A hagyományőrző társaságokban olyan emberek gyűlnek össze, akiknek nem sikerült kinőniük a katonásdit. A csatákat felelevenítő show-műsorokban viszont nem használnak éles és hegyes kardot vagy csőre töltött fegyvert.
"Lesz tüzérségi párbaj, gyalogos- és lovasroham, csatazaj. Természetesen már előre tudott, hogy a magyar hadak győznek" - hirdette a Szolnok Magyar Királyi Honvéd Hagyományőrző Alapítvány a kétszáz fő részvételével szervezett hadijátékot. Az esemény az 1848-as szabadságharcnak azon pillanatát idézte fel, mikor Damjanich és Vécsey tábornokok vezényletével a magyar hadsereg kiűzte Szolnokról a várost megszálló császári Karger dandárt.
Néhány száz hagyományőrző egyesület lehet ma Magyarországon, de ez a szám a különböző történelmi korokat feldolgozó csoportok mellett magában foglalja a népzenei hagyományőrzőket is. A szervezetek a honfoglalástól a második világháborúig terjedő történelmi időszakból választanak maguknak kedvenc korszakot, már ha a magyar történelemben utaznak. Vannak azonban olyan megszállottak, akik csak lengyel szabadságharcosokat vagy középkori lovagokat játszanak.
A hazai hagyományőrzők között a legerősebb az 1848-as szabadságharc irtánti nosztalgia, mert ezt a Kádár-rendszer sem tiltotta - állítja Udovecz György, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség (MHKHSZ) alelnöke. Ráadásul a 48-asokat imitálók elengedhetetlen kelléke a ló, ezért a lovardák is kedvelik ezt a kort, hiszen a részvétel egy helyi rendez-vényen jó reklám. A rendszerváltás után néhány évvel jelentek meg az első és második világháború eseményeire koncentráló csoportok, a doni harcok tiszteletére például minden évben rendeznek emlék-túrát, amelyen egyenruhában, fegyverekkel, kulaccsal az oldalukon menetelnek a résztvevők.
Az egyesületek általában történelmi megemlékezéseken, honvédségi bemutatókon, toborzásokon lépnek fel, helyi önkormányzatok megrendelésére vagy pedig valamelyik koordinátor-szervezet felkérésére országos rendezvényeken. Az MHKHSZ ernyőszervezetként fog egybe majd 100 egyesületet, s szervezi meg, hogy egy hadijátékon két egymással szemben álló csapat összejöjjön megfelelő felszereltséggel és a hadibemutatóhoz szükséges tudással. A szervezők ügyelnek arra, hogy az öltözék tényleg az adott kornak megfelelő legyen - ebben a Hadtörténeti Múzeum is szokott segíteni a hozzá forduló egyesületeknek vagy magánszemélyeknek -, s némi fegyelemre is tanítják a múltba vágyókat. Például hogy egy huszár nem gyújt cigarettára, és nem iszik dobozos sört lovon. Egy országos hadijátékon több száz ember szerepel, jó részük a környező országokból jön. Általában fél nap alatt gyakorolják be a cselekménysort, és újabb fél nap az előadás, amikor a közönségnek parádéznak. Van, hogy az adott kor hétköznapjait is bemutatják, lakomákat vagy dalnokversenyeket reprodukálnak. (Tipikus hagyományőrző rendezvény a Visegrádi Várjátékok.)
A küzdelmet korhű fegyverek másolataival, először gyakorlófegyverekkel (gumipuska, fakard) gyakorolják, a rutinosabbak pedig átválthatnak igazi (de nem élesre, hegyesre fent) gyilokra. A játékosok nemcsak a produkció során bújnak szerepbe, hanem akkor is, amikor maguk közt vannak. Ilyenkor a hierarchiában rájuk osztott szerepet felvéve, mondjuk, hadnagy úrnak szólítják egymást, vagy hagyják, hogy csicskáztassák őket. A katonai hierarchiában elfoglalt hely általában az egyesületben töltött idő függvénye, de van, aki épp azt szereti, ha mezei katonaként az első vonalban "harcolhat", és nem kíván tisztté avanzsálni. Udovecz hangsúlyozza: az ilyen rendezvényeken óvakodnak a közelharctól, a csatákat, harcjeleneteket inkább csak külsőségeikben jelenítik meg. Egy, a szovjet hadsereg emlékeit ápoló hagyományőrző említette lapunknak, hogy látott olyan német katonákat játszó játékosokat (civilben börtönőröket), akik egymást a "Kitartás" vagy "Szebb jövőt" köszöntéssel illetik a hadijáték előtt és után is.
A szervezetek jogi személyek; minden esetben bíróság hagyja jóvá az alapszabályt, amelyben ismertetni kell, hogy mely kor hagyományait kívánják ápolni, milyen megjele-nési formákat és jelképrendszereket használnak. Az önkényuralmi jel-képek használatának tilalma miatt nem lehet például sem nyilas-, sem NKVD-s egyenruhába bújni. Az egyesületek nagyon figyelnek arra, hogy tagjaik betartsák a jogi előírásokat, s ha egy koszorúzáson pél-dául valaki elkezd a kardjával hadonászni, rögtön kizárják.
"Politikai pártok rendezvényein nem vállalunk fellépést, s a nyílt politizálást kifejezetten tiltjuk tagszervezeteinknek" - mondja Udovecz. Ezzel szemben egy nevét nem vállaló exhagyományőrző épp az átpolitizáltság miatt szállt ki a "katonásdiból" (s emiatt adott csak inkognitóban interjút lapunknak). Szerinte a 48-as huszárnak és az osztrák császári hadsereg katonáinak beöltözött hagyományőrzők nem ülnek le egymással sörözni a hadijáték után, márpedig ez nemzetközi porondon elképzelhetetlen. Nemrég a lengyel hagyományőrzők játéka után keltett ellenérzést, mikor a csatajelenet lezárása utáni tábortűzhöz német katonai egyen-ruhában ültek le egyesek, ahelyett, hogy visszavedlettek volna civillé. A hagyományőrzők többségére azonban nem jellemző, hogy csak egyféle szerepbe lennének hajlandók bújni. Akik tényleg a játékot kedvelik, azok nem bánják, ha egyik héten dragonyos osztrákot, a másikon pedig szovjet katonát formáznak meg.
Békési László szerint - aki a szovjet hadsereg ruházatának, csapatmozgásainak és katonai eseményeinek olyan szakavatott ismerője, hogy múzeumoknak, film- és színházrendezőknek ad szakmai tanácsot, s kölcsönöz jelmezeket - a második világháborús események imitálásához általában Csehországból és Szlovákiából hozzák az "oroszokat", de egy építési vállalkozó fizetett is már a napszámosainak, hogy (vele együtt) a dicsőséges szovjet hadsereg kato-náinak öltözzenek. Békési úgy látja, hogy a hagyományőrzők között nagy számban találhatók fegyveres testületek dolgozói, akik munka-helyükön kívül sem tudnak szabadulni a hierarchizáltság, illetve a fegyverek bűvöletéből.
Aki komolyan veszi a hagyományőrzést, az jól ismeri az adott kor történelmét, s iskolákban vagy direkt diákoknak szóló bemutatókon szívesen mutatja be a harci felszereléseket, ruházatot. (Névtelen forrásunk szerint ez a gyakorlat az Orbán-kormány távozása óta megszűnőben van.) A hagyományőrző játékok milliókba kerülnek, ezért szponzorokra is szükség van, s már csak a költségvetés összekalapozásához is nélkülözhetetlen a jogi társaság. Udovecz maga is vezet Szolnokon egy 48-as hagyományőrző alapítványt, itt a tagdíj havi 500 forint. A körülbelül 40 fős csoportból egy-egy rendezvényre (koszorúzás, helyi történelmi megemlékezés) általában 10 főt tud mozgósítani, s az alaki gyakorlatokat a bemutató előtt egy-két órával gyakorolják be.
Abban minden interjúalanyunk egyetért, hogy nem létező jelenségre utal a "be nem jegyzett hagyományőrző társaság" fogalma, amelyet a rendőrség bedobott Mortimerrel kapcsolatban, aki május elején a 21-es buszon életveszélyesen megsebesítette Patai József szintén fiatalkorút. (Lásd Mi történt a 21-es buszon? című keretes írásunkat.) Aki nem tartozik egyik szervezethez sem, az csak "bohóckodik", hiszen mesterek nélkül nem lehet megtanulni a szabályokat, s az outsiderek kicsit is komolyan vehető bemutatókat saját költségvetésből képtelenek megvalósítani, önkormányzati vagy helyi megrendelésekhez pedig nem jutnak hozzá.
Nem keverendő össze a hagyományőrzővel a szerepjátékos: utóbbi a társaival általában jelmez nélkül, "toll és papír" játékokat játszik (az elnevezés eredete az angol "pen and paper" kifejezés). Lakásokban, klubokban ülnek körbe egy asztalt, s képzelik magukat ork-nak, elfnek vagy más "fantasyfigurának", s meghatározott szabályok mentén építenek fel egy nem épp konfliktus- és erőszakmentes világot. Nagy ritkán előfordul, hogy a szerepjátékosok három dimenzióban játszanak: ilyenkor kimennek valamelyik hegyoldalba, s saját gyártású jelmezekbe bújva, tollat-papírt félredobva élik bele magukat a megálmodott hős szerepébe.
keretes
Mi történt a 21-es buszon?
A két, fiatalokból álló csapat a 21-es busz Várfok utcai végállomásán május 8-án, kora délután eleinte ügyet sem vet egymásra. Az egyik csapatban hat régi, nem azonos korból származó katonai öltözéket viselő fiú van, egyikük fején sisak, néhányuknál pajzs, egy táskában fakardok és egy fémkard. A másik társaságban három fiú, akik harsány viselkedésükkel keltik fel a buszra várakozók figyelmét. Befut a 21-es, a kilenc fiatal felszáll: Mortimer (Gyurca Mihály) és csapata leghátul, Patai József és barátai pedig közvetlenül előttük foglalnak helyet. Patai hátrafordul, provokatívan bámulja a be-öltözött fiúkat.
Így indul a majdnem tragédiába torkolló találkozás egy a nyomozás részleteit jól ismerő, neve elhallgatását kérő rendőrtiszt szerint. A jelenet az alábbi párbeszéddel folytatódik:
Gyurca Mihály: Mit nézel?
Patai József: 25 (talán: 13 óra 25 perc, vagyis 5 perc van még az indulásig)
GYM: Mi?
PJ: Semmi. Elvágom a torkodat.
GYM: Ha nem tudsz viselkedni, jobb lesz, ha leszállsz.
PJ: Miért, mit csinálsz velem, leszúrsz?
GYM: Ettől kellene félned. (Kihúzza a mellette ülő fiú táskájából az éles szamurájkardot.)
P. J. közben a zsebében matat, már közeledik Gy. M. felé, többen kést is látnak villanni, ekkor Gy. M. szúr a karddal. Néhányan tompa puffanást hallanak: a kés kiesik a súlyosan megsérült fiú kezéből. Az épp indulni készülő buszról szinte minden utas sietve leszáll, P. J.-t egyik barátján kívül egy idős asszony ápolja, míg a diszpécserközpont által értesített mentők megérkeznek.
Rendőrségi forrásunk szerint a tanúvallomásokban vannak ugyan kisebb-nagyobb ellentmondások, a történet váza azonban jól rekonstruálható, bár a bizonyítási kísérletre (amikor az eredeti szituációt szimulálva játszatják el a gyanúsítottal az általa előadott történetet) csak lapunk megjelenésével egy időben kerül sor.
Az esetet követően Patait életveszélyes sérülésekkel kórházba szállították. Szülei még aznap értesítették a Rádió C-t, hogy rasszista támadás érte fiukat. A 15 éves fiú teljes nevét, korát, származását a szülők adták meg a roma rádiónak. Tőlük vette át a hírt a többi médium, s így indult el a rasszizmusellenes kampány, amelynek csúcspontja a május 15-i Moszkva téri demonstráció volt. A Budapesti Rendőr-főkapitányság a bűnesetet követően rögtön állást foglalt az indítékról, s egyértelműen kizárta a rasszizmust a lehetséges motivációk köréből. A lapunknak nyilatkozó tiszt óvatosabban fogalmazott: szerinte nem valószínű, hogy az egyébként szintén roma (és feltűnően barna bőrű) elkövetőt a cigányellenesség mozgatta volna, sokkal valószínűbb, hogy eltúlzott önvédelemről van szó.
A rendőrség május 19-én megduplázta az 500 ezer forintos nyomravezetői díjat, s még aznap jelentkezett valaki, aki a hatfős banda egyik tagját, D. R. Attilát feldobva elvezette a rendőröket Mortimerhez. (D. R. Attila korábban egy hagyományőrző társaság tagja volt.) A másnap hajnalban elfogott 17 éves Mortimer beismerte tettét: önvédelemre hivatkozott, és azzal védekezett, hogy ő is roma. Lakásán megtalálták a szamurájkardot, s egyéb, úgynevezett hagyományőrző játékoknál használatos fegyvereket is. Az a kés, amelyet Patai kezében láttak néhányan a buszon, nem került elő. A rendőrség jelenlegi, egyelőre nem hivatalos verziója szerint a két barát valamelyike elvitte.
Mortimert rendőrségi forrásunk a tanúvallomások alapján szolid fiatalembernek írta le, akit tanárai, társai kedveltek, s akiről környezete nem tudta elképzelni, hogy kardot rántson valakire.
