Tom Paxton: Train for Auschwitz
Legutóbb, a tüzes daloknál ott hagytuk abba, hogy Szalóki Ági az Oi Va Voi kíséretében énekelte a krakkói Mordechai Gebirtig jiddis nyelvű versét egy lengyelországi zsidó városkát lángba borító pogromról. Aztán a nácik megszervezték az európai zsidóság iparszerű megsemmisítését, s vonatok indultak az összes koncentrációs és haláltábort is jelképező Auschwitz felé.
Hogy ama úton és ott, az érkezés után mi történt és miért – ezt meséli el Tom Paxton oly prózaian, hogy pont ezzel vág pofán. Viszi a vonat Auschwitz felé az emberekkel telezsúfolt marhavagonokat. Még az út közben elhunytak is állnak, mert földre rogyniuk sincs elég hely. Bűnt nem követtek el, azért kell elpusztulniuk, mert Hitler elhatározta, hogy kiirtja a zsidókat. Azt mondják nekik, fürdőbe mennek, de mérgező gázt eresztenek közéjük. Gyilkosaik közül sokan még ma is szabadlábon várják a lehetőséget, hogy megölhessék az életben maradottakat.
Ezzel szembesítette közönségét a 24 éves Tom Paxton, a korszak jellegzetes, akusztikus gitáros folkstílusában. 1961-ben, a jeruzsálemi Eichmann-per idején úgy érezte, meg kell szólalnia. Azok helyett, akik nem tudnak vagy nem akarnak beszélni, és azok okulására, akik nem ismerik az akkor még nagyon közeli múltat. Tom Paxton ma is él, bár a koncertezéstől visszavonult. A Train for Auschwitz témáját, a visszaútra már nem induló vonatok témáját kerek három évtizeddel később, 1992-ben az izraeli Ofra Haza foglalta gyönyörű dalba: Trains of No Return.
Cseh Tamás: Krakkói vonat
Az itthoninál nagyobb szabadság illúzióját ígérő Lengyelország mitikus úticélja volt a nemzetközi kalandozás terén is korlátokkal szembesülő magyar fiataloknak a 60-as, 70-es években. Krakkó különösen vonzó volt, de a klubok, kempingek, kocsmák, galériák, színházak és házibulik mellett tudtommal nem volt jellemző része a programnak, s így az élménybeszámolóknak sem Auschwitz/Birkenau. Pedig nincs messze onnan.
Cseh Tamás dala Bereményi Géza szövegével a hajdanvolt fiatalság, a számunkra szegényességében is otthonos közép-kelet-európaiság romantikus lenyomata. Habzó cseh sör, NDK-fülbevaló, 65 zloty, krakkói galambok, osztrák öngyújtó, bolgár cigi, dalmáciai gyűrű – mindez már 1977-ben is nosztalgikus hangulatot árasztott, hát még ma, mikor a megidézett országok (NDK, Csehszlovákia, Jugoszlávia) és márkák (Plovdiv cigaretta, Forte film) csak emlékükben léteznek, miként az is, amire az utolsó sor kifut: „Lám csak, azért voltak nekünk élményeink.”
A Krakkói vonat Cseh Tamás első albumán (Levél nővéremnek) jelent meg, de nem ez az egyetlen vonatos dal a repertoárján, jöhetne akár Az éjféli gyors, a Désirée apja, vagy a Váróterem is. 1977–78 különben vonatos dalokban erős időszak volt, nemzetközi járatok tekintetében (azokról majd később) és hazai viszonylatban egyaránt. Ekkor jött ki Demjén Ferenc első szólóalbuma is (Fújom a dalt), s rajta a Mikor elindul a vonat. Meggyőződésem, hogy ha nem K-Európában és nem magyarul teszi sínre Presser Gábor: világsláger. A refrénje erre predesztinálta volna. E ponton kihagyhatatlan a Locomotiv GT is (Zenevonat, A síneken).
Glenn Miller: Chattanooga Choo-Choo
Miközben a Tom Paxton és Ofra Haza által megénekelt szerelvények élőhalott rakományukkal Auschwitz felé zötyögtek, Amerikában, bár hadban állt, béke honolt, s Hollywood is minden megtett a lakosság szórakoztatásáért. A zenés filmek kikapcsoltak, elandalítottak, megnevettettek. S olyan dalokkal is operáltak, amelyek hangszerelése a vonatozás akusztikus környezetét teremtette meg a nagyzenekari swing eszköztárával. Duke Ellington repertoárjának elmaradhatatlan darabja volt Billy Strayhorn 1939-es szerzeménye, a Take the ’A’ Train. A Harlem felé vivő, 1932-ben átadott, A-jelű metróvonal halhatatlanságát biztosító dalt a Reveille with Beverly című 1943-es filmbe építették be. A Chattanooga Choo-Choo 1941 decemberében, a Sun Valley Serenade című filmben röpítette utasait New Yorkból a Tennessee állambeli Chattanoogába, Glenn Millert és zenekarát pedig a slágerlista élére. A 78-as fordulatszámú bakelit 1942 februárjára millió fölött kelt el, ezt számítják a világ első aranylemezének. Harry Warren és Mack Gordon szerzeménye, a Chattanooga Choo-Choo 40 évvel később, némi átalakítás után megérkezett Európába: Udo Lindenberg, az NSZK elsőszámú rocksztárja 1983-ban Sonderzug nach Pankow címmel küldte át a vonatot a belnémet határon, az észak-berlini Pankowba (ami egyébként egy keletnémet zenekar neve is). Egyenesen Erich Honeckert, a kommunista pártfőtitkárt kérte a dalban, hadd énekelhessen a munkás-paraszt államban, a Palast der Republik színpadán. Nem könnyen, de végül beengedték: 1983 októberében felléphetett egy békefesztivál kiváltságos közönsége előtt, miközben kintrekedt rajongói akkora felfordulást csaptak, hogy többeket őrizetbe vettek – ez be is tett Lindenberg keletnémet turnétervének.
John Lee Hooker: Hobo Blues
Az Amerikát átszelő autóutakról meg a hozzájuk kötődő dalokról volt már szó itt, de az országon belüli, gazdasági vagy szociális okok miatt kényszerű vagy épp kalandvágyból elkövetett utazásnak is komoly kultúrtörténete van. Külön szót találtak azokra, akik nem bírnak megmaradni a fenekükön, menniük kell, mert menniük kell – el onnan, ahol voltak, valahová, ahonnan majd megint továbbállnak: a hobók utazási eszköze, a hagyomány szerint az autóstop vagy a tehervonat. Jegy nélkül, persze. 1949-ben, első lemezeinek egyikén John Lee Hooker is tehervonattal indította útnak a Hobo Blues hősét, anyja bánatára.
Rengeteg dalt ihletett a tehervonat és a hobó lét (csak ízelítő: Doc Watson: Freight Train Boogie, Elizabeth Cotten: Freight Train, Jimmie Rodgers: Hobo’s Meditation, Bob Dylan: Only a Hobo). S itt juthat eszünkbe a Hobo Blues Band, a Közép-Európai Hobo blues meg a 3.20-as blues.
Elvis Presley: Mystery Train
Nem mindegy, hogy „fut velünk vagy jön felénk a síneken” (LGT), ahogy az sem mindegy, hogy hozzánk hoz meg vagy tőlünk visz el valakit a vonat – a Mystery Train esetében az utóbbiről van szó. Ilyen értelemben akár a szakítós dalok között is helye volna. Csupa titok. A dalszövegből nem derül ki, mitől rejtélyes ez a vonat. Az sem világos, miért lépett le a nő, miért vitte el a vonat, s miként akarná a férfi elérni, hogy ez többé ne fordulhason elő, mit takar a fogadkozása, fenyegetőzése. Rejtély, feszültség, feloldás nélkül.
A Mystery Traint elsőként 1953-ban Junior Parker vette lemezre, a Sun Recordsnál. Mikor azután feltűnt a képben az ifjú Elvis Presley, a kiadót vezető Sam Philips vele is megcsinálta. 1955-ös verziója eredetileg egy kislemez B-oldalán jött ki, de hamarosan önálló életre kelt, s Elvis korai klasszikusainak egyike lett. Nem véletlenül idézte fel Jim Jarmusch 1985-ös filmje, a Mystery Train (itt az első 9 perc az Elvis mítosza, konkrétan Memphis felé vonatozó japán fiatalokkal), s nem véletlenül juttatja eszünkbe a Crampst, a Drug Traint. Ennek utolsó versszakában Elvis is a drogvonaton (ha jóhiszeműek akarunk lenni, a gyógyszervonaton) utazik, bármit jelentsen is ez, ott van Sigmund Freud és a nyomokat kereső Sherlock Holmes is. Lökött psychobillyre vágyva nem kell tovább keresgélnünk, itt a Cramps és a Napa elmegyógyintézetben rögzített felvétel, az élő zenére táncoló ápoltakkal 1984-ből.
Johnny Cash: Orange Blossom Special
A Mystery Train elviszi a kedvest, az Orange Blossom Special visszahozza – ennyi épp elég a két szám hangulata közötti különbség magyarázataként, az előző feszültséggel teli, ez életörömmel. Ami a dal eredeti, instrumentális változatában még nem a hölgy visszatértének szólt, hanem a vonatozásnak, a modernitás, a kényelem, a gyorsaság, a szabadság, a szórakozás élvezetének. Valamint a zenélés, a virtuóz hangszerkezelés ünneplésének: az 1925-ben indult Orange Blossom Special, a New Yorkot és Miamit összekötő, több, mint 2000 km-t száguldó Narancsvirág ihlette szerzemény igazi bravúrdarab, hegedűre. Ervin T. Rouse írta 1938-ban, szöveget csak később kapott (itt a fívérével, Gordon Rouse-zal készített felvétel).
Az Orange Blossom Specialt valamirevaló bluegrass-zenész ki nem hagyhatta repertoárjából. Johnny Cash 1965-ös albumának címadó dalául választotta, s nagy sikerrel adta elő híres nevezetes börtönkoncertjein is (1968: Folsom, 1969: San Quentin), megmutatván, milyen boszorkányosan bánik két szájharmonikával.
(Itt említsük meg Boxcar Willie-t: a country-zenész művészneve marha- vagy tehervagont jelent, műsorának elhagyhatatlan része volt egy vonatos egyveleg.)
The Monkees: Last Train to Clarksville
Búcsú, talán mindörökre – ez a Last Train to Clarksville. A fiú a zajos pályaudvarról telefonál a lánynak, hogy jöjjön, a vonata másnap reggel indul, nagyon letört, nem tudja, hazatér-e valaha. Egy utolsó éjszaka, beszélgetés, kávéízű csók – erre vágyna. A dalszövegből nem derül ki, hogy végül magányosan kell-e eltöltenie az időt – miként az sem, hogy hová utazna, ahonnan ennyire bizonytalan a visszatérés. Azonban Amerikában, 1966-ban, egy ilyen szituációról mindenkinek Vietnam jutott eszébe, a bevagonírozás, a háború.
Mindez kimondatlanul is belehallható a Monkees első slágerébe. A kimondás nem illett volna hozzájuk, hiszen csak egy sitcom szereplői voltak: ambíciózus zenekart alakítottak, amely a sztori szerint olyan sikeres akar lenni, mint a Beatles. Tommy Boyce és Boby Hart (egyikük sem Monkees-tag) szerzeménye azután valósággá írta a tévéshow dramaturgiáját: a Last Train to Clarksville Nr. 1 lett Amerikában. Ha ideiglenesen is, de lenyomták a Beatlest. Miután 1968-ban végetért a tévésorozat, a szerepre toborzott zenészek igazi zenekarként dolgoztak tovább.
(Ha pedig vietnami háború és vasút, akkor jegyet válthatunk Cat Stevens 1971-es békevonatára, hátha egyszer megérkezünk oda, ahol béke van: Peace Train. Vagy vehetünk másik irányt, a háborús dalok felé.)
Crosby Stills & Nash: Marrakesh Express
A marokkói nagyvárosok közül Casablancát Ingrid Bergman és Humphrey Bogart, Tangert pedig a hosszabb-rövidebb időt ott töltő Paul Bowles, Allen Ginsberg és William S. Burroughs emelte be a film, illetve az irodalom történetébe, Marrakesht ez a szám: 1969 tavaszán jelent meg kislemezen és az első Crosby, Stills & Nash-albumon. Augusztusban előadták Woodstockban – a fenti felvétel ott készült, hajnali órán (utána a Beatles Blackbirdjét játsszák).
Graham Nash írta, övé az énekszóló, csak a refrénben kapcsolódik be Crosby és Stills kórusa. Egy utazás ihlette, az arab világ hangjaival, színeivel és illataival teli vonaton, Casablancából Marrakeshbe.
The Ethiopians: Train to Skaville
Akárcsak a Chattanooga Choo-Choo vagy az Orange Blossom Special, a Train to Skaville is a vonat zeneiségét fordítja le a zene vonatosságára – vokális együttes lévén leginkább az emberi énekhang lehetőségeire építve. És persze ott a ritmikára bízott zakatolás is. Nagyjából ennyi – hiszen a dalszöveg a hangutánzó szavakon kívül csupán azt közvetíti, hogy jó érzés szabadnak lenni, mint a madár –, de ez elég is.
A ska/rocksteady kedvelte a teljesen vagy csaknem instrumentális számokat. A műfaj örökzöldjei közé tartozó Train to Skaville 1967-ben a brit lista alját is elérte, 2002-ben pedig az Ethiopians 1966–75 közötti csúcskorszakát összefoglaló album címadó darabja lett. Az Ethiopians vonatot indított a dicsőség felé is (Train to Glory), de a jamaicai menetrendet böngészve más vonatokra is felugorhatunk: Peter Tosh: Stop That Train; Big Youth: Train to Rhodesia; Bob Marley & The Wailers: Zion Train.
Nina Hagen: Auf’m Bahnhof Zoo
A pályaudvarok környéke nem a nagyvárosok legszebb és legbiztonságosabb része, az itteni vécékben pedig végképp nem időzik szívesen az ember. Mocsok, szenny, bűz és bűn, az alvilág bejárata – a pályaudvari vécé mint a pokol felé vezető út kiinduló állomása. Ide, konkrétan a berlini Zoo-állomás női vécéjébe visz Nina Hagen. Természetesen Nyugat-Berlinről van szó, ugyanarról az állomásról, ahol a Christiane F. és barátai történetét megrázóan elmesélő könyv tinédzserei strichelnek heroinvásárlás végett (A végállomás gyermekei).
Ebben az időszakban született, s ezt a közeget hívja elő Nina Hagen az első albumán és kislemezen egyaránt megjelent számban. 1978-ban vagyunk, a női vécében, ahol az egyes szám első személyű narrátor élvezettel gyűri le az „édes gyermekként” emlegetett lány ellenállását, tépi le harisnyáját, habzsolja csókjait – és ad precíz leírást a korabeli punkdivatról (szegecses bőrcipő, hálószatyorból varrt miniszoknya, angol királynő arcképével dekorált bugyi, neonrózsaszín körömlakk). Nina Hagen párperces leszbijelenete az orlandói melegbárban rendezett vérfürdő után, az idei Pride-hoz közeledve egyúttal átszálló is az LMBTQ-dalok irányába.
(A német fővárosnak ugyanezt a közlekedési csomópontját idézte meg a U2 „rendszerváltó” berlini albumát, az Achtung Babyt nyitó Zoo Station is, 1991-ben.)
Jam: Down in the Tube Station at Midnight
Nina Hagen a berlini Zoo pu. sötét zugaiba, a Jam pedig a londoni földalattiba helyezte történetét – ez a durvább. Éjfél, kihalt állomás, távoli visszhangok, a reggeli lapban az előző napi halálesetek. Hirtelen goromba hangok az árnyékból, pénzt kérnek, majd bummm, egy ököl, aztán a rúgások. Paul Weller egyes szám első személyben mondja el, hogyan érezte támadói leheletén a kocsmaszagot, beszédjükön a szélsőjobbos gyűléseket, öklükön a barna bőrdzseki szagát. A földre zuhanva lepereg előtte az élete, s látja maga előtt a feleségét, amint vacsorát készít, és a kulcs csikordulására azt hiszi, ő ért haza, de nem: hanem azok, akik leütötték, és a lakáskulcsát is elvették. Eszméletvesztés előtti utolsó emléke egy közlekedési plakát.
A Down in the Tube Station at Midnight a Jam harmadik albumán (All Mod Cons, 1978) és kislemezen jelent meg. E metróállomástól egyenes út visz az erőszakról szóló dalokhoz.
Kraftwerk: Trans-Europa Express
Gurultunk már a német autópályák szürke szalagján, most vonatra szállunk, irány Európa. 1974-ben, amikor a Kraftwerk előállt az Autobahnnal, hálózatépítésének tetőpontjára érvén 130 nyugat-európai nagyvárost fűzött össze a Trans-Europa (másképp Trans-Europ) Express, a TEE. Az 1957-ben indult vasúti szolgáltatás a folyamatosan bővülő nyugat-európai együttműködés szimbóluma: gyors, korszerű, elsőosztályú összeköttetés a kontinens dinamikusabb felének városai között, fejlődő turizmus, pörgő üzlet, épülő kapcsolatok a tőke, az áruk, a szolgáltatások és az emberek szabad mozgására épülő térségben – a mai EU centrumában.
A nemzeti vasúttársaságok közös hálózatát – s így magát az európaiságot – ünnepli a Kraftwerk 1977-es albumának címadó száma (fent a rövid verzió, itt pedig a közel 10 perces). Mind a 130 város persze nem fér bele a dalszövegbe (tipikus Kraftwerk, keveset markol, de sokat fog): elég egy párizsi randevú, egy bécsi kávézás, aztán haza, Düsseldorfba, ott pedig találkozás Iggy Poppal és David Bowie-val. Ami megtörtént eseményeken alapul: ez Bowie és Iggy német korszaka, az 1976-os Station to Station inspirálói között ott a Kraftwerk, amely pedig a TEE angol szövegében (a német eredetitől eltérve) idézi is Bowie-t: „állomásról állomásra.” (Más kérdés, hogy Bowie-nál szakrális jelentése is van ennek: „stációról stációra” – de ez már tényleg messze vezet a vonatozástól és a Trans-Europa Expresstől, amely 1995-ben megszűnt, helyét az EuroCity, InterCity és egyéb nemzetközi hálózatok vették át.)
Banco de Gaia: Last Train to Lhasa
Európa után irány Ázsia, a Kína által bekebelezett Tibet fővárosa, Lhasa – legalábbis képzeletben, a klip képeiben és a dance/trance groove fölé kevert énekhangmintákban. Közel két évtizeddel a Trans-Europa Express után a Last Train to Lhasa is ugyanazt tudja: röpít a sínek végtelenjén suhanó, zakatoló szerelvény ritmusára épülő zenével, utazunk, utazunk, nézzük az ablakon át elsuhanó tájakat, városokat, embereket, állatokat, függetlenül az út időtartamától, ami lehet rövid, mint fent vagy 10 perc fölé nyúlik, mint itt.
A Last Train to Lhasa Toby Marks 1989-ben alapított elektro zenekara, a Banco de Gaia, második albumának címadó számaként 1995-ben látott napvilágot. Új korában vezette a brit független albumok listáját, megjelenésének 20. évfordulóját pedig külön kiadvány köszöntette, új remixekkel.
Boris Kovač & Ladaaba Orchestra: Orient Express
Az európai vasúttörténelem legpatinásabb járatainak egyike az Orient Express: az uraságok és hölgyek kényelmi igényeit kiszolgáló luxusvonat 1883-ban indult első útjára Párizs és Konstantinápoly (a mai Isztambul) között. E vonatra írta krimijét Agatha Christie (Gyilkosság az Orient expresszen, 1934), erre váltott jegyet a Simple Minds (Constantinople Line, 1980), és ezen utaztatta hallgatóit Boris Kovač is. „Budapest, Szeged, Subotica, Novi Sad, Szófia, Isztambul” – sorolja az állomásokat a hangosbemondó, miközben azt latolgathatjuk, sikerül-e még egyszer, utoljára élve áttáncolni a háborúba zuhanó, nemzetállamokra szakadó Balkánon.
Az Orient Express zárta Boris Kovač 2001-es albumát (The Last Balkan Tango). Átszállásokkal és más járatokkal persze meg lehetett oldani, de akkor már rég nem járt ilyen nevű vonat Isztambul és Párizs között.
Legutóbb: Égő városok, lángoló szerelmek – 50. A tűzzel játszanak
Legközelebb: Párizs és egyéb franciaságok
