Lemez

Érett, nem öreg

Pulp: More

Kritika

Jarvis Cocker lusta embernek tartja magát, pedig elég sok mindent csinált a Pulp 2002-es feloszlása óta.

Kiadott szólólemezeket, közös albuma volt Chilly Gonzalesszel, projektet alapított Jarv Is néven, sanzonokat dolgozott fel, rádióműsort készített, könyvet írt, filmzenékben működött közre, és ezek tényleg csak a legfontosabb tételek vele kapcsolatban. 2011-ben összerántotta a zenekart egy turnéra, amely a Szigetet is érintette, és kiadtak ugyan egy After You című régi-új dalt 2013-ban, azért a Pulp jó ideig fikció maradt. A tagok három évvel ezelőtt találkoztak újra, és 2023-ban kezdtek el ismét koncertezni, immáron az elhunyt gitáros, Steve Mackey nélkül. Cocker mellett a felállást Mark Webber gitáros, Candida Doyle billentyűs és Nick Banks dobos alkotja, élőben pedig velük van még négy turnézenész – mindannyian játszanak a More. (így, ponttal a végén) címre hallgató visszatérő albumon.

A Pulp mindig is egy valószerűtlen együttes volt, és ennyi idő elteltével a 60 körül járó zenészek még kevésbé tűnnek sztároknak. A 24 év kihagyás után elkészített lemez gyökerei 2019-re vezethetők vissza, amikor a frontembert felkérték egy betétdal megírására az Angliában közismert kortárs szerző, Simon Stephens Light Falls című drámájához, amelyet a manchesteri Royal Exchange Theatre mutatott be. A sötét tónusú darabban az öt „elcseszett” ember párhuzamos vergődése látható különböző észak-angliai városokban, Blackpooltól Durhamig, s a (többnyire dicsérő) kritikák szerint Cocker „kellemes” dalának dramaturgiai jelentősége van: a Hymn of the North afféle összekötő kapocsnak tekinthető, amely az előadás során többször is felcsendül különféle változatokban, erősítve a fő mondanivalót: „sose feledd, hogy honnan származol” (Észak-Angliából).

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.