Magyar Narancs: Jogos a lapok értetlenkedése a történtek felett? Tényleg nem lehetett rá számítani, hogy ekkora sikert aratnak a radikális jobboldal ígéretei?
Anton Pelinka: Az nem volt kérdés, hogy a Szabadságpárt jó eredménnyel fog szerepelni a választásokon. Ami inkább meglepte az embereket, hogy Haider is ennyire feljött. Nem vették komolyan a BZÖ-t, pedig az utolsó hetek közvélemény-kutatásai felébreszthették volna a gyanújukat.
MN: A legutóbbi szociáldemokrata-néppárti nagykoalíció okozta csalódás fordított a szélsőségesek felé ilyen sok választót, vagy mélyebben kell kutatni az okok után?
AP: Mindenképpen arról van szó, hogy a lakosság frusztrált, legalábbis az a 28 százalék, amelyik a szélsőjobbot választotta. De más is szerepet játszik a sikerükben. A zöldek és a liberálisok is meg akarták lovagolni a társadalom frusztráltságát, ők is ellenségesen viszonyultak a nagypártok politikájához, mégis csak a szélsőjobboldali pártok húztak hasznot az elégedetlenségből. Ez azt mutatja, hogy itt sokkal többről van szó: jobbra tolódott a társadalom, és ez alatt nem azt a jobboldalt értem, amelyet az olyan mérsékelten jobboldali, konzervatív pártok képviselnek Európában, mint a német kereszténydemokraták, az osztrák Néppárt vagy a Fidesz. Jelenleg olyan szélsőjobboldali pártok felemelkedésének lehetünk tanúi, mint a francia Nemzeti Front vagy a belga Vlaams Belang (Flamand Érdekpárt), amelyek európai szinten nem frakcióképes tömörülések.
MN: Mi a szélsőjobboldali populisták döntő érve, amivel meggyőzik a választókat?
AP: Ha megnézzük az osztrák ellenzéki pártokat, akkor azt látjuk, hogy a bevándorlóellenesség az a lap, amit csak a BZÖ és az FPÖ játszott meg a választások előtt. Láthatólag sikerrel. Ezen belül is főként a muszlimokra élezték ki a retorikájukat. Minden más téma, például az árak emelkedése vagy a jóléti reformok szerepeltek a másik két protestáló párt, azaz a zöldek és a liberálisok programjában is.
MN: A célközönség tehát nem a megélhetéséért, hanem az identitásáért aggódik?
AP: Valahogy így. Megvan bennük a félelem, de ami talán még fontosabb, rengeteg harag munkál bennük. Dühíti őket az Európai Unió, nemhiába hemzsegett a választási kampány az EU-ellenes jelszavaktól, mellesleg pedig félnek a jövőtől, és úgy látják, csak a leegyszerűsített populista ígéretek kínálnak megfelelő megoldásokat. Meglepő, hogy a legtöbb fiatal választópolgár tíz-tizenöt éve még a zöldekre szavazott - most ugyanez a korosztály a szabadságpártra adta a voksát, a szélsőjobboldal leginkább nekik köszönheti sikerét. Persze sok múlik az iskolázottságon is: egy egyetemet végzett fiatal még mindig a zöldeket támogatja. Jellemző az is, hogy a férfiak hajlamosabbak elfogadni a szélsőséges nézeteket; a szélsőjobboldali populista pártok hosszú évek óta úgy élnek a köztudatban, mint férfipártok.
MN: Mennyire nyitottak egymás felé a különböző szélsőjobboldali tömörülések?
AP: Az FPÖ és a BZÖ esetében könnyen előfordulhat, hogy összedolgoznak a parlamentben, de öszszeolvadni biztosan nem fognak a közeljövőben. Mióta Haider 2005-ben megalapította a BZÖ-t, a két párt fej fej mellett növekszik, így a bevált recepten nem feltétlenül akarnak majd változtatni, és formálisan továbbra is két külön párt maradnak. De nem tartom kizártnak, hogy a jelenlegi helyzetben mindketten beleegyeznének egy hármas koalícióba az ÖVP-vel, vagy együtt úgy döntenének, hogy eltűrnek egy kisebbségi szociáldemokrata kormányt.
MN: Mi az alapvető különbség a két párt között?
AP: A BZÖ regionális párt, igazából csak Karintiában számottevő, ahol a szlovén kisebbség miatt uralkodó nacionalista érzületet meglovagolva a lakosság negyven százalékának támogatását élvezi. Karintia nélkül, ahol mellesleg Haider a tartományfőnök, a BZÖ csak törpepárt lenne, amely aligha tűnne fel bárkinek. A Szabadságpárt ezzel szemben az összes többi tartományban meg Bécsben is erősnek számít. Egy másik különbség, hogy az FPÖ szavazói rendszerint férfiak, fiatalok, ellentétben Haider támogatóival, akit közel egyenlő arányban támogatnak a két nem és a különböző korosztályok képviselői. Az ideológiájukban viszont nincsen különbség, mindketten az osztrák nemzeti öntudatból táplálkoznak. Ami megkülönbözteti őket, az a fellépésük: a BZÖ sokkal óvatosabb, például nem követeli, hogy Ausztria lépjen ki az Európai Unióból, míg Strache a radikális vonalat nyomja. A BZÖ sokkal jobban vágyik arra, hogy hatalomra kerüljön, ami érthető is, hiszen a párt az FPÖ egykori vezetőiből alakult meg, akik azért léptek ki, mert megijedtek, hogy Strache átveszi a pártban a hatalmat. Nem meglepő, hogy a Néppárt csak Strachét zárta ki mint lehetséges koalíciós partnert, a BZÖ-t nem, hiszen azok az emberek vannak benne, akikkel egyszer már együtt kormányzott.
MN: És globálisan mekkora lehet az összhang? Kell-e tartanunk attól, hogy kialakulhat egy nemzeti-populista internacionálé, amit egy közös ügy, például az Európai Unió utálata kovácsol össze?
AP: Történtek már ilyen próbálkozások, nemrég például a Szabadságpárt felvette a kapcsolatot a bolgár Támadás Párttal, a francia Nemzeti Fronttal és a Flamand Érdekpárttal. De a szándék dacára a lehetőségek elég korlátozottak, a jobbszélen álló pártok ugyanis nemcsak populisták, hanem mind egy szálig nacionalisták is, így gyakran előfordul, hogy valamelyik nemzettel nem szívesen állnak le tárgyalni. Amikor például a Szabadságpárt tárgyalásokat kezdett egy lengyel jobboldali párttal, sokan felháborodtak a párt támogatói közül, hogy ezzel most elismernék az Odera-Neisse határt. Amikor meg Alessandra Mussolinivel, az egykori diktátor posztfasiszta unokájával ültek le beszélni, akkor hirtelen Dél-Tirol lett téma. A szélsőjobboldaliak bármilyen szövetséggel is próbálkoznának, mindig lenne olyan párt vagy nemzet, amelyik vonakodna belépni.
MN: Nem lehet, hogy egy populista párt mégiscsak rugalmasabb annál, mint amilyennek mutatja magát? Strachének is sikerült nacionalistának maradni és közben megszerezni az Ausztriában állampolgárságot kapott szerbek szavazatait.
AP: Ez így van, de ebben az esetben is megvolt a közös nevező: az iszlámellenesség. Könnyű egyezségre jutni, főleg, ha egy közös ellenséget, egy bűnbakot kell megnevezni, ami leggyakrabban az iszlám, a NATO, a Nyugat, az Európai Unió. Az olaszokkal nem lehetne ilyen könnyen közös nevezőre jutni. Még ha meg is egyeznének abban, hogy nem szeretik a muszlimokat, a határkérdések megnehezítenék a két ország párbeszédét. Szerbiának viszont nincsen közös határa Ausztriával, így kevesebb a lehetőség a nézeteltérésekre. A populista szélsőjobboldal revizionista. Történelmi narratívák határozzák meg például a kapcsolatot Olaszország és Ausztria, vagy Magyarország és Románia között, és a hosszú évek ellenszenve tesz róla, hogy a legtöbb szomszédos ország nacionalistái soha ne tudjanak szót érteni egymással.
MN: Sok nemzeti populista a legitimitását is a történelemből szerzi. Az osztrák Szabadságpárt például a volt nácikat tömörítő Függetlenek Szövetségéből nőtt ki az ötvenes években, így egy hosszú szélsőjobboldali vérvonal része. De honnan jön a többi populista párt?
AP: A Szabadságpárt nem pusztán egy jobboldali populista párt a sok közül, hanem a korai tagságát tekintve a nemzetiszocializmus örököse is. Hasonló múltra tekintenek még vissza az olasz neofasiszta pártok, és Spanyolországban is megvannak Franco örökösei. De például Németországban teljesen megszakadt ez a hagyomány, a nemzetidemokrata párt (NPD) ugyan neonáci csoport, szélsőségesebb, mint az FPÖ, de a tagsága nem egykori nácikra épült. A franciáknál se szerepel Vichy a populista narratívában, náluk inkább az algériai háború számít, amikor sok nacionalista úgy érezte, elárulta őket az állam. A Dán Néppárt is szerfölött érdekes tömörülés, amely a semmiből érkezett, egyáltalán nincsenek elődei a dán történelemben. A párt egyszerűen úgy alakult ki, hogy szembefordult a kormányzattal, kezdve azzal, hogy tüntetett a túlságosan magas adók ellen, majd megtalálta a bűnbakot a bevándorlókban, és így helyet foglalt a politikai porond jobbszélén.
MN: Mely közös vonások jellemzik a szélsőjobboldali populisták családját?
AP: Ami itt Európában talán a legfontosabb, bizalmatlanok az Európai Unióval szemben, sőt a legtöbben teljességgel el is utasítják az európai integrációt. Másodszor, többé-kevésbé nyíltan idegen- és bevándorlóellenesek. Ami pedig igazán populistává teszi őket a szó hagyományos értelmében, az egyfajta antielitizmus. Ellenségeik "azok ott fent", azaz a politikai, szociális és gazdasági elit. A direkt demokrácia szószólóinak tekintik magukat; a nemzeti szuverenitást prédikálják, és a modernitás veszteseiként hangsúlyozzák, hogy nem szeretnék, ha a globalizáció átvenné felettük a hatalmat, hanem a maguk urai akarnak lenni.
MN: Miben mások a baloldal populistái?
AP: Míg a jobboldali populizmus főként európai sajátosság, addig a legtöbb baloldali populista Európán kívül van, a legismertebb példa a venezuelai Hugo Chávez, de Fidel Castro is ebbe a kategóriába tartozott, mielőtt teljesen kommunistává vált volna. Európában talán csak a német Balpárt számottevő ezen az oldalon. Õket lényegében annyi különbözteti meg a jobboldali populistáktól, hogy hiányzik belőlük az idegenellenesség. Chávez például az országa határain túl is aktív, a globális jótevő szerepében szeret tetszelegni. De attól függetlenül, hogy nacionalista vagy internacionalista populistákról van szó, egyik oldal hangzatos ígéreteit sem szabad túlságosan komolyan venni.
MN: Van hatásos módszer, amivel felléphetnénk a populizmus ellen, vagy meg kell várnunk, amíg majd hatalomra kerülve önmagukat járatják le?
AP: Nincs bevált recept. Vannak módszerek, de ezek sikere országról országra változó. Eddig a legnagyobb sikerrel a franciák szálltak szembe a szélsőséges populistákkal. Náluk a választójog adott lehetőséget erre, ugyanis a törvény azt pártolja, hogy a kormányzó pártnak abszolút többsége legyen, így a centrumtól távolabb eső pártoknak olyan magas küszöböt kell elérniük, amin Jean-Marie Le Pen végül is elbukott. Az arányos választási rendszerekben nehezebb a helyzet, de például ott van Belgium, ahol úgy tartják távol a szélsőségeseket a hatalomtól, hogy a cordon sanitaire (eredeti jelentésében járványgyanús területek biztonsági lezárása - a szerk.) jegyében a keresztényszocialisták, a szociáldemokraták és a liberálisok megegyeztek, hogy soha nem lépnek koalícióra a szeparatista Flamand Érdekpárttal. Hosszabb távon viszont csak egy igazi megoldás létezhet, méghozzá az emberek felvilágosítása és a politikai információk szélesebb körű elterjesztése, hogy a populisták túlságosan leegyszerűsített programjai ne tévesszék meg az alacsonyabb iskolázottságú szavazókat. Ez pedig nem megy egyik napról a másikra.
MN: A populista szélsőségek programja mennyire hagy nyomot a mérsékeltebb pártok programján?
AP: Elég csak megnézni Németországot, ahol nem jobb-, hanem baloldali populizmus van: a Balpárt előszeretettel állít be teljesen lehetetlen ötleteket politikailag kivitelezhetőként, ami miatt a szociáldemokraták akkor is átvenni kényszerülnek bizonyos pontokat a programjukból, ha nem bíznak annak sikerében. Ausztriában pedig mind a két nagy párt a Szabadságpárttól merít ötleteket. Az SPÖ-t az Európa-politikában befolyásolják, ugyanis most már a szociáldemokraták is kritikusan viszonyulnak az Európai Unióhoz, és azt ígérték, a jövőben népszavazást írnak ki minden fontosabb döntés előtt. A Néppártra pedig bevándorlási kérdésekben hatottak - ők olyan szlogeneket kezdtek el használni, amelyek akár valamelyik szélsőjobbos párttól is származhattak volna. Legutóbb például már olyan plakátokat akartak elhelyezni, amelyeken az állt: "Először németóra, csak utána bevándorlás."
MN: Nincs a populista jelenségnek pozitívabb oldala is?
AP: A populizmus hozzátartozik a demokráciához, sőt többé-kevésbé minden politikai párt populistának nevezhető. Minden párt hajlik afelé, hogy megtudakolja, mit várnak tőle a potenciális választók, és ezeket igyekszik aztán megvalósítani. Tulajdonképpen ezt jelenti a populizmus. Ehhez még hozzátartozik a szereplési vágy, a színészkedési hajlam, a törekvés, hogy kedvező képet mutasson magáról a világnak. A populizmus mint technika - vagyis a szavazatok maximalizálása, a színpadiasság, az elképzelések közérthetővé tétele - fontos része a demokráciának. Csak az olyan szélsőségektől kell megszabadulni, mint a radikális jobb- és baloldali populisták.
Névjegy
A jogász és politológus végzettségű Anton Pelinka jelenleg Budapesten a Közép-európai Egyetem nacionalizmusprogramjának professzora és a bécsi Konfliktuskutatási Intézet igazgatója. Korábban az Innsbrucki Egyetem dékánja volt, de tanított többek között a Dzsaváharlál Nehru Egyetemen Újdelhiben, a Brüsszeli Szabadegyetemen, illetve az Egyesült Államok több egyetemén is. Műveiben a demokrácia elméletével, összehasonlító politikatudománnyal és az osztrák politikai berendezkedéssel foglalkozik. Az ezredfordulón Jörg Haiderrel folytatott jogi vitájától volt hangos az osztrák sajtó. A populista jobboldali politikus - akivel Pelinka több könyvében is foglalkozott (például a 2001-es Haider-jelenségben) - azért perelte be, mert egy olasz televíziónak azt nyilatkozta: Haider a felelős azért, hogy újra szalonképessé válik a nemzetiszocializmus eszmevilága. Haider a pert végül másodfokon elveszítette.
