Magyar Narancs: Tizennégy éve vezeti a Váci Egyházmegyét. Az ön püspöki szolgálata alatt megnyíltak az egyházi épületek kapui a nem feltétlenül az egyházhoz tartozó váciak előtt is.
Beer Miklós: Természetesnek érzem, ha itt van ez a szép püspöki székház, örüljenek neki a váciak. Engem jó érzéssel tölt el, hogy van élet a püspökségen.
MN: Az egyházát is kevésbé bezárkózó, aktív szerepvállalásra biztatja, sőt, azt is ki merte mondani, hogy mivel több egyházközösségben nincsen pap, pappá kéne szentelni az arra alkalmas nős férfiakat is.
BM: Sokan kérdezik, hogy a püspöki karban és a környezetemben hányan gondolkoznak ugyanígy, és néha úgy érzem, hogy egyedül vagyok ezekkel a gondolataimmal. Ám, ha egymás között beszélgetünk, akkor a püspökök is előhozzák a saját problémáikat. Most már elmentünk a falig. Nem lehet továbbmenni, annyira sürgető ez a kérdés. Én így látom a két alternatívát: vagy feladjuk az egyházközségeinket, mert nincs papunk, vagy az egyházközségeink életben tartásához keresünk megoldást. Ha semmi mást nem érek el, mint azt, hogy beszélünk róla, már megérte, hiszen ez valós probléma Európa-szerte, de lehet, hogy az egész világon. Nem kell kapkodni, és főleg nem szabad ebből tabukérdést csinálni, hanem egy egészen praktikus oldalról kellene megközelíteni a problémát: hívő emberként az Úristen mit vár tőlünk. Nyilván azt várja, hogy tovább éljen az egyház. A papi szolgálatban én azt hangsúlyozom, hogy ne jelentkezni lehessen ide, mint egy szakmára, hanem arra alkalmas embereket meghívni. Amit én újszerűnek érzek ebben a megközelítésben, hogy legalább 50–60 év legyen az alsó korhatár, amikor mi olyan férfiakat megszólítunk, akit ismerünk, aki hiteles, szép családi életet él, a saját hivatásában elismert és helyben ismerik. Nem messziről valakit odaejtőernyőzni, és neki odaadni a templomkulcsot. Ne a nőtlenség, hanem a normális életvitel döntse el, hogy alkalmas-e valaki, hogy merjük-e pappá szentelni a közösség érdekében.
MN: Most a cölibátus lehetséges eltörléséről beszélünk?
BM: Sokan gondolkoznak a választható cölibátus kérdésen, de én azt mondom, ne ez legyen a legfontosabb kérdés. Az maradjon továbbra is az Úristennek a titka, hogy kinek milyen lelki képességet ad. Egyébként a nőtlen életforma sajátosan a szerzetességhez kötődik, akik egy közösségben élnek. Látom a fiatal papjainkat, hogy 25 évesen kilökjük őket három-négy faluba, hogy „ott kezdjél magaddal valamit”. Egyszer rákérdeztem az egyiknél, hogy „vasárnap mit ebédeltél”, hát, hallgatott, és azt válaszolta, „volt egy kis párizsi még a hűtőben”. Ezt ette, amikor négy helyről hazarohant tíz percre. Ilyet nem szabad csinálni, mert tönkremennek, vagy pótcselekvésekbe mennek bele, vagy kiégnek. Annyi kettőbe tört élettel találkozunk az egyházon belül, mert nagyszerű papok ilyen értelemben kisiklottak. Azért, mert ez a mi törvényünk ilyen szigorú.
MN: Ön levelet is írt a pápának a nős férfiak pappá szentelése ügyében. Kapott már választ?
BM: Igen, kaptam választ a pápai hivatalból, nyilván nem került el a pápához a levelem. Annyit válaszoltak, hogyhogy mi nem tudjuk Magyarországon, hogy az állandó diakónusokat, a civil segítőinket nem lehet pappá szentelni? Ezt mi is tudjuk. Épp azért kértem ennek a megváltoztatását.
| ||
MN: Személyes találkozóra nincs lehetősége?
BM: A magyar püspöki kar idén novemberben Rómába megy. Ez inkább formális találkozó, nem biztos, hogy lesz lehetőségem beszélni vele, de én inkább azt szeretném, hogy idehaza mi, magyar püspökök beszélgetnénk először, és kialakulna a közös álláspont.
MN: Hol tartanak ebben?
BM: Próbálkozom.
MN: A magyar katolikus egyház tervezi meghívni Ferenc pápát Magyarországra?
BM: Nem tudok róla, hogy mostanában ez tervben lenne.
MN: Veres András, a püspöki kar elnöke saját vagy az egyház álláspontját fogalmazta meg, amikor augusztus 20-i beszédében bírálta a kormány lombikbébiprogramját?
BM: Teljesen önállóan döntött, de igazából az egyházi tanítás szerint beszélt. Ebben teljesen egyetértünk, hogy katolikus püspökként nem mondhatunk mást. Ez az irány nem jó irány, mi ebben nem tudunk kompromisszumot kötni. Miért erőltetjük? Ott van a már megszületett gyerek örökbefogadása, amit sokkal jobban kellene támogatni. A megfogant élet az élet. Milyen alapon döntjük mi el, hogy joga van-e élni vagy nem?
MN: Egyházuk szerint az a baj a lombikbébiprogrammal, hogy több embriót hoznak létre mesterséges körülmények között, mint amennyit beültetnek?
BM: Igen, az is. Gondolja meg. Hol a határ? Utána jön a génmanipuláció, a klónozás, és ami még szörnyűbb, az embriókkal való kereskedelem. Ha egyszer átlépünk ezen a határon, hogy Istennek képzeljük magunkat, onnan már nagyon nehéz visszajönni. Húsz év alatt több mint 3 millió embriót hoztak létre mesterséges megtermékenyítéssel, és ebből kevesebb mint 100 ezer született meg.
MN: Azon gondolkodom, milyen érzés lehetett egy hívő család lombikbébi gyermekének hallani Veres püspök szavait?
BM: Kétségtelen, ez nehéz téma. Az egyház mélyen átérzi a gyermektelenség fájdalmát, különösen ma, amikor egyre nő a meddő, gyerekre vágyó párok szá ma. Megértjük, hogy házaspárok, akik nagyon szeretnének gyereket, minden áldozatot meghoznak érte, de hívő emberként világos irányokat kell megfogalmaznunk, és ebben az esetben a világos irány az, hogy az élet a teremtő Isten ajándéka. Merjük rábízni az Úristenre, hogyan adja az életet. Nagyon veszélyes kérdések is vannak. Mi van akkor, ha már megjósolható, hogy valamilyen fogyatékkal fog megszületni az a gyerek, akkor az ne szülessen meg, mert a mi logikánkba az nem tartozik bele? Mi azt mondjuk, ha teljességében nézzük az emberi életet, akkor azok, akik fogyatékosokkal, hátrányos helyzetűekkel foglalkoznak végtelen nagy türelemmel, szeretettel, azok éppen ez által válnak nagyszerű emberré. Az egyház éppen az ember elidegeníthetetlen méltóságát védi azzal, hogy kimondja, az élet urai nem mi vagyunk; sem a sajátunké, sem másoké. Ezért nem fogadjuk el sem az abortuszt, sem a lombikbébiprogramot.
MN: A kormány szinte azonnal elhatárolódott Veres püspök szavaitól.
BM: Nem örülünk neki, mint ahogy az abortusztörvénnyel sem értünk egyet, de el kell fogadnunk egymás álláspontját. Ugyanakkor nekünk világosan kell beszélnünk.
MN: Még akkor is, ha a többség, köztük hívőik nemtetszését nyerhetik el vele?
BM: Akkor is. Egyházi vezetőként vállalni kell annak felelősségét, hogy azt mondom, amit hiszek. Ez egy kockázatos vállalkozás, egyre inkább tapasztalom, de hát önmagammal nem kerülhetek szembe.
MN: A hívők esetleges nemtetszésén kívül mi még a kockázat?
BM: Az, hogy a gondolataim miatt lehazaárulóznak vagy Ferenc pápa majmának neveznek. Ám nagy megerősítés számomra az a nyitottság, a mindenki felé való bizalom, ami Ferenc pápát jellemzi. Ez az én gondolkozásomhoz is nagyon közel áll. Hála Istennek, ilyen volt az életem, hogy mindenkivel tudtam párbeszédet folytatni.
MN: Éppen a kormányközeli sajtótól kap sokat ön is és a pápa is.
BM: Azért vagyok szomorú, mert mégiscsak az újságírók felelőssége, hogy kibe rúgnak bele. Aztán ennek a folyománya, hogy a Facebook-kommentek a legaljasabb szintre jutnak. Barátaim mindig óvnak, nehogy elolvassam őket. Az egész társadalmunk lelki állapotát minősíti ez a hangvétel, hogy az ismeretlenségbe burkolózva akármit mondhatunk és bánthatjuk egymást.
MN: A menekültválságról való gondolkodása miatt érte a legtöbb támadás?
BM: Leginkább.
MN: Ön többször világossá tette, egyetért a kerítés megépítésének szükségességével, viszont azokról gondoskodni kéne, akik a törvények betartásával jöttek be, és meg is kapták a menekültstátuszt.
BM: Mérgezett a levegő. Az emberek végig sem gondolják, hogy miről van szó. Ha meghallják, hogy menekültek befogadása, akkor már hazaárulóznak és hasonló. Óvnak is a barátaim, és jólesik, hogy féltenek, de keresztény emberként nem mondhatunk mást. Bajba jutott emberen segíteni kell, pláne, hogy most már van ennek törvényes háttere. Akiről a magyar kormány hivatalos szerve azt mondja, hogy ő egy oltalmazott státuszú ember, függetlenül, hogy muszlim vagy keresztény, nem kérdés, hogy segíteni kell.
MN: A támadások ellenére a menekültek világnapján Fabinyi Tamás evangélikus lelkésszel kiálltak, hogy elmondják: önök a menekülteket támogatják. Volt pozitív hozadéka a megszólalásuknak?
BM: Igen, szerintem ez kellett ahhoz, hogy konszolidálódjon a helyzet. Most inkább az egyházainknál van a labda, hogy akkor tényleg mutassuk meg, befogadjuk, akiket az állam hivatalosan menekültként elismer. Hála Istennek, úgy látom, a plakátoktól és a hivatalos kormánypropagandától függetlenül egy normál, járható út már kialakult. Egymás után küldi a menekültügyi hivatal az értesítéseket, hogy hányan kapták meg a menekültstátuszt, és kérnek egyházi segítséget.
MN: A Váci Egyházmegyénél fogadtak be menekülteket?
BM: Igen, kettőt, itt is laknak, jól beilleszkedtek. Az egyik iraki, a másik afganisztáni. Fél éve vannak itt, most jött el az idő, hogy segítsünk nekik a nyelvtanulásban és a munkahely megtalálásában is.
MN: És a többi püspökség?
BM: Nem tudom. Őket kell megkérdezni.
MN: A püspökökkel beszélnek a menekültek elleni gyűlöletkeltésről, amit a magyar kormány sok százmillió forintból finanszírozott?
BM: Kerüljük ezt a témát.
MN: Nem tették szóvá a kereszténydemokrata pártnál sem, hogy ez a plakátkampány szembemegy a kereszténység alapértékeivel?
BM: Sajnos nem. Most jutottunk el oda, hogy elindult egy párbeszéd, a menekültügyi hivatal rendszeresen hív konzultációra egyházi vezetőket.
MN: Semjén Zsolt KDNP-elnökkel, illetve Harrach Péterrel, a KDNP alelnökével, aki egyben a váci körzet országgyűlési képviselője, szokott találkozni?
BM: Találkozunk, de nem nagyon érintjük a kényes témákat.
MN: Miért?
BM: Őket sem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, de azért kellene, hogy legyen a KDNP-nek egy saját arculata. Egyetlen önálló ötlete volt, a vasárnapi nyitva tartás megszüntetése. Most itt lett volna az alkalom, a lombikbébitörvény, de úgy tudom, megszavazták.
MN: A pápa többször felemelte szavát a korrupció ellen, a vatikáni hivatalban rendelet készül a korrupció miatti egyházi kiközösítés kérdésében. Ez adott esetben a magyar kormányt is érintheti, hiszen a felmérések szerint a korrupció terén az első harmadban vagyunk az uniós országok között. A magyar katolikus egyház csatlakozik a pápai kezdeményezéshez?
BM: Természetesen.
MN: Ez a gyakorlatban mit jelent?
BM: Ha megkérdeznek, hogy elítéljük-e a korrupciót, akkor elítéljük. Közvetlen adataink nincsenek, mi csak arra vállalkozhatunk, hogy világos irányokat megfogalmazunk. A becsület, a tisztesség, ez nem lehet kérdés, hogy a mi értékrendünkben szerepel. Viszont elsődlegesen az állam feladata, hogy a társadalom egészséges állapota érdekében kiszorítsa a korrupciót. Látjuk, hogy minden kormány küszködik ezzel.
MN: És olykor az egyház is.
A Pécsi Egyházmegyében a korábbi püspök és az egyházmegye – szintén katolikus pap – vagyonkezelője ellen gazdasági visszaélések miatt indult eljárás, utóbbit végül letöltendő börtönbüntetésre ítélte a bíróság.
BM: Amikor ez az ügy kirobbant, az állami igazságszolgáltatás járt el, de az egyházi joghatóság is lépett, hiszen a püspököt leváltották, ám méltányosságból nem indítottak bírósági eljárást ellene. A világ bármelyik részén előfordul, hogy egy püspököt világi bíróság elé állítanak.
MN: Jelenleg több mint 1300 egyházi fenntartású oktatási intézmény van az országban, és 172 olyan település, ahol csak egyházi iskolában tanulhatnak a gyerekek. Mit szól ezekhez a számokhoz?
BM: Nem vagyok feltétlen híve annak, hogy az oktatást az egyházra hagyják. Egy nagyobb településen, ahol van választási lehetőség, sokkal indokoltabb egy egyházi fenntartású iskola. Persze, vannak olyan települések, ahol a lakosság nagyon nagy százaléka elkötelezetten vallásos, és van, ahol nem, de én személy szerint nagy problémákról nem tudok az egyházi fenntartású iskolákban. Vigyázunk, hogy a felvételinél nem lehet elvárás, hogy a gyerek katolikus legyen, de tudomásul kell venni, az egyházi iskola a vallásos neveltetés erkölcsrendjét közvetíti. Van persze egy fonák helyzet a finanszírozás területén, ez is magyarázza az egyházi fenntartású iskolák felfutását. Egymás után jelentkeznek be a polgármesterek, hogy vegyük át az iskolájukat, azért, hogy ők is kapjanak egyházi támogatást.
MN: Volt már, hogy visszautasított ilyen felkérést?
BM: Persze, ha nincs elég tanár, akik elfogadják a mi értékrendünket, akkor felesleges. Az egyházi támogatás a vatikáni megállapodás alapján született, és kétségtelen, hogy a miénknél alacsonyabb normatívával működő állami iskolákban ez bizony okozhat némi feszültséget.
MN: Lázár János tavaly egy iskolaavatáson azt mondta, az oktatás feladata, hogy jó magyarokat és jó keresztényeket neveljenek az iskolák.
BM: Nem akarok senkit megsérteni, de jobb lenne, ha a politikusok az egyházi vezetőkre hagynák a vallási fogalmak használatát. Azt állítani, hogy bárkit kereszténnyé lehet nevelni, az isteni kegyelem kizárólagosságát vonja kétségbe. Mi ezt így nem vállalhatjuk, hogy jó keresztényeket nevelünk az iskoláinkban. Örülünk, ha azokká válnak, de ez nem lehet pedagógiai program.
MN: A reformáció 500. évfordulója az idén alkalmat ad arra, hogy a különböző egyházak újraértelmezzék – ahogy Goethe írja – Európa anyanyelvét, a kereszténységet.
BM: És alkalmat ad, hogy szembesüljünk az úgynevezett szekularizációs folyamattal, az egyház társadalomra gyakorolt hatásának erős csökkenésével. Névleg valóban keresztény Európa vagyunk, de gyakorlatilag nagyon kevesek a tényleg elkötelezett keresztények, akik úgy is élnek, úgy is gondolkoznak. II. János Pál pápa szorgalmazta Európa újraevangelizálását, a gyökerekhez való visszatérést. A reformáció 500. évfordulója lehetőség arra, hogy végiggondoljuk, a formális vallásosság nem téveszthet meg bennünket. Vannak szép templomaink, tatarozzuk is őket, de azért már rég nem ott tartunk, hogy minden európai keresztény módon gondolkozik és él, tehát a megújulás, a megtisztulás mindig aktuális. Ami egyértelmű pozitívum, az ökumenikus gondolkodás, amely nagyon nagy ajándéka a mi nemzedékünknek. Eljutottunk végre oda, hogy meghallgatjuk egymást.
MN: A római katolikus egyház milyen szerepet szán a nőknek a XXI. században?
BM: Az egyházi szolgálattevőkkel kapcsolatban nekem változatlanul az az álláspontom, hogy a szerepeket nem szerencsés összekeverni. Protestáns barátaimmal beszélgetve ők maguk mondják önkritikusan, nem örülnek, hogy már elég sok lelkésznő van. Én nem ebben látom az egyház jövőjét. A női hivatásnak megvannak a sajátos területei, a család, az anyaság, a gyereknevelés. Azt még el tudom fogadni, hogy az oktatás területén működnek, hiszen az érzékeny női lélek közelebb tud kerülni a gyerekhez, eredményesebben tud nevelni. Nem is beszélve az egészségügyi szolgálatról.
MN: A férfiak megmondhatják, hogy a nők mely területeken vállaljanak szerepet? És ha egy nő indíttatást érez, hogy lelki vezetője legyen egy egyházközösségnek?
BM: Ebben elég konzervatív vagyok. Nem akarom megbántani a nőket, de az mindig zavar, amikor megjelenik egy nyüzsgő nő a közösségben, és átveszi a vezetést.
MN: És a nyüzsgő férfi, az rendben van?
BM: Inkább lenne több nyüzsgő férfi. Abból van hiány. Nem tudok racionális magyarázatot adni. Én úgy látom, hogy az egyházi közösségeinkben sokszínű a szolgálat. Nagyon sok diakonisszánk van, én sokkal jobban el tudom képzelni, hogy egy nő karitatív szolgálatot végez.
MN: Ezzel meglehetősen csorbul a nők önrendelkezési joga.
BM: Hát, egy férfi meg ne akarjon gyereket szülni. Ugyanakkor, tényleg, Merkel asszony például nagyon jó politikus. De a nők szerepével kapcsolatban is fel kell vállalnom, ami a meggyőződésem.
