam egyetlen hét alatt…” – énekli suttogó stílusában Elliott Smith, aki 2003-ban, 34 éves korában hunyt el. Depresszió, alkohol, drog, késsel ejtett sebek a mellkasán – feltehetőleg öngyilkosság.
Elliott Smith Place Pigalle-ja nem a térről, hanem egy találkozásról szól, és természetesen csak címében azonos Maurice Chevalier népszerű sanzonjával, az 1946-os Place Pigalle-lal.
Catherine Deneuve, Malcolm McLaren: Paris, Paris
A Párizshoz írt és/vagy Párizshoz kötődő szerelmes számok sora a végtelenhez tart. Ezzel a duettel azonban az írás végére értünk, a szerzőnek valahol abba kell hagynia – az olvasó persze bármeddig időzhet a Párizs-dalok között, mondjuk Juliette Greco, Jacques Brel, Charles Aznavour, Yves Montand, Marianne Faithfull, Tom Waits, vagy akár St. Vincent, Camille, sőt a Clock DVA nevére kattintva. Én Catherine Deneuve-vel zárom a sort, Malcolm McLaren Paris című dupla albumáról, 1994-ből. Kétféle vonzódás van itt: egyrészt Párizs iránt (elpötyögtetve a Sacré-Coeur, a Moulin Rouge, a Notre-Dame, a Quartier Latin, illetve Simone de Beauvoir, Prévert, Arletty, Piaf és Joséphine Baker neve), illetve a franciás eleganciát megtestesítő színésznő iránt.
A dalszövegben felidézett Joséphine Baker egyébként 1949-ben Paris, Paris, Paris címmel énekelte meg a várost, ide helyezve át a mexikói Augustin Lara eredetileg a spanyol fővároshoz írott szerzeményét, amelyet Lola Floresszel vitt sikerre: Madrid. S ez egyúttal el is vezet következő témánkhoz, a spanyolokhoz.
Legutóbb: „Szemünkben tükröződő étkezőkocsik” – 51. Vonatos dalok
Legközelebb: Spanyol
