Egy tavalyi UNICEF-jelentés szerint a világ 23 fejlett ipari országa közül hazánk a 22. a gyermekszegénység mértékét tekintve. A nélkülözők aránya elsősorban nem a gazdasági teljesítménytől függ; kifejezetten gazdag nemzetek is találhatók a sor elején. Darvas Ágnes, az ELTE TÁTK szociális munka és szociálpolitika tanszékének egyetemi docense és Tausz Katalin tanszékvezető egyetemi docens évek óta vizsgálja a szegények helyzetét.
n Magyar Narancs: Ki a szegény?
Tausz Katalin: Attól függ, milyen mérőszámot alkalmazunk, miben mérjük a jólétet. Jobb híján a tudható jövedelmeket tekintjük támpontnak, majd húzunk egy vonalat. Azt mondjuk, hogy szegény az, aki az átlagjövedelem feléből vagy mondjuk az alsó jövedelmi ötödben él. Így lehet valamennyire összehasonlításokat tenni, de az már nagyon különböző, hogy a számok mögött milyen fogyasztási tartalmak vannak. Szintén definíciós nehézségek miatt értelmetlen a rendszerváltás előtti időkig visszamenni. A nyolcvanas évek Magyarországának fogyasztási szokásaival nem lehet összevetni a ma elfogadhatónak tekintett szintet. Egy sor megvásárolható tárgy nem is létezett akkoriban. Elvétve láttunk például mobiltelefont. Ma a vizsgálatainkban megszólaló gyerekek teljesen normálisnak tartják, hogy egy gyereknek legyen mobilja. Vagy manapság szegényjellemzőnek tartjuk a tárcsás mosógépet, aminek a használata nem is olyan régen még átlagosnak számított.
Darvas Ágnes: Fontosabb mutató az egyenlőtlenség, mert akármilyenek a jövedelmek, a különbségek mindig megállapíthatók, és az emberek komfortérzete ettől is függ. Az elmúlt tíz évben nagyban változott a belső mérce. Láthatóbbá vált, mi minden létezik a világban, mi lenne megszerezhető. Vagyis ma magasabb szintre kell jutni ahhoz, hogy kijelentsük: jól élünk. Morálisan rombol a bizonytalanság is. Ha az ember körülbelül tudja, hogy hol lesz tíz év múlva, a gyerekével mi fog történni, akkor kevésbé érzi elviselhetetlennek az életét.
DÁ: A szegénységnek erről a szintjéről nincsenek megbízható adataink. Ez az a réteg, melyet nem érnek el a kutatások. Ezeknek az embereknek sokszor nincs stabil lakcímük - és itt nemcsak a hajléktalanokról beszélek, hanem a jogcím nélküliekről, szívességi lakáshasználókról, feketén ágybérletet fizetőkről is. Akik be sem kerülnek a vizsgálatokba, mert nincsenek is rajta a listákon.
MN: Mit látunk, ha feljebb lépünk?
TK: A szélsőséges nélkülözők mellett ott vannak a "konszolidált szegények", a még éppen megkapaszkodott, valamennyire stabil életet élő, ámde nagyon alacsony jövedelmű családok. Itt már tömegekről van szó. Náluk a család még működő dolog, valakinek vannak még munkaerő-piaci kapcsolatai, keres pár tíz ezret. Még laknak valahol, hellyel-közzel fizetik a rezsit. Mindig van egy kevés tartozásuk, és ha nem üt be váratlan krach - egy betegség, egy haláleset -, vegetálnak. Van az életüknek egy rendje, lehet látni a hónap elejét, végét, mikor fogy el a pénz, és akkor mit kell csinálni. Tulajdonképpen nem is a jövedelmi határ a választóvonal, inkább a beletörődés, a kilátástalanság. Ha a nehéz helyzet önfeladással párosul, nincs megállás. Azt gondolják, hogy ebből már nem lehet kijönni, nincs mivel próbálkozni, a családi kapcsolatok szétesnek.
DÁ: Egy csepeli kutatás során jó néhány példát láttunk erre. Ötven körüli nő, a gyerekei felnőttek, elmentek, nem nagyon tartják vele a kapcsolatot. Nincs férje, élettársa, egyedül lakik a lakásban, amiből már mindent eladott, tele van tartozással, munkája nincs, nyugdíjra még nem jogosult. Egyre romlik az egészsége, nincs semmije. Ez egy tipikus eset. A még munkaképes korban lévő, egyedülálló férfiak és nők szegénysége jellemzően nagyon mély.
MN: Eszerint nem a nagycsaládosok a legveszélyeztetettebbek?
DÁ: Tény, hogy a sokgyerekeseknek nagyobb az esélye az elszegényedésre, de a család ad egyfajta védelmet is. Ha vannak gyerekek, vannak minimális ellátások is, és az életet meg kell szervezni.
MN: Meglepő, hogy egyes kutatások szerint nincs világos összefüggés a munkanélküliség és a szegénység között.
DÁ: Akiknek nincs munkájuk, azok természetesen hatványozottan veszélyben vannak. Fordítva viszont nem igaz a dolog. Meglepő, de a legszegényebb harmad több mint felében van aktív kereső, csak elképesztően kevés bérrel. Az is kiderült minden vizsgálatból, hogy bár a cigányok körében a szegénység előfordulása nagyobb (négyötödük él szegénységben, a munkanélküliség leginkább őket sújtja), a magyarországi szegénycsoportban nem dominálnak. Ezzel együtt az is igaz, hogy minél lejjebb hatolunk az ínségben, annál inkább nő az arányuk.
MN: Mi jellemzi a szegényrétegek életmódját, étkezését? Milyen spórolási technikákra látni példát?
DÁ: A javak hierarchiája - valaki hányadiknak adja el például a könyveit - attól függ, hogy az illető hogyan élt egykor. A rezsiben nincs eltérés, mindenki azt fizeti ki először, amit ki lehet kapcsolni. Sok család részletre vesz mosógépet, hűtőszekrényt más nevén, mert saját jogon nem kap hitelt. Ezek a rokoni, baráti tartozások mindig előre sorolódnak. Aztán: először a felnőttek mondanak le a gyógyszerről, fogorvosról, meleg kabátról, a gyerekeknek ez tovább jár. Egy bizonyos szint alatt a hús nem jön szóba, de a tartalmas ételeknek nagy a becsülete. Paprikás krumplit, sűrű levest, babot főznek. Ha csirkeszárnyat tudnak venni, azt a gyerekek kapják meg, különösen, ha nincs dolgozó férfi. A mama havonta egyszer a hamburgert is megveszi, hogy a gyerekek ne érezzék, kevesebbek a többieknél.
TK: A semmivel is jól gazdálkodnak. Tébére szemüveget egy évben csak egyszer lehet kapni, ami egy kisgyereknél olykor kevés. Voltunk egy családnál, ahol a krízissegélyt mindig a gyerek második szemüvegére kérték; úgy kezelték, mint mi a tizenharmadik havi bérünket. Emlékszem azokra a rokonokra is, akik egymás melletti lakásokban laknak a külvárosban. Pontosan tudják, melyikük milyenfajta járandósága (nyugdíj, családi pótlék) mikor érkezik. Ügyesen összedolgoznak, megvan a menete annak, hogy melyik számlát, vásárolnivalót kinek a segélyéből fedezik.
DÁ: Aki tud dolgozni, az gyakran vállal feketemunkát, mert ott napibér van, és akinek semmi tartaléka nincs, annak ez azt jelenti, hogy mindennap tud enni. Ezért az előnyért vállalják a kizsákmányolás, túldolgoztatás, bérvisszatartás kockázatát. A közmunka hatékonysága ellen dolgozik, hogy a munkanélküliek egy része egyszerűen nem vállal utcaseprést, mert - mint mondják - még rájuk ismernek. Az alantas munkától számkivetettnek érzik magukat. Inkább elfogadnak nehezebb feladatot, megalázóbb feltételeket.
TK: Aztán ha nagyon megszorulnak, a tartós fogyasztási cikkeket adják el. Egy család például a bojleren adott túl, amikor náluk jártunk. Utána elkezdték a villanytűzhelyen melegíteni a vizet. Aztán a bútorok, szőnyegek jönnek, végül ott ülnek egy lerobbant lakásban, amiben van egy ágy meg egy szék. Sok embernek - főként az egyedülállóknak - itt kezdődik a hajléktalankarrierje. Eladja a lakást, azt hiszi, megoldja az életét albérletben. Meglepően sok olyan esettel találkozunk, ahol a lakás "elveszett". Rosszul kötik meg a szerződéseket, nem tudják, hol kell információt szerezni az eladóról, ügyvédről.
MN: Melyek azok a sajátosságok, amelyek okán joggal különböztetünk meg gyermekszegénységet?
TK: Hallani bombasztikus mondatokat: a gyermekek a rendszerváltás nagy vesztesei. Ez így értelmetlen és demagóg. A gyereket nevelők szegénységkockázata az, ami fokozódott. A nyugdíjasok és gyerekek - mint legveszélyeztetettebb réteg - helycseréje is relatív. Nem azt jelenti, hogy az idősek helyzete javult, a gyerekeké pedig drasztikusan romlott. A nyugdíjak reálértékének kisebb csökkenése miatt az abban részesülők relatíve jobb helyzetbe kerültek, miközben a bérek és a gyerektámogatások reálérték-csökkenése drasztikus volt. A családi pótlék például kevesebb mint felét éri az 1989-es értékének.
DÁ: A gyerekszegénység tartalma, hatása, természete más, mint általában a szegénységé. Egy felnőtt számára is megterhelő lehet a nélkülözés, de egy gyereknél visszafordíthatatlan károkat okoz. Ha adott életkorban nem elégítenek ki bizonyos szükségleteket, azok a későbbiekben nem pótolhatók.
TK: Ha a számokat nézzük, akkor kiderül, hogy a gyerekek körében nagyobb a szegények aránya a társadalmi átlagnál, a legnagyobb a kétévesnél kisebbeknél. Ekkora gyerek mellett az anyának nincs munkajövedelme, legjobb esetben is csak egy kereső marad. Az első gyerek ezért egyet jelent a jövedelemveszteséggel, amit nem kompenzál a gyes és a családi pótlék. Abból a reprezentatív mintán végzett ezerfős vizsgálatból, amit tavaly a 12-14 évesek körében végeztünk, kiderült, hogy ebben a korcsoportban a gyerekek 22 százaléka él a nyugdíjminimum (21 800 forint/hó/fő) szintje alatt.
MN: Ha a családtagok egyéni fogyasztását hasonlítjuk össze, akkor viszont a legkisebbek előnyben részesülnek.
DÁ: Ez így van, a gyerek - bár elszegényítő tényező - érték a magyar társadalomban. Jobban ellátott a felnőttnél, ami egyrészt annak köszönhető, hogy a szülők inkább maguk nélkülöznek a gyerekeik javára, másrészt nagy szerepe van az iskolai közétkeztetésnek.
MN: Létezik-e ma családon kívüli gyermekmunka Magyarországon?
DÁ: Igen, tudunk napszámról és más munkákról. Az interjúkban sokan elmondják: presszóban dolgozom, kőműves mellett kisegítek, takarítok. Az is ismert helyzet, hogy a szülők nem jutnak munkához, de a gyerek igen, mert ő olcsóbban megkapható. A 12-14 éves gyerekek tizenkilenc százaléka végzett tavaly fizetett munkát. Ismerünk olyan esetet, hogy a család nagy nehezen megszerezte a munkát a szőlőben, az anya lebetegedett, de nem akarta feladni a helyét, mert őt már évről évre hívják, félt, hogy többet nem fogják. A tizenkét éves gyerek ment el iskolaidőben. Az sem ritka, hogy a nagyobb gyerek marad otthon a kisebbekkel ahhoz, hogy a szülő el tudjon menni dolgozni. Ilyenkor kimarad az iskolából, az esetek többségében csak időszakosan.
MN: Egyes pszichológusok szerint a gyerekek sokáig, akár kamaszkorukon túl sem ismerik el a társadalmi igazságtalanság objektivitását, a szüleiket tartják vesztesnek. Az önök kutatásai alátámasztják ezt? Hogyan élik meg a gyerekek a megfosztottság állapotát?
DÁ: A véleményük nem feltétlenül egyezik meg a szüleikével. Vagyis a gyerekek nem azt tükrözik vissza, amit a vacsoránál hallanak. Ha a lakáshelyzet rendezett, megfelelően felszerelt, van mit enni, akkor hiába marad a bevétel a szegénységi küszöb alatt, a gyerekekben ez nem tudatosul. A vizsgálat során körülbelül ugyanannyian (13 százalék) látták kilátástalannak a helyzetüket a felnőttek és a gyerekek körében, de a két csoport csak felerészben fedi egymást.
TK: Nem tudjuk, jellemző-e, hogy a gyerekek a szüleiket "hibáztatják". A helyzet súlyossága és az emberi kapcsolatok függvényében módosul az, hogy fatalisták-e, vagy úgy érzik, az ember maga is tehet azért, hogy felemelkedjen. Ami biztos: minél szegényebb egy gyerek, annál fontosabbnak tartja, hogy szakmát - mégpedig jól hasznosíthatót - tanuljon. Szóba sem jön a halogató (igaz, a kiemelkedésre esélyt adó) gimnázium. A pénzkeresés nekik nem ér rá. Ezt mutatja az is, hogy körükben sokkal korábban körvonalazódik, hogy mit is akarnak majd csinálni, mint jó hátterű társaiknál.
DÁ: A "Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésünkre a legszegényebbeknél jöttek be a konkrét foglalkozások: pincér, kőműves, traktoros. A tehetősebbeknél rendre álomfoglalkozások kerültek elő: bankár, színész, orvos. Az ő vágyaik inkább a világmegváltáshoz, idealista eszmékhez kötődnek.
MN: Mire vágynak a gyerekek leginkább?
TK: Mobiltelefon, gördeszka, videojáték, de a kutatásban nem kizárólag megvásárolható dolgok jelentek meg, mert a kérdés, amit feltettünk (Mit kérnél a jó tündértől, ha lenne három kívánságod?), nem ezt sugallta. A szegényminta gyerekei ilyesmiket mondtak: apunak legyen munkája, anyu legyen egészséges - és mindenekelőtt pénz, pénz és pénz. De volt, aki horgászbotot kért - ezen elgondolkozik az ember. Azt nem a varázslat birodalmába szoktuk sorolni. A jobban élő gyerekek is kértek pénzbe kerülő dolgokat, de készpénzt soha. Elvont fogalmak is csak egy bizonyos anyagi helyzet fölött jönnek be. Medencét is említenek, de itt már van világbéke, jó tanulás, barátság.
MN: Károsítja-e a hátrányos helyzet az önbizalmat, érdekérvényesítő képességet, kommunikációs készséget?
TK: A gyerekek 27 százaléka számolt be valamilyen, legalább hetente jelentkező pszichoszomatikus tünetről, fejfájásról, gyomorfájásról, alvászavarról. Ám ha a gyerek körül van egy stabil kapcsolatrendszer (tanárok, barátok, összetartó család), akkor ez lassítja, de meg is akadályozhatja ezek kialakulását, az önértékelési zavarok, biztonságvesztés megjelenését. De azon nem segít, hogy nincs különóra, sport, üdülés, nyelvtanulás. Pedig mindezek nemcsak a mentális egészséget szolgálják: hiányukkal egyre romlik az esély a munkavállalásra. A nyaralás bármilyen olcsó formája sem adatik meg a gyerekek 76 százalékának.
A szegénység sokszor gyökere a diszkriminációnak, ahogy a felnőtteknél is ismert a másodrendű állampolgár fogalma. A gyerekek hajlamosak ruha, cipő, walkman alapján ítélni, butának, cikinek tartani, csúfolni társukat. De ez nem mindig szándékos mechanizmus. Egy időben például a chipseszacskókban "pokémonos" kártyák voltak. Ezeket nem csupán gyűjteni lehetett, de cserélgetni, játszani is velük. Akinek a szülei nem tudtak ilyet venni, az nemcsak azt jelentette, hogy ő nem eszik chipset, hanem azt is, hogy nem tud részt venni a játékokban, kimarad közösségi történésekből.
MN: A támogatáspolitikában nincs társadalmi konszenzus; a "segély", "segélyezett" ma gyakran szitokszavak. Sokan azt is megmondanák, a juttatásokat ki érdemli meg és ki nem. A hivatalból ezzel foglalkozók gondolkodhatnak-e ilyen kategóriákban?
TK: Nem, de a közhangulatot jellemző előítéletek rájuk is hatnak. Ismert a sztereotípia az önhibásról, aki nem iparkodik, csak szüli a gyerekeket és a könnyebb végét fogja meg a dolgoknak.
DÁ: De ennek az előítéletnek van egy fordítottja is. Elterjedt az a nézet, hogy aki viszont dolgozik, az nem szegény. Pedig a statisztikák mást mondanak: a munkahely sem mindig véd a nélkülözéstől.
MN: A sztereotipizálás megjelenhet-e a segélykérelmek elbírálásában?
TK: Ezt annyiban tudtuk vizsgálni, hogy egy másik kutatásban megnéztük, milyen közös jellemzőket találunk azok körében, akik nem kapták meg a kért támogatást. Egyértelműen kirajzolódik, hogy nagyobb eséllyel utasítják el a romákat, illetve azokat a családokat, amelyekben senkinek nincs munkája - vagyis a munkanélküliség ebben a felfogásban feltételezhetően a lustasággal jelent egyet.
MN: Ez a rugalmas döntéshelyzet meglepő annak tudatában, hogy a juttatások jelentős része normatív, vagyis automatikusan jár annak, aki megfelel a feltételeknek.
TK: Pontosabban kvázinormatív, hiszen vannak beépített kibúvók. A környezettanulmány, a vagyoni helyzet vizsgálata vagy a határértékek egyedi elbírálása keresztülhúzhatja a jogosultságot. Ezek nehezen mérhető elemek, de egy önkormányzat egyéb fékeket is beépíthet a helyi rendeletekbe. Van, ahol például nem adnak lakásfenntartási támogatást, ha az illetőnek akár két forint közműtartozása van.
DÁ: Munkál olyasfajta elv is, ami azt diktálja: ne segélyezzék "agyon" a családokat. Ha valamilyen jogcímen már adtak, nagyon meggondolják, hogy adjanak-e mást is. Ma a segélyezettek általában kevés támogatási formában részesülnek, noha bevételük a segélyekkel együtt sem éri el a segélyezhetőségi plafont. Látni kell azért azt is, hogy nagyon erős kényszerek munkálnak. Az ügyintézők kezét megköti az is, hogy milyen forrásai vannak az önkormányzatnak, milyen politikai erőviszonyok között helyezkedik el, a választók milyen nyomást gyakorolnak rá.
MN: Eszerint komoly területi különbségek jelentkeznek.
DÁ: Persze, ahány település, annyi eljárásmód, annyi helyi szociális rendelet. Bár a szegénység valószínűsége Budapesten és a nagyvárosokban kisebb, a mélysége nagyobb, mint a kistelepülésen.
MN: Miben bízhatunk?
TK: Abban, hogy a döntéshozók távlatosan fognak gondolkodni. Ezért mondjuk az állam esélyt ad annak a néhány száz ezer, kifejezetten nyomorban élő gyereknek arra, hogy - nem akarok nagy dolgot mondani - bekerüljön a munkaerőpiacra. Mert meg akarja spórolni annak a költségét, amibe az illető majd munkanélküliként, esetleg deviánsként vagy intézménylakóként kerül majd neki. És akkor most kihagytam az emberséget, etikai parancsokat, bár szívesen azt mondanám: egy gyerekkel ne történjen meg egy emberszabású társadalomban, hogy nem eszik, nincs ruhája, nincs esélye - és ezt tudja is.
DÁ: Az ágazatok között semmiféle hatékony együttműködést nem látunk. Valami vagy oktatási probléma, vagy szociális. Pedig az, hogy valaki nem jut hozzá készségfejlesztő foglalkozásokhoz, különórákhoz, támogatásokhoz, az nem csak az oktatási rendszer problémája.
MN: Az utóbbi évek kutatómunkája során mik voltak azok a momentumok, amik a leginkább meglepték önöket?
DÁ: Megdöbbentő volt, hogy milyen kevés pénzből is meg tudnak élni emberek. A polgárinak tartott mentalitásban alapvető helyet foglal el a céltételezés, a hosszú távú gondolkodás, a racionális kalkuláció, amit mindig a tulajdonhoz és a megállapodott élethez társítunk. Megrázó látni, hogy miféle bonyolult stratégiák dolgozhatók ki a "nincsre", a kevéssel való gazdálkodásra, a méltóság megőrzésére.
TK: A rossz anyagi körülmények között élő gyerekek általában is pesszimistábbak, de elképesztett, hogy a roma kisgyerekek jóval sötétebben beszéltek saját jövőjükről, mint azok a nem cigány kortársaik, akik családja minden más vonatkozásban (iskolázottság, lakáskörülmények, gyerekszám, jövedelem) ugyanolyan ismérvekkel rendelkezik. A válaszaik nagy keserűségről árulkodnak. Úgy gondolják, hogy aki szegénységben nő fel, az szegény is marad. Érzik a diszkriminációt is, azt, hogy ők kevesebbek. Ezt egy tizenkét éves már tudja. Pedig nekik még a csodákban kellene reménykedniük.
Kempf Zita
