Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást. Magyar Narancs Civil Extra előfizetéssel decemberben a hajléktalan embereket segítő Utcáról Lakásba! Egyesület munkáját is támogatja! Részletek itt!
Magyar Narancs: A szélesebb közvélemény legutóbb tavaly februárban, a Hősök terére szervezett influenszertüntetés kapcsán hallhatott az Utcáról Lakásba! Egyesületről. Ezen az eseményen a tervezett 25 millió forint helyett 219 millió forint adomány gyűlt össze állami gondozásból kikerült fiatalok lakhatásának megoldására.
Kovács Vera: A tüntetés előtt kerestek meg minket a szervezők, hogy legyünk partnerek. Van ugyanis egy programunk, a Kunyhóból Lakásba program, amelynek keretében 2013-ban költöztek be lakásba az első bérlőink – közülük többen úgy váltak hajléktalanná, hogy korábban állami gondozásban éltek. Tehát volt már tapasztalatunk ilyen ügyfelekkel.
Ezen a tüntetésen az volt az alapgondolat, hogy az általános felháborodást valamiféle cselekvő szolidaritásba fordítsuk. Az eredeti tervek szerint egy állami gondozott fiatal tudott volna csatlakozni a programunkhoz, ám a gyűjtés jóval felülmúlta a várakozásokat. Így azt láttuk felelősebb megoldásnak, ha indítunk egy új programot, amelynek keretében célzottan az állami gondozásban nagykorúvá vált, 35 év alatti fiataloknak igyekszünk a lakhatásban segíteni. A kiválasztás gyermekvédelmi szakemberek bevonásával történt, tizenhat fiatal került a programba, velük dolgozunk együtt. Legtöbbjük már be is költözött a lakásába, illetve jövőre lesz még két beköltözés.
MN: Milyen lakásokat sikerült nekik találni?
Kovács Vera: Egyrészt vásároltunk lakásokat a közadakozásból, másrészt önkormányzati partnerek is csatlakoztak bérlakásokkal, konkrétan négy önkormányzat: a főváros, valamint a VI., a VII. és a VIII. kerület.
MN: A fiatalokra térjünk majd vissza, de előbb meséljenek a kezdetekről! Milyen szakmai és személyes előzményei voltak az ULE megalapításának?
Bende Anna: A lakhatás és a hajléktalanság kérdésével először az Utca Embere nevű hálózatban találkoztam. Ez egy aktivista csoport volt a kétezres évek legelején. Ebben a csoportosulásban még nem voltak érintett tagok, vagyis hajléktalan emberek. 2005-ben beiratkoztam az ELTE szociális munkás szakára, ott is végeztem, aztán az Utca Emberéből megismert néhány taggal megalapítottuk A Város Mindenkié csoportot, ahol már együtt dolgoztunk hajléktalan aktivistákkal. Úgyhogy nekem a szociális munkás és az aktivista identitásom eléggé összekapcsolódott.
Kovács Vera: Annával 2006 óta ismerjük egymást, akkoriban kezdtünk önkéntesként és aktivistaként együtt dolgozni lakhatási ügyekben. Az Utcáról Lakásba! Egyesület mostani tevékenységét 2012-ben kezdtük el előkészíteni, majd 2014-ben alapítottuk meg az egyesületet. Akkoriban Anna utcai szociális munkásként dolgozott Kőbányán, és én is szociális területen, az állami szférában voltam munkavállaló, korábban dolgoztam a Mozgássérültek Állami Intézetében, valamint kis időt egy gyerekotthonban.
Az állami ellátórendszerben már akkor is azt láttam – és a helyzet azóta csak súlyosbodott –, hogy a rendszerben lévő embereknek nem igazán kínálnak megoldást a lakhatásra. Ha például egy mozgássérült ember rehabilitációs vagy tanulmányi időszakra be is tudott kerülni egy jobb minőségű budapesti intézményi férőhelyre, amikor onnan kiköltözött, mindig felmerült a kérdés: akkor mostantól hol fog lakni, hogyan lehet neki lakást szerezni?
Volt is olyan mozgássérült ügyfelem, akivel bő tíz év múltán a hajléktalanellátásban találkoztam újra. Megrázó, mennyire nincs megoldás.
Aztán a gyermekotthonban dolgozva is azt láttam, hogy nem egy család van, ahol a gyerek azért van intézményben, mert a családnak egyszerűen nem megoldott a lakhatása. Persze nagyon sok diszfunkcionális család is létezik, ahol ténylegesen veszélyben vannak a gyerekek. De szükség lenne a rendszerben arra, hogy ahol egyébként a szülők rendben vannak, vagy segítséggel alkalmassá tehetők a szülői feladatokra, ott lakhatással hozzásegítsük őket ahhoz, hogy otthon nevelhessék a gyereküket.
Nyilván arra nincs hatalmunk, hogy megváltoztassuk az állami ellátórendszert, de annyit mindenképp elértünk, hogy a lakhatás kérdése ma már sokkal jobban benne van a közbeszédben, mint másfél évtizeddel ezelőtt, és biztos vagyok abban, hogy ez a mi munkánk hatása is.
MN: Mára jelentősebb lett a lakhatási válság idehaza, vagy csak, ahogy a lakhatásról, annak nehézségeiről is többet hallunk?
Kovács Vera: Ez összetett kérdés. Tény, hogy rosszabb a lakások, albérletek megfizethetősége, mint korábban. Továbbá a lakásprivatizáció a rendszerváltás óta folyamatosan zajlott és zajlik a mai napig is: mire mi megkezdtük a lakhatási aktivizmust, addigra országosan a lakásoknak nagyjából a négy százaléka volt csak közkézen, mára pedig ez két százalékra olvadt.
Az pedig, hogy most több szó esik a lakhatásról, nem azt jelenti, hogy több szolgáltatás lenne, sőt: kevesebb van, hiszen a segélyezési törvény 2015-ös átalakításával jelentősen leszűkült, hogy a nehéz helyzetben lévő emberek miben kaphatnak segítséget. Így minimálisra szűkült az is, hogy a lakhatásban milyen állami támogatásra számíthatnak – gyakorlatilag csak a pár ezer forintos települési támogatások azok, amik rászorultsági alapon elérhetőek.
A rendszer tehát alapvetően nem változott, viszont szűkült a mozgástér.
Bende Anna: Ha a Budapest utcáin élő emberek számából indulunk ki, akkor a helyzet legalább olyan rossz, mint a kétezres évek elején. Nyilván a rendészeti intézkedések fellángolása nyomán, vagyis miután 2010-ben kriminalizálták a hajléktalanságot és szabálysértésnek minősítették az utcán élést, voltak időszakok, amikor kevesebben voltak láthatóak a hajléktalan emberek közül, de attól a számuk nem csökkent.
MN: Az ULE kimondottan Budapesten tevékenykedik. Hány rászoruló emberrel dolgoznak jelenleg?
Kovács Vera: Háromszáz ügyfele van most az egyesületnek.
MN: Milyen eszközökkel próbálnak segíteni a lakhatási gondokkal küzdő embereknek?
Kovács Vera: Négy lakhatási programunk mellett szemléletformáló tevékenységet végzünk. Mindegyik programban megjelenik az aktivista hozzáállásunk, de elsősorban szolgáltatások nyújtására fókuszálunk. Az első programunk a Kunyhóból Lakásba, melynek keretében sátorban, saját építésű lakóhelyen élő hajléktalan emberek tudnak bérlakáshoz jutni. Ebben a fő partnerünk a kőbányai önkormányzat, de több más önkormányzattal is van eseti vagy hosszabb távú együttműködésünk.
Az egyesületünk által képviselt Elsőként Lakhatást szemlélet kimondja: a lakhatás alapvető emberi jog, s a hajlék nélküli embereket nem hajléktalanként kell ellátni, hanem ki kell vezetni őket a hajléktalanságból.
Bende Anna: A szálló alapú hajléktalan ellátórendszer nem képes valós kivezető utat nyújtani a hajléktalanságból, különösen nem a saját építésű kunyhóban élő embereknek. Számukra ugyanis az intézményes ellátás visszalépés, hiszen a kunyhóban háztartást vezető emberek a hajléktalanszállókon a holmijuk nagy részét nem tudják megtartani, a párok a legtöbb helyen nem tudnak együtt megszállni.
Kovács Vera: Másik programunk a Lakhatást Most! Szociális Lakásügynökség, amely 2015-ben alakult. Láttuk már korábban is, hogy a Magyarországon meglévő önkormányzati lakásállomány nem elegendő arra, hogy mindenkinek megoldja a lakhatását. Ráadásul ma már nemcsak a legszegényebb embereknek vannak lakhatási gondjai, hanem még a jobban keresőknek is nehézséget okoz az albérlet megfizethetősége.
A lakásügynökségünkben van néhány saját lakásunk, de elsősorban magántulajdonosok ingatlanjait szervezzük egy bérbeadói hálózatba. Jelenleg harmincnégy lakást kezel az egyesületünk ebben a rendszerben. A lakástulajdonosok a lakásügynökségen keresztül adhatják ki üresen álló lakásukat a piaci ár alatti összegért, és – tekintettel az ügynökség garanciavállalására – kaució nélkül. Cserébe vállaljuk a bérlő kiválasztását, a szerződéskötést, az adminisztratív ügyintézést, egyedi megállapodás szerint a lakások kisebb volumenű felújítását, karbantartását. A bérlő tehát közvetlenül az egyesülettel tartja a kapcsolatot, ügyfeleink pedig biztonságosan és kedvező feltételek mellett lakhatnak.
MN: Jellemzően kik költöznek ezekbe a lakásokba?
Kovács Vera: Egyfelől szociális alapon anyaotthonból kilépő édesanyák, másfelől szolgálati lakás alapon, kicsit drágábban, de még mindig megfizethető áron szociális munkás kollégák, valamint bölcsődei dolgozók – ehhez két szakszervezettel vagyunk partnerségben.
MN: A tíz év alatt mennyire lett népszerű a lakásügynökségük? Sok tulajdonos keresi önöket?
Kovács Vera: Sokan keresnek minket, ehhez képest kicsi a kapacitásunk. De nem is az a célunk, hogy egyre nagyobbá növesszük az ügynökséget, sokkal inkább az, hogy minél többen foglalkozzanak ezzel az üggyel. Engem kért fel a Fővárosi Önkormányzat, hogy indítsam el a Fővárosi Lakásügynökséget, ez 2024-ben meg is történt, így már nemcsak nekünk, hanem a fővárosnak is van ilyen ügynöksége. Náluk már több ingatlant kezelnek ebben a szemléletben. Ez egy rajtunk túlmutató hatás, ami egyébként minden programunkban fontos.
A harmadik programunk a Fiatalok Lakhatása, ami a már említett februári tüntetésen indult el, s amelyben volt állami gondozott fiataloknak tudunk segítséget nyújtani.
Bende Anna: Az állami gondozott fiataloknak egyértelműen romlottak a lakáshoz jutási esélyei Magyarországon – ahogy minden más fiatalnak is. A hazai gyermekvédelemben az elmúlt tíz-tizenöt évben kialakult súlyos állapotok erre a területre is kihatottak: a Menhely Alapítvány éves jelentéséből kiderül, hogy a hajléktalan emberek körében egyre nagyobb azoknak az aránya, akik hosszabb-rövidebb időt gyermekvédelmi intézményekben töltöttek.
Ahhoz képest, hogy mennyi állami gondozásból kikerült fiatal szorulna támogatásra, a mi programunk, a tizenhat ügyféllel – csepp a tengerben.
MN: A lakhatás biztosítása az első lépés, de nyilván nem lehet egyszerű belevágniuk ezeknek a fiataloknak az önálló életbe. Miben tud még segíteni nekik az ULE?
Bende Anna: A munkánk látványosabb része az, amikor megszerzünk, felújítunk, berendezünk egy lakást, és abba egy ügyfelünk beköltözik. Ugyanakkor időben ez a kisebbik rész, az igazán nagy falat mindig az: mi lesz a továbbiakban azzal az emberrel, aki bekerül abba a lakásba? Hogyan lehet biztosítani, hogy hosszú távon meg is tudja azt tartani? Itt jelentkezik a munkánk másik fontos lába, az intenzív szociális munka: minden fiatalnak van egy szociális munkása, aki együttműködik vele, aki kíséri ezen az úton, és aki a felmerülő problémákra a fiatal igényeinek megfelelően reagál.
Nem egyformák az ügyfelek, mindenki máshol tart, van, akinek több, másoknak kevesebb támogatásra van szüksége – ehhez kell nekünk igazítanunk a szociális munkát. Igyekszünk segíteni őket abban, hogy stabilizálódjanak az új élethelyzetben. Mivel itt fiatalokról van szó, az is fontos része a munkánknak, hogy a befejezetlen iskolai tanulmányok befejeződjenek, szerezzenek valamilyen szakmát, ha még nincs nekik.
Tisztában vagyunk azzal, hogy
fiatal ügyfeleink nagy része komoly traumákon ment keresztül, ezért nagy hangsúlyt fektetünk a traumatudatosságra
– ami az ULE-ban mindig is egy fontos szempont volt, de most ebben a fiatalokat célzó programban különösen figyelünk rá, képezzük is magunkat ezen a területen. Ha tisztában vagyunk a trauma természetével és működésével, akkor jobban tudjuk kezelni a felmerülő nehézségeket, és könnyebben meg tudjuk teremteni azt a biztonságos légkört, amelyben kiépülhet a bizalom közöttünk. Ehhez sok idő kell.
Kovács Vera: Negyedik programunk némileg kilóg a sorból: az Ukrajna elleni háború kitörésekor felvettük a kapcsolatot nemzetközi szervezetekkel, és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága partnereként máig közel nyolcszáz Ukrajnából menekült személynek tudtunk lakhatási támogatást biztosítani. Az, hogy a Trump adminisztráció elvonta a USAID-forrásokat, a mi tevékenységünkre is kihatott, így sajnos már nem tudunk bevenni ügyfeleket ebbe a programba – holott az Ukrajnából érkező menekültek lakhatási támogatása továbbra sem megoldott.
E négy lakhatási programunk mellett azon is dolgozunk, hogy megváltozzon egyrészt a közvélemény, másrészt a döntéshozók szemlélete azzal kapcsolatban, hogy hogyan gondolkodunk a hajléktalanságról és a lakhatási szegénységről. Az ügyfeleket is bevonjuk ebbe a szemléletformáló munkába oly módon, hogy aki szeretné, megoszthatja az ő személyes történetét, akár a közösségi oldalunkon, akár a médiában. Ez a szemléletformálás nem csak egy kommunikációs tevékenység, hanem közvetlenül is megkeresünk önkormányzatokat szakpolitikai javaslatokkal. A döntéshozók közül most az önkormányzatokra fókuszálunk.
A programjainkról azt kell tudni, hogy
nemcsak lakhatást biztosítunk, hanem mi elsősorban szociális munkások vagyunk: minden ügyfelünknek, tehát nem csak a fiataloknak, személyes támogatást nyújtunk.
Ennek részeként az ügyfeleket szükség szerint látogatja a szociális munkás. Sok dologban, így például álláskeresésben, gyerekek iskolai beiratkozásában, hivatalos ügyek intézésében tudunk segíteni. Azt tapasztaljuk, főleg azoknál, akik utcáról kerülnek lakásba, hogy legalább egy év szükséges ahhoz, hogy akklimatizálódjanak, vagyis megszokják, hogy most már másfajta célok vannak, nem feltétlenül a napi túlélésért kell küzdeniük. Sok ügyfelünknél van jelen valamilyen függőség, támogatjuk őket abban, hogy ezt felismerjék, és ha nyitottak rá, akkor eljussanak a szükséges ellátásokhoz.
MN: A négy nagy program mellett mivel foglalkoznak még?
Kovács Vera: Nemcsak az aktivista szemléletünkből, hanem a világfelfogásunkból is fakad, hogy nemcsak egyéni, hanem közösségi szociális ellátást is nyújtunk az ügyfeleinknek. A közösségi szociális programok között szerepel az Adj Munkát! programunk. Az álláskereső csoportunkban, amelyben nemcsak ügyfeleink, hanem más segítségkérők is vannak, önéletrajzírásban, a munkába állást akadályozó problémák elhárításában kaphatnak segítséget. Ugyanakkor egymást is tudják támogatni alkalmi munkák ajánlásával, tapasztalatok megosztásával. Ez a csoport immár tíz éve működik. Értelemszerűen a csoporttagok cserélődnek, de vannak, akik visszajárnak hosszú távon, és akár a saját problémáik megoldása után is segítik az újonnan érkezőket.
Bende Anna: Működtetünk úgynevezett sorstárs mentor csoportot is, amelyben – a szociális munkás mellett – olyanok tudnak mentorként segíteni az ügyfélnek, akik korábban maguk is az ügyfeleink voltak. Ennek a csoportnak oszlopos tagja volt a napokban elhunyt Balogh Gyula aktivista.
MN: Sok önkéntessel dolgoznak?
Kovács Vera: Minden programunkban fontos az önkéntesek részvétele. A kezdetekkor az első önkormányzati lakások felújítását csak az önkénteseinkre támaszkodva tudtuk elvégezni, de a szemléletformáló tevékenységünknek is egy fontos lába az önkéntesség: teret adunk a szolidaritáson alapuló cselekvésnek, hogy az emberek ne csak morgolódjanak a társadalmi igazságtalanságok miatt, hanem ők maguk is tehessenek ellene.
A lakásfelújításon való részvétel azért is fontos, mert egyrészt nagyon bátorítjuk, hogy aki lakáshoz jut, az vegyen részt a saját lakása újításában, másrészt nagyobb munkák esetén akár alkalmi munkavállalóként foglalkoztatni tudjuk ügyfeleinket ezeken a felújításokon – de
sok esetben önkéntesként is bekapcsolódnak egymás lakásának a felújításába. Ez valóban egy szép együttműködés.
Most például az egyik önkéntesünk, Albert Zsuzsa, aki a kezdetektől velünk van és aki nagyon különleges szerepet tölt be az egyesület életében, elnyerte az „Év önkéntese” díjat az Önkéntes Központ Alapítványnál, és mi is minden évben elismerjük az év önkénteseit az egyesületnél. Önkénteseink egyébként nemcsak a lakásfelújításokban segédkeznek, hanem sofőrként, tolmácsként, fordítóként, grafikusként, fotósként – sokan, sokféleképpen.
MN: Egy videóban arról beszéltek, hogy egy lakás leendő lakójának kiválasztásánál a jelentkező sérülékenysége a fő szempont – hogy milyen esélye lenne más módon lakhatáshoz jutnia. Melyek a legsérülékenyebb csoportok, élethelyzetek?
Bende Anna: Minden programunknál kicsit mások a bekerülés szempontjai. Aki utcán él, azoknál fontos az életkor, vagy hogy van-e bármilyen fogyatékossága, tartozik-e valamilyen szexuális kisebbséghez. Ezek alapján próbálunk súlyozni, mert sajnos sokkal több jelentkező van, mint lakás. A Kunyhóból Lakásba programban például nem elvárás, hogy valakinek legyen jövedelme, amikor jelentkezik, inkább azt nézzük, hogy belátható időn belül hozzá tudjuk-e segíteni valamilyen kiszámítható jövedelemforráshoz. A lakásügynökségben viszont feltétel a stabil jövedelem.
MN: Az idősebb korosztályba tartozó nők közül sokan válás, megözvegyülés után a magas rezsiköltségek és egyéb kiadások miatt egyedül nem tudják fenntartani a lakásukat, amit így könnyen elveszíthetnek.
Kovács Vera: A szociális ellátás terén alapvetően sokkal több a férfiaknak szóló szolgáltatás, és a női hajléktalanság abszolút hajlamos láthatatlanná válni. Ugyanakkor, mivel a nők átlagéletkora magasabb, a legidősebb hajléktalanok között több nőt találunk. Márpedig a hajléktalanságban és a lakhatási szegénységben a nők halmozottan kiszolgáltatottak. Még középosztálybeliként is mindannyian tapasztalhatjuk, hogy nőként sokkal nehezebb érvényesülni. Ezért az ellátásszervezésben a kezdetektől igyekszünk a női ügyfeleket kiemelten támogatni, erősíteni. Vannak női csoportjaink, és van olyan, ahová kimondottan idősebb nők járnak.
Persze relatív, hogy ki számít idősnek, mivel a hajléktalanságban, lakhatási szegénységben élők egészsége sok esetben annyira megromlik, hogy nem élik meg az időskort. Sok olyan bérlőnk van, aki mire eléri a nyugdíjas kort, kerekesszékbe kényszerül, vagy tartós betegségek akadályozzák abban, hogy normális életet tudjon élni.
Szomorú tény az is, hogy ha valaki egyedül él albérletben vagy munkásszállón, akkor gyakorlatilag hajléktalanná válik, amint nyugdíjba megy
– egy nyugdíj nem elég egy albérleti díjra, a munkásszállón pedig a munkával együtt a lakhatást is le kell tennie. Az egész idősellátásra jellemző, hogy azokat az idős embereket, akiknek nincsen saját lakása, nem nagyon tekintik ügyfélnek, hanem a hajléktalanellátásba próbálják őket betuszkolni.
MN: Az évek során összesen hány ügyfelüknek sikerült lakhatást biztosítaniuk?
Kovács Vera: Alapvetően hosszú távra tervezünk a bérlőinkkel. Azokba a bérleményekbe tudunk új bérlőket jelölni, amelyekből vagy elköltöztek, mert találtak más lakhatást, ez a ritkább eset, vagy meghaltak, ez sajnos gyakran történik. Továbbá akkor tudunk új bérlőknek segíteni, amikor bővül a lakásállomány. Ezeket figyelembe véve közel kétszáz bérlőnek segítettünk eddig, akik közül 150-en most is a bérlőink, illetve a közel 800 albérlettámogatott ügyfélből nagyjából 170-en vannak most is velünk.
MN: Hányan dolgoznak az ULE-nél?
Kovács Vera: Harminc fővel dolgozunk jelenleg. A szociális munkások teljes állásban végzik munkájukat, a többi szakterületen sokan dolgoznak részidőben.
MN: Milyen forrásokból és mekkora költségvetéssel dolgozik az egyesület?
Bende Anna: Annak a tevékenységnek, amelyet mi folytatunk, egyetlen eleme sem olyan, amiért járna állami normatíva. A Kunyhóból Lakásba programot, vagyis hogy hajléktalan embereket lakhatáshoz juttatunk, ebben a formában egyedül mi visszük. Időszakonként ugyan, projekt jelleggel más szervezeteknél is futnak lakhatási programok, viszont nekünk ez a fő profilunk – ezt csináljuk tizenkét éve, és ehhez a föld alól is előteremtjük a szükséges forrásokat.
Kovács Vera: Noha hiánypótló munkát végzünk, amelyet a szakma elismer, a költségvetésben nincs rá tervezett forrás. De úgy tekintünk erre a helyzetre, hogy ez az ára annak, hogy a szolgáltatásunkat a jelenlegi formában tudjuk ellátni. Ugyanis, ha normatív forrásokból dolgoznánk, akkor intézményi, vagy olyan típusú ellátást kellene biztosítanunk, amivel beszorítanánk magunkat a mostani körülményekhez képest. Így
a kezdetektől arra kellett berendezkedtünk, hogy hosszabb távon nincsen kiszámítható költségvetésünk.
Már egy évtizedes tendencia, és nemcsak mi, hanem az összes civil szervezet azt tapasztalja, hogy jelentősen szűkülnek azok a pályázati források, amelyek egyáltalán szóba jöhetnek. Mindannyiunkat nehezen érinti, hogy nincsenek hosszú távú, magyar szervezetekre szabott kiírások. Ez így van a hazai kiosztású uniós pályázatoknál is: nagyobb és bizonyos fajta szervezetekre vannak ezek optimalizálva. Mi kisebb összegű pályázatokon, vállalati kiírású pályázatokon, vagy – ami a másik véglet – közvetlen brüsszeli forrásokért tudunk indulni, amelyeket nemzetközi porondon kell megpályázni.
Gyűjtjük az egy százalékot is, keresünk céges támogató partnereket és gyakorlatilag folyamatosan kampány üzemmódban dolgozunk abban az értelemben, hogy egyéni adományokat gyűjtünk, közadakozásokat szervezünk, legyen az művészeti aukció vagy sport nagykövetes kampány – jelenleg is sok karácsonyi nagykövet gyűjt az egyesület javára. Emellett időről-időre vannak Erasmus és más európai uniós partnerségeink, amelyek elsősorban tanulási lehetőséget támogatnak, továbbá vannak szolgáltatási díjaink, például a szakértői díjak.
A jövő évre 380 millió forintos költségvetéssel tervezünk, de most abban a nehéz helyzetben vagyunk, hogy még nem állt össze, hogyan fogjuk ezt az összeget előteremteni: való igaz, hogy a következő évre még sok tízmillió forint hiányzik a kasszából. Iszonyú nehéz azzal a felelősséggel dolgozni, hogy ennyi ember lakhatása múlik rajtunk. Szociális területen, a lelkiismeretünk szerint dolgozni, embereknek segíteni – ezek nagyon szép dolgok, ugyanakkor
a pokolnak egy speciális bugyra a többszáz bérlő és több tucat kolléga iránti felelősség súlya ilyen lehetetlen anyagi körülmények között.
MN: Mennyire tudnak a Budapesten kívüliek lakhatásával is foglalkozni?
Kovács Vera: Sajnos semennyire. Amiatt, hogy az egész szolgáltatási rendszer ennyire forráshiányos, minden szociális munkás alapélménye, budapesti viszonylatban is, hogy nagyon sok segítségkérést el kell utasítanunk. Évek óta nem tudok felidézni napot, amikor ne kapnék olyan telefont, hogy tudunk-e segíteni lakhatási ügyben. Személyes krízisem, hogy nap mint nap több rászoruló embernek is azt kell mondjam, hogy sajnos nem tudunk segíteni neki.
MN: 2021-ben az ULE összeállított egy Lakhatási Minimum-programot, abban bízva, hogy a pártok beépítik a választási programjukba. Mit láttak eddig ebből megvalósulni?
Kovács Vera: Sajnos semmit. Jelenleg dolgozunk ennek az anyagnak a frissítésén más lakhatási szervezetekkel közösen. Az új verziót január végén fogjuk bemutatni, hogy a választások előtt felhívjuk a jelöltek figyelmét a legégetőbb lakhatási feladatokra.
