Könyv

Még egy puzzledarab

Leonard Cohen: Leprások balettje

Kritika

Háromnegyed órás dokumentumfilmet sugárzott 1965-ben a kanadai televízió egy fiatal költőről.

A Ladies and Gentlemen… Mr. Leonard Cohen főszereplője egy kissé pökhendi, de már akkor is rendkívül sármos és humoros alkotó kevésbé ismert időszakát dokumentálja. Akkor még talán maga Cohen sem sejtette, hogy néhány év múlva nem koszorús költőként, hanem dobozgitáros énekes-dalszerzőként ismeri majd meg a világ.

Az 1934-es születésű Cohen első alkotói korszakának bő másfél évtizedében szinte kizárólag az irodalomra koncentrált. A hatvanas évek közepéig megjelent négy verseskötete, valamint két regénye, utóbbiak magyarul is olvashatók (A kedvenc játék; Szépséges lúzerek). A másodikat 1966-ban publikálta, ezután éle­té­ben már nem közölt prózát, azonban több interjújában is emlegette első befejezett regényét, amelyet többre tartott, mint A kedvenc játékot. A fiókban porosodó Leprások balettje végül csak a halála után hat évvel jelent meg, majd viszonylag rövid időn belül a magyar fordítása is elkészült.

Az 1956/57-ben írt Leprások balettjét az ugyanebben az időszakban született novelláival csomagolták egybe. Érdemes ezeket különválasztani, már csak azért is, mert Cohen regényeihez van viszonyítási pontjuk a magyar olvasóknak. Prózája nem a fordulatos cselekményekről és a nagy ívű történetvezetésről ismert, így aligha meglepő, hogy ennek a kisregénynek a története is meglehetősen szűkös. A regény narrátora egy Montréalban élő harmincas könyvelő, akihez odaköltözik a nagyapja, akivel korábban sosem találkozott. A nagypapa megjelenése felforgatja, gyökeresen megváltoztatja a hős sorsát, aki felrúgja a párkapcsolatát, és elhatározza, hogy pokollá teszi egy ismeretlen ember életét.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.