"A kormány oktatáspolitikai célja első pillanattól a tanítás kontrollja volt"

Belpol

A választási eredmények a magyar társadalom drámai szakadását is megmutatták. Milyen hatása lehetett minderre az elmúlt 12 év oktatáspolitikájának? Milyen következményei vannak a közoktatás leépülésének, és mennyi idő kell majd a rendszer reparálására?

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2022. április 21-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Magyar Narancs: A választási eredményeknél többen is arról beszéltek, hogy már nem annyira bal- és jobboldali preferencia alapján alakul a választói magatartás, hanem inkább az iskolai végzettség szerint lehet egy törésvonal.

Radó Péter: Ez egyrészt igaz, másrészt ennél bonyolultabb. Még nem volt olyan választás Magyarországon, amelynél a társadalmi státusz ilyen mértékben határozta volna meg a választói magatartást, mint most. De ebből azt a következtetést levonni, hogy az oktatásban az elmúlt tíz év drámai változásai azonnali és radikális hatást gyakoroltak volna a választói magatartásra, az nagyon rövidre zárt kapcsolatot feltételez. Persze, radikális változások zajlottak az oktatásban, de azok hosszú távon fejtik ki a hatásukat. Az iskolázottság változása nem önmagában magyarázza a választói magatartás változását, bár a társadalom szétszakadásához a maga eszközeivel hozzájárult az oktatás is. Mindez erőteljesen befolyásolja azt, hogy ki milyen típusú politikai üzenetre vevő, illetve hogy milyen tartós politikai elkötelezettségek alakulnak ki. Közben a felfelé irányuló társadalmi mobilitás teljesen megszűnt Magyarországon, a fenyegetettség érzése viszont nőtt, mert a magyar társadalom jelentős rétege a leszakadástól fél. A Fidesz dezintegrálta a társadalmat, másfelől viszont stabilizálta is, mert elkezdte politikai célokra használni azokat az állami eszközöket, amelyek segítségével az alacsonyabb státuszúakat bele lehet illeszteni helyi függési hálózatokba.

MN: Ezeknek a függési rendszereknek hogyan része az oktatás?

RP: Ez az oktatási rendszer nem feltétlenül arra van kitalálva, hogy a szülőket sakkban tartsa; nem annyira az alul lévők politikai magatartásának a stabilizálását szolgálja, mint inkább a helyi eliteknek, a pedagógusoknak a sakkban tartását. A másik fontos aspektus az, hogy 12 év alatt létrehoztak egy oktatási kasztrendszert. Az a polarizáció, ami a társadalom egészében érvényesül, leképződött az oktatásban is. Vannak állami iskolák a szegényeknek és/vagy a romáknak, és vannak egyházi és állami elitiskolák a középosztálynak. A szegregációs index 2008-ban 27 százalékot mutatott a hátrányos helyzetűek és a nem hátrányos helyzetűek elkülönülésére, ami magas, de Magyarországon mindig is erős volt az egyenlőtlenségek hatása, és európai összehasonlításban ez még nem egy katasztrófa. De egy évtized alatt, a 2010-es évek végére felment 40-re, ami viszont már döbbenetes mértékű elkülönülés. Ennek az egyik legnagyobb lökést az egyházi iskolahálózat expanziója adta.

MN: Az egyházi iskolák miért növelik a polarizációt?

RP: Magyarországon egészen brutális mértékben szétaprózódott az iskolahálózat, a tanár-diák arány nagyságrendekkel alacsonyabb, mint a legtöbb európai országban. Ha egy olyan iskolarendszerbe, ahol több az iskola, mint kellene, plusziskolákat is belerakunk, ráadásul egyházi iskolákat, amelyekre külön szabályok vonatkoznak, és azt vesznek fel, akit akarnak, akkor ezek elkezdik összegyűjteni a középosztálybeli gyerekeket. Ennek automatikusan az a következménye, hogy a többi állami iskolában nőni kezd a hátrányos helyzetűek aránya. Nem is kell sok: ha 10 százalékkal megnövelem az egyházi iskolák számát, akkor már nagymértékben erősítem a szelekciót, és a hátrányos helyzetű és magasabb státuszú családokból származó gyerekek fizikai elkülönítését. Nagyjából ez történt. Belejátszott a már korábban bezárt falusi kisiskolák újranyitása is, de a fő motor az egyházi iskolák expanziója volt.

 
Fotó: Németh Dániel

MN: A szétszakadásnak lehet hatása a választási eredményekre?

RP: Ha a közoktatási kasztrendszer elmúlt 12 évben történt kiépítését a politikai attitűdökkel próbáljuk meg összekapcsolni, az sokkal lassabban beérő folyamat lenne. A közoktatási kasztrendszer viszont továbberősíti a polarizációt, és hihetetlen mértékben növeli azok arányát, akik fogékonyak bármilyen populista politikai üzenetre. Hosszú távon erőteljesen nőni fog az ő arányuk – de az, hogy a különböző társadalmi hátterű emberek politikai választásai már most ilyen mértékben elhatárolódnak egymástól, az nem csak az elmúlt tíz év sara. Magyarországon az egész választói populációban 20 százalék azok aránya, akik csak általános iskolai végzettséggel rendelkeznek, és további 17 százalék azzal sem. Ezzel szemben a diplomások aránya csak 18 százalék, vagyis kétszer annyian vannak azok, akiket az oktatás nem vértezett fel a politikai manipulációk ellen.

Ezek az arányok nem most alakultak ki. Az viszont a jelenlegi rendszer felelőssége – és ennek hosszú távon megisszuk a levét –, hogy nem változtat ezeken az arányokon. 2011–2012-ben, két év alatt 50 ezerrel csökkent a felsőoktatásba felvettek száma, az évtized végére pedig eljutottunk oda, hogy a felsőoktatásba felvettek között a hátrányos helyzetűek aránya 1 százalék – ez 7–8 százalékról csökkent le egy szűk évtized alatt. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag nincsenek ott a felsőoktatásban.

Hosszabb távon az első generációs értelmiségi ember típusa el fog tűnni Magyarországon.

És igen, az iskolázottságnak van szerepe abban, hogy ki milyen színvonalon reflektál a politikára. A populizmusra fogékony társadalmi csoportok aránya tehát nem fog csökkenni Magyarországon.

MN: Akkor mondhatjuk, hogy a populizmusra való fogékonyság az, ami korrelál az iskolai végzettséggel?

RP: Igen. Bár vannak kivételek, statisztikailag mindenképpen igaz, hogy minél magasabb az iskolai végzettség, minél több időt tölt valaki az oktatásban, annál árnyaltabban képes gondolkodni politikáról, annál inkább képessé válik arra, hogy különbséget tegyen hamis és nem hamis információk között. És ami még fontosabb, annál diverzifikáltabb a médiafogyasztása online és offline is. Ha valaki egyáltalán nem fogyaszt médiát vagy kizárólag állami propagandamédiát, alacsony az iskolai végzettsége, és nem tudja kritikával kezelni azt, amit sulykolnak neki, az valószínűleg el fogja hinni, hogy a gyerekeit Márki-Zay Péter Ukrajnába akarja küldeni a háborúba.

MN: Új könyvében (Közoktatás és politika. Magyarország 2010–2022) azt írta, hogy a Fidesz direkt politikai céloknak rendelte alá az oktatást, mert az a fő célja, hogy ne veszítsen el több választást. Mit tett a kormány ennek érdekében?

RP: Ebből nem következett tudatos oktatási stratégia. Amikor a Fidesz újra hatalomra került 2010-ben, akkor a miniszterelnök nünükéi közé sorolható néhány dolgon kívül, mint például a mindennapos testnevelés, semmilyen elképzelés nem volt arról, hogy mit kellene kezdeni az oktatással. Politikai stratégiájuk volt csak: nagyjából egy új nemzetalapítás. Minden nagy rendszert a saját képükre akartak formálni, és ezekkel akarták hosszú távra stabilizálni a hatalmukat. Politikailag nagyon tudatosak voltak, de ez semmit nem jelentett az oktatás szempontjából. Ezért kialakult a világ legveszélyesebb elegye, ami állt egyfelől a szándékból, hogy mindent teljesen és gyökeresen meg kell változtatni, másfelől abból az elgondolásból, hogy az oktatás egy nagy fehér lap, amivel azt csinálnak, amit akarnak. Miközben nem volt semmilyen szakmai elképzelésük.

Szakértők bevonása nélkül elindult egy teljesen agyatlan ötletelés, és gyakorlatilag 2011 és 2015 között teljesen át is szervezték az oktatást. Már önmagában a változtatások tömege bedöntötte a korábban viszonylag jól teljesítő rendszert.

De az oktatáspolitika mögött nem volt mesterterv. A politikai stratégia nagyjából arról szólt, hogy a politikai kontroll alatt működő közigazgatás hatalmának a kiterjesztésével elérjenek minden magyar állampolgárt. Ez elindította a társadalom fentről való újjászervezését, egyfajta társadalmi mérnökösködést.

MN: Az oktatást a rendszerváltás előtt is megpróbálták felhasználni politikai célokra. Tud ez működni egyáltalán?

RP: A legtöbb politikai rendszernek van valamilyen társadalommérnökösködő célja, ugyanakkor egy társadalom szerkezetét nem lehet drámaian átalakítani az oktatás segítségével, mert nem az iskola csinálja a társadalmat, hanem a társadalom az iskolát. Illúzió az is, hogy egész társadalmi nagycsoportok pozícióit meg lehet változtatni oktatással, például integrálni lehet a romákat kizárólag az oktatáson keresztül. Viszont az államkonzervatív rendszer, a NER nagy oktatási átalakítása bizonyos tekintetben hatékonyabb volt, mint az államszocializmusé a 70-es, 80-as években, mert ami az elmúlt 12 évben történt, az hatékonyan ráerősített a társadalmi polarizációra.

MN: Beszélhetünk-e politikai vagy ideológiai indoktrinációról az elmúlt 12 évben?

RP: Ideológiairól mindenképpen, mert ennek a rendszernek a legitimitása nagyon alacsony. Legitimitást vagy az ad egy rendszernek, hogy demokratikus szabályok szerint működik, vagy az, hogy jól kormányoz. 2010–2011 óta ez autokratikus rendszer, és egyik tekintetben sem túl legitim. A saját gyenge legitimitásának megerősítéséhez minden autokratikus rendszer ideológiai háborút, Kulturkampfot kezd, ami ráadásul jó eszköze annak, hogy a folyamatos mozgósítottság állapotában tartsa a saját híveit. Ha a szimbolikus térben háború zajlik, akkor annak automatikusan az oktatás lesz az egyik fő frontja. De nem azt próbálják elérni, hogy egy ma iskolába lépő hatéves gyerek „jó magyar” vagy „jó keresztény” legyen, akármit jelentsen is ez. Az ideológiai indoktrinációnak egyrészt azonnali legitimitásigényt kell szolgálnia, másrészt ez is a politikai alkalmazkodás kikényszerítésének egy indirekt eszköze. Ebben van sok szimbolikus eszköz is, például hogy a közoktatást köznevelésre nevezik át, és arra kényszerítik a közoktatás szereplőit, hogy az új szavakat használják. A verbális alkalmazkodás azt erősíti, hogy az emberek belesimuljanak az új rendszerbe.

MN: Azokra, akik az elmúlt 12 évben kerültek ki a magyar oktatási rendszerből, mennyire tudtak hatni a változások?

RP: Az esélyeikre mindenképpen, de arról, hogy az iskolai ideológiai indoktrináció mennyire hat a gyerekek gondolkodására, sok az illúzió: a verbális alkalmazkodás nem jelenti az értékek bensővé tételét is. 1990-ben derült ki, hogy a több évtizednyi államszocialista oktatás nem tett nagy lépéseket a kommunista embertípus megvalósításáért, és ha a NER bedőlne, akkor kiderülne, hogy a politikai ideológiáját nem osztotta mindenki. Szerintem a magyar társadalom elsöprő többsége nem ideológiai értékalapon szavazott a Fideszre, és nem gondolom, hogy az oktatás ezt különösebben meg tudta volna erősíteni. Már csak azért sem, mert

ideológiai értékek közvetítésére a hivatalos tanterv teljesen alkalmatlan.

Nem lehet abból kiindulni, hogy a pedagógusok azt tanítják, ami a tantervben van, és hogy a gyerekek azt tanulják, amit a pedagógusok tanítanak nekik. Nincsen rövidre zárható kapcsolat a gyerekek értékorientációja és a között, hogy mik kerülnek be egy állami tankönyvbe. A dolognak ez a része szerintem nem ad okot az aggodalomra.

MN: Tehát nem arról van szó, hogy a gyerekek bekerülnek az iskolába, és ott átmossák az agyukat.

RP: Bizonyos tekintetben igen, csak nem ideológiai értelemben, hanem azzal kapcsolatban, hogy mit tekintenek tudásnak, fontos készségeknek. Vagy arról, hogy ha az iskola és a pedagógusok autoriter módon működnek, akkor a gyerekekből alattvaló lesz, és nem polgár. De ez inkább pedagógiai módszertani probléma. Az iskola értékekre nevel, de nem feltétlenül azért, mert ezek sulykolására tesz kísérletet. Az osztálytermekben uralkodó légkör, a pedagógusok viselkedése, a kommunikáció, az iskola belső működési szabályai azok, amik nevelő hatásúak, például az állampolgári értékek szempontjából is.

MN: Az elmúlt 12 évben iskolába járók teljesítményében van különbség a korábban végzettekéhez képest?

RP: Az iskolák 98 százalékában az igazán fontos készségek szempontjából van teljesítményromlás. A tantervek egyik következménye az, hogy brutálisan megnőtt a gyerekek óraterhelése, ez pedig maga után húzza a pedagógusok megnövekedett óraterhelését is, ami egy idő után eléri azt a pontot, ahol már nem lehet készülni az órákra. Ha valakinek 20 órája van egy héten, akkor ha mást nem is csinál az iskolában, csak készül és órát tart, akkor ki is töltötte a 40 órás munkaidőt. A normális óraszám 18–22 között lenne, Magyarországon a legutolsó vizsgálat szerint átlagosan 27 óra a pedagógusok heti óraterhelése. Így nem lehet jól tanítani, mert a differenciált oktatás felkészülési időigénye sokkal nagyobb, mint a hagyományos frontális oktatásnak. Vagyis már a munkaterhelés önmagában beszűkítette a jó oktatás lehetőségét, és ebben az értelemben a gyerekek is butulnak, mert magolják a tananyagot. Ez már a méréseken, a PISA-teszteken is látszik: nagyon megugrott a kudarcot valló, alulteljesítő gyerekek aránya, a gyerekek durván negyede funkcionális analfabéta, a fiúk között pedig még magasabb az arány.

MN: A szavazatszámlálók mostani beszámolóiban rendszeresen visszatérő elem volt az írástudatlanság említése. Ez mennyire nagy probléma?

RP: Ez öröklött dolog, amit az oktatási rendszer újratermel, de hogy milyen mértékben, az már különbség a jobban és a rosszabbul működő rendszerek között. Mindig volt egy kisebb csoport, akik kihullottak az oktatásból, és nem is tanultak meg olvasni vagy leírni a saját nevüket. Főleg az idősebbek között egész sok az írástudatlan, de ez kontextuálisan meghatározott, mert emberek nagy tömege él és dolgozik olyan környezetben, ahol erre a kompetenciára nincs is szüksége. Hiába volt valakinek korábban ilyen tudása, hiába járta ki a hat elemit, ha egyáltalán nem használja ezt a készséget, akkor ez le fog épülni. A hagyományos értelemben vett analfabetizmus aránya viszont nem nagy, én azt gondolom, hogy amit a szavazatszámlálók tapasztaltak, az inkább funkcionális analfabetizmus volt.

MN: A szakképzés átalakításának volt-e szerepe az oktatás leépülésében?

RP: A munkaalapú társadalom nevű koncepció mögött teljesen téves gazdaságpolitikai doktrína áll, és ennek egyértelmű oktatáspolitikai következményei vannak. Ha abból indulok ki, hogy igazi értéket csak az ipar termel, és az egész országban egy nagy összeszerelő üzemet látok, akkor az oktatást is úgy fogom átalakítani, hogy az összeszerelő üzem szakmunkás- és mérnökigényét kielégítsem. Minden szervezetet kiszorítottak az oktatáspolitika-csinálásból, helyettük csak a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara maradt, amely egy nagyon jól meghatározott vállalkozói körnek az érdekeit képviseli: részben a német multikéit, amelyek tényleg összeszerelő üzemek tömegét hozzák ide, részben pedig a magyar középvállalkozókéit, akik abban érdekeltek, hogy mindig legyen egy jelentős szakmunkás munkaerő-tartalék az országban. Az oktatáspolitika az ő érdekeiket szolgálja ki, miközben a magyar GDP kétharmadát a szolgáltatói szektor állítja elő, és a diploma megtérülése nálunk kiemelkedően magas, ami jelentős diplomáshiányt jelez a magyar gazdaságban. Ezt az igényt kellene inkább kielégíteni. Ehhez képest a magyar oktatáspolitika 12 éve az alacsony hozzáadott értékű munkavégzés oktatási feltételeit akarja megteremteni. Ez nem annyira sikeres, mint hisszük, mert az ilyen oktatáspolitikai szándékokat mindig korrigálja a kliensek viselkedése, akik lábbal szavaznak. Rengetegen osztják azt a meggyőződést, hogy a normális élethez minimum egy érettségi kell, így pedig hiába akarna szakmunkásképzésbe terelni a rendszer, a tanulók érettségit adó középfokú intézményekbe jelentkeznek.

MN: Mi lehet a jelenlegi magyar oktatáspolitika célja? Az, hogy a munkaalapú társadalmat szolgálja ki, vagy hogy jó alattvalókat neveljen?

RP: Mindkettő igaz, de a szó valódi értelmében oktatási vagy elsősorban tanulási eredményekről ez a kormány soha nem mond semmit; az első pillanattól kezdve a tanítás kontrollja volt a legfontosabb cél. Maga a rendszer átalakítása politikai projekt volt, 2016-tól pedig nem kormányzás van. Ha valamilyen probléma felmerül, arra politikai kommunikációs választ adnak, majd ezt fordítják át szabályozássá, ha úgy tetszik, oktatáspolitikává. Ennek egyik oka az, hogy megszűnt a rendszerben minden visszacsatolás. Az oktatásirányítók a Klikben tömegével előállított termelési riportokból és adminisztratív beszámolókból tájékozódnak, ezért nem érzékelik a valódi problémákat. Ha pedig érzékelnek is valamit, azzal már nem tudnak mit csinálni, mert lefegyverezték saját magukat. Az online oktatás ennek az állatorvosi lova, mert amikor szembesültek azzal, hogy tömegével esnek ki gyerekek az oktatásból – erről valamilyen információ visszajutott hozzájuk –, ezt a problémát elrejtették, nem kezdtek vele semmit, mivel rabjai a kormány tévedhetetlenségének. Persze, ha akartak volna, sem tudtak volna vele mit kezdeni.

A tankerületi központok adminisztratív hivatalok, nem tudnak konkrét problémákat megoldani, nem is ez a funkciójuk, nincs is hozzá eszközük.

A kormány ezért úgy tesz, mintha a probléma nem létezne, Maruzsa Zoltán államtitkár pedig azt mondja, hogy 1000–1500 gyerek vesztette el a kapcsolatát az oktatással – de mértékadó becslések szerint ez valójában 40 ezer volt.

MN: Mire lehet számítani most?

RP: A pesszimista forgatókönyv az, hogy minden marad ugyanígy, és folytatódik a lassú leépülés. Vagy jön egy Palkovics László-szerű államtitkár, aki elkezd egy modernizációs narratívával operálni. Lesz egy digitális modernizációs máz, még az is lehet, hogy ennek keretében egyes döntési jogosultságokat visszaadnak az igazgatóknak, hogy bizonyos diszfunkciókat menedzselni tudjanak – de a rendszer ettől még nem fog változni. Ugyanaz a romló – vagy ha mázlink van, stagnáló – eredményeket produkáló, szegregáló és szelektáló rendszer marad, legföljebb valamit igazítanak rajta. Ez az optimista szcenárió.

MN: Mennyi idő alatt lehet megfordítani ezeket a folyamatokat?

RP: Először is kellene hozzá egy politikai fordulat, majd el kellene jutni oda, amikor már oktatáspolitikát tud csinálni egy kormány. Leépültek az intézmények, nincs pedagógiai szakmai szolgáltatórendszer, és ezek nélkül nem lehet változásokat elindítani. Utána szerintem három kormányzati ciklus kellene ahhoz, hogy a magyar közoktatás egyáltalán elinduljon abba az irányba, hogy egy idő után újra a 2009-es eredményességi teljesítményszintet produkálja. Szerintem én ezt már nem fogom megérni. Ami viszont pozitív, hogy még nem telt el annyi idő, hogy mindenki hozzáhülyült volna a rendszerhez. Még mindig nagyon sok tudás van a rendszerben, ami tulajdonképpen reménykeltő.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk