Magyar Narancs: A minap azzal került be a hírekbe, hogy mentős kollégái nyugdíjba vonulása alkalmából elbúcsúztatták, és hogy lassan felhagy a mentőzéssel.
Zacher Gábor: Ez az egész egy kicsit furán jött le. Betöltöttem a 65. életévemet, és elmentem nyugdíjba. Amikor idefelé jöttem, a villamoson jött az ellenőr, úgyhogy megmutattam neki a személyi igazolványomat, ő bólintott, megköszönte. Összesen ennyi a változás az életemben, mert minden ugyanúgy megy tovább.
MN: Tehát tovább dolgozik majd a hatvani kórházban, a sürgősségi osztályon is?
ZG: Igen, marad továbbra is a hatvani sürgősségi osztály, ugyanígy a mentők, az előadások, az oktatás, az igazságügyi szakértés. Gyakorlatilag, mintha mi sem változott volna, csak éppen elmegyek nyugdíjba, amire a hatályos magyar törvények alapján a korom miatt jogosult vagyok. Nem is olyan régen volt egy változás a törvényben: december elsejétől már nyugdíjat kaphatunk úgy, hogy mellette az ember dolgozik – természetesen kapja a fizetését, és minden egyéb más juttatást. Ráadásul, ha jól tudom, társadalombiztosítási járulékot nem vonnak le, hiszen azt fizettem 1978 ősze óta, amióta dolgozom, most pedig annak a gyümölcsét fogom visszavenni az államtól, remélem, jó sokáig.
MN: Milyen feltételei vannak, hogy valaki a nyugdíjkorhatáron túl tovább dolgozzon orvosként?
ZG: Első körben mindig a főnökömtől – jelen esetben ez a kórházigazgató, a mentőszolgálatnál pedig az Országos Mentőszolgálat főigazgatója – kell engedélyt kérni. Ha úgy gondolják, hogy számítanak a további munkánkra, akkor továbbadják, és a Belügyminisztérium bírálja el. Ez nálam pozitív volt. A mentőszolgálatnál egy évet kap mindig az ember, s évente újra kérvényezni kell, mert azért mondjuk 75 évesen valaki ne ugráljon már a mentőautóba. A kórházban akad nem egy olyan kollégám, aki 70 fölött is aktívan dolgozik, legfeljebb nem ügyel már, vagy kint dolgozik a szakrendelőben, vagy csak nappali műszakokat vállal. Gyakorlatilag addig lehet folytatni, amíg az ember fizikálisan bírja. Mondtam is a kollégáimnak mind a két helyen: azért, ha majd látjátok, hogy már nem megy úgy, akár itt a „szoftverben”, akár a „hardverben”, akkor szóljatok, mert az ember ezt nem mindig akarja észrevenni.
MN: Ezt azért is kérdezem, mert az új könyvében (Zacher 3.0 – Az én mentőszolgálatom) is előkerül, hogy az orvosoknál is van egy speciális kiégés.
ZG: Más ember is kiég, el tud fáradni. Van olyan kollégám a mentőknél, aki elment nyugdíjba, és gyakorlatilag ezzel el is köszönt a kollégáktól, azóta semmit nem tudunk róla. Akad olyan kolléga, aki időnként visszajár még, van, aki esetleg nyugdíjasként, mondjuk gépkocsivezetőként, ápolóként elment az ügyeletbe dolgozni, de neki már nem kell a hatodikról lecipelni a 130 kilós embert. Nekünk, diplomásoknak, orvosoknak és mentőtiszteknek ebből a szempontból talán kicsit könnyebb a dolgunk. Nekünk is megvan a feladatunk: mi az, amit mi viszünk magunkkal. Ami rajtam lóg, az orvosi táska, nagyjából 18 kiló. Azért láttam már olyat, hogy idősebb kollégától átvették és a fiúk cipelték, ő csak saját maga ment föl. Ha egy nagy súlyú beteghez hívnak, akit lélegeztetünk, aki be van rendesen csomagolva, folyik neki az infúzió, lélegeztetőgép, monitor van rajta – ilyen esetben a tűzoltókat szoktuk hívni segítségül. Ők szívesen jönnek, ilyenkor nem is arról van szó, hogy be kell állni a tűzbe légzőkészülékkel. Legutóbb a hetedik emeletről hoztunk le daruval egy beteget. A társszervekkel való együttműködések nagyon-nagyon flottul működnek, ezzel nincsen gond.
MN: Ugyanilyen jól működik a rendőrökkel való együttműködés is?
ZG: Alapvetően én azt gondolom, igen. A rendőrökkel is jó a kapcsolatunk, örvendetes, hogy egyre több olyan rendőr van, aki részt vesz egészségügyi képzésen. Nemegyszer voltunk már úgy kint helyszínen, hogy például a kiérkező rendőrök megkezdték az újraélesztést.
MN: Az orvostudomány szédületes ütemben fejlődik. Hogyan lehet figyelemmel követni a szakirodalmat?
ZG: Héthavonta megduplázódik a szakirodalom. Amikor végeztem az egyetemen, akkor nagyjából tisztában voltunk vele, hogy mondjuk hol tart egy csomó szakterület. De hogy ma hol tart az onkológia, a fül-orr-gégészet, a mit tudom én, szemészet, halvány lila gőzöm sincs. Örülök, ha a saját szakterületemen up-to-date tudok maradni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
