Magyar Narancs: Az utóbbi évtizedekben számos szakmunka született arról, hogy az antiszemita indíttatású, némelyek által "újkonzervatívnak" nevezett, szociálpolitikai ihletésű eszmei és politikai irányzat nem a forradalmak után születik meg. Az előzményei - pártkezdemények, társadalmi szervezetek formájában - léteznek már az I. világháború előtt is, és alatta erősödnek meg.
Kovács M. Mária: Egyetértek. E program legartikuláltabb megfogalmazása Kovács Alajos statisztikus nevéhez fűződik, aki feltérképezte a magyar társadalom gazdasági szerkezetét, és számokba öntötte elfogult ítéletét: a nemzeti összterméknek, a nemzeti vagyonnak és a társadalmi jövedelmeknek számarányát messze meghaladó részét birtokolja, illetve állítja elő a magyarországi zsidóság. Kovács szemléletében - ami maga is német importtermék - mindebből az következik, hogy arányosítani kell a javak elosztását, az össznépesség faji/vallási megoszlásának megfelelően. Ez a mechanikus megközelítés számtalan tényezőt hagy figyelmen kívül: például hogy a zsidóság messze az átlagon felül urbanizálódott, és hogy különböző történelmi okok, így a tradicionális korlátozások, a földtulajdontól vagy hivatalviseléstől való megfosztottságuk miatt az átlagnál nagyobb mértékben orientálódtak a modern tőkés pénzügyi, ipari és kereskedelmi, szakértelmiségi és magántisztviselői pályák felé. A keletkezett feszültségek orvoslására jöttek létre olyan "fajvédőnek" nevezett antiszemita programok, melyek a keresztény középosztály versenyhátrányainak kompenzálására a javak valamiféle újraelosztását képzelték el - jogi, politikai közigazgatási eszközökkel, a zsidóság kárára, többnyire érintetlenül hagyva a társadalmi egyenlőtlenségek másik nagy forrását, a hatalmas földbirtokok révén fennálló tömeges földnélküliség kérdését.
MN: A numerus clausus törvény nem is azokat érintette a leginkább, akik ellen a radikális antikapitalista és antiszemita indíttatású mozgalmak felléptek. Egy gazdag bankár vagy gyártulajdonos valamelyik jobb európai egyetemen is iskoláztathatja a gyermekét. A jogszabály inkább a szerényebb, középosztálybeli pozíciók újraelosztásáról szólt. Ebben a társadalmi térben érzékeltek a törvény megalkotói egy zérus végösszegű játszmát, amit a keresztény középosztály javára el kell dönteni.
Fotó: Németh Dániel
KMM: Valóban van egyfajta eltérés az eredeti elképzelések és a törvényszöveg között. Ám nem gondolom azt, hogy a radikálisabb megoldásra, a javak és lehetőségek újraelosztásának drasztikusabb változatára ne lett volna törekvés. Jó néhány antiszemita törvényhozó az 1920-ban megválasztott Nemzetgyűlésben ezt úgy fogalmazta meg, hogy a zsidóktól el kell venni a vagyont. Ereky Károly képviselő például egy ilyen általános zsidótörvénytől azt várta, hogy "a zsidóság milliárdos jövedelmét törvényes alapon (...) a politikai hatalom birtokában tőlük elvegyük". Létezett tehát egyfajta kisajátítási program. Én inkább azt a tényt tartom megmagyarázandónak, hogy végül miért "csak" az egyetemi numerus clausus jött létre, és miért nem születtek más, a zsidóság társadalmi, gazdasági szerepét korlátozó egyéb jogszabályok. Az általánosabb jogkorlátozási és újraelosztási szándékok az egyetemi numerus claususba kanalizálódtak - valójában azonban nem itt volt a végállomás. Számos más jogkorlátozó rendelkezés is született, legfeljebb ezekből nem lett törvény. Például a mozi- vagy trafikengedélyek újraosztása diszkriminatív alapon. A Nagyatádi-féle földreform hangsúlyozottabban érintette a zsidó újbirtokosokat, akik csak röviddel azt megelőzően, mondjuk a háború alatt vásároltak fel földeket. A numerus clausus az adóbevételekből finanszírozott javakhoz való hozzájutásban is megkülönböztette a zsidókat a nem zsidóktól - hiszen a felsőoktatást felerészben állami pénzből finanszírozták. Kovács statisztikái szerint a magyar költségvetés adóbevételeinek mintegy a negyede származott zsidó adózóktól - miközben a törvény megszületése után az egyetemekre csak össznépességi arányszámuknak megfelelően, 6 százalék erejéig juthattak be. És nem kaptak felmentést az adófizetés alól abban a mértékben, amennyire nem vehették igénybe a közszolgáltatásokat. A numerus clausus törvény hatása messze túlmutatott az egyetemeken.
MN: Lehetséges, hogy azért éppen ez a jogszabály született meg, mert ezt le lehetett nyomni a győztes antanthatalmak torkán? A numerus clausus formailag egy pozitív diszkriminációs logikájú jogszabály volt, amely - álságosan - azt hangsúlyozta, hogy minden felekezeti csoportnak számarányának megfelelően kell helyet kapnia a felsőoktatásban.
KMM: Az antiszemita politikai mozgalmak számára roppant fontos volt, hogy valamilyen téren áttörést érjenek el - túl azon, hogy mi történik az egyetemeken. Bár a numerus clausus törvény a tudományegyetemekre és a jogakadémiákra vonatkozott, idővel sok egyéb főiskolán is érvényesítették az arányszámokat. A döntő fordulat voltaképpen nem is az volt, hogy bevezették a 6 százalékos kvótát, hanem hogy a törvény létrehozta a felvételi bizottságokat. Ezelőtt ilyenek nem léteztek: a diák leérettségizett, a papától megkapta az igen jelentős beiratkozási díjat, majd egy egyszerű regisztráció alapján diákstátuszt kapott. A törvény elfogadása előtt Haller István akkori kultuszminiszternek és számos elvbarátjának az volt a véleménye, hogy ennél többet nem is kell tenni. Egy jól összeválogatott, kellő irányban elfogult felvételi bizottság úgyis megoldja, kik kerüljenek be az adott egyetemre. Eredetileg így is alkotta meg a törvényt, amelyben nemhogy zsidó-, de nemzetiségi kvóta sem szerepelt. Ebben még semmi sem utalt arra, hogy a felvételizőket származási alapon diszkriminálnák.
MN: Erkölcsi megbízhatóságot, nemzethűséget és feddhetetlen előéletet azért elvártak - ezzel máris kizárhatók lettek, akik exponálták magukat a forradalmi periódusban vagy a kommün alatt.
KMM: Igen, erről szó volt, de más kizáró okról nem. Ezenfelül azt is tartalmazta a törvénytervezet, hogy a kormány állapítja meg a keretszámokat évente, és hogy felvételi bizottságokat kell felállítani. Hallernek igaza lehetett, ez önmagában is elegendő lett volna megfelelő arányszámok érvényesüléséhez. Hogy mégis bekerült a törvénybe a nemzetiségi kvóta, és a végrehajtási rendeletben külön meg is említik a zsidókat mint nemzetiséget, annak szimbolikus jelentősége volt. Döntő fordulatot hozott abban a tekintetben, hogy a magyar állam jogfosztó jelleggel alkothat törvényeket, jogszabályokat a zsidók ellen. A törvény ezen részeit megpróbálták eldugni az antant szeme elől, a "kommunikációját" is alaposan végiggondolták - ezért szerepelt az elfogadott szövegben zsidókvóta helyett egy általános nemzetiségi kvóta, amelyet a gyakorlatban a zsidókon kívül a többi nemzetiségre nézve nem is érvényesítettek. Úgy gondolták, hogy a végrehajtási utasításra a külföldi megfigyelők már nem figyelnek oda, így ebben el lehet rejteni azt is, hogy a zsidóság immár nemzetiségként definiálódik.
MN: A magyar tárgyaló küldöttségeknek, diplomatáknak azért valahogy érvelniük kellett a törvény mellett. Valóban annyira bravúros volt a kifelé szóló kommunikáció, hogy az antanthatalmak zokszó nélkül lenyelték ezt a törvényt, és az ország megúszta szankciók nélkül?
KMM: A Népszövetség, illetve az antant várható magatartásával kapcsolatban kétféle álláspont létezett. Az októbrista emigráció azt gondolta, hogy az antant idővel határozottan, akár erővel is fellép a nálunk zajló, a nyugati normák szerint elfogadhatatlan fejlemények, így a diszkriminatív törvényhozás miatt. Ám ez illúziónak bizonyult. Az antant a Horthy-rezsim, illetve a Bethlen-kormányzat teljesítményét nem a liberális demokrácia mércéjével mérte, és inkább biztatónak találta a konszolidációs potenciálját. A kedvező megítéléshez járult hozzá az is, hogy úgy látták: a magyar vezetés lemondott arról, hogy az ország egy több államot összefogó Habsburg-királyságban éljen. Ez ugyanis destabilizálta és egyben illegitimmé tette volna a háború után létrehozott és a kisantant által dominált térségi viszonyokat. Az antant számára az volt a prioritás, hogy Magyarország hogyan illeszkedik be az államok új rendszerébe - ehhez képest másodlagos volt, hogy milyen, alkalmasint antiliberális és antidemokratikus belpolitikát követ a kormányzat.
MN: Ezt így, utólag tudjuk - de az akkori kormányzó magyar elit nem lehetett biztos ebben. Nem tudhatták, hogy meddig mehetnek el, mennyire játszhatnak a győztesek türelmével.
KMM: Az 1920 után hatalomra került új elit az antant szemében jól vizsgázott azzal, hogy erélyesen és számára megnyugtatóan kezelte a királykérdést, ellenállt a restaurációnak. Ez minden más megfontolást felülírt. A numerus clausus ügyében tehát alapvetően itthon is azzal számoltak, hogy a nyugati reakció semleges lesz. Habár volt némi kockázat a meghozatalában, ezzel az akkori kormányok tisztában voltak, és úgy hitték, hogy saját álláspontjukat meg tudják védeni. Ebben bizonyos kulturális vagy osztályszempontok is erősítették őket. Úgy vélték, hogy az antant és később a Népszövetség diplomatái szintén "magukfajta" úriemberek, akik ha hivatalosan nem is vállalhatják fel, de négyszemközt megértők a "zsidókérdés" jelentette problémák és sajátos megoldásuk iránt. A népszövetségi magyar küldöttség és a kormány levelezéséből kiolvasható, hogy a magyar diplomaták - saját érzésük szerint - jobbára megtalálták a közös hangot nyugati kollégáikkal, akik megértették, hogy valamit kezdeni kellett Magyarországon "a zsidók jelentette elviselhetetlen társadalmi problémákkal". A törvény itthoni védelmezői úgy gondolták, hogy a Népszövetségben sem fáj olyan nagyon ez az egész senkinek. Hét éven át nekik volt igazuk.
MN: De azért lehetett hatni a magyar döntéshozókra. A magyar diplomácia fontos célja volt ekkoriban a romániai földreform - magyar nemzetiségű - nagybirtokos, arisztokrata kárvallottainak a kárpótlása. Evvel összefüggésben a Bethlen-kormányzat 1928-ban gyakorlatilag hatályon kívül helyezi a numerus clausus törvény zsidókvótára vonatkozó részét, és néhány évre enyhíti a 6 százalékos arányszám érvényesülését. A gyomorforgató alkufolyamat nyomán enyhül a jogszabály - szinte meg lehetett vásárolni a vallási alapú diszkrimináció látszólagos eltörlését.
KMM: Ebben az "optánsügyben" és a kisebbségi magyarok ügyében az volt a magyar kormány álláspontja, hogy a román féllel el kell fogadtatni: a nemzetközi jog felülírja a hazai jogot. Hiába teszik tehát lehetővé a romániai törvények a kellő kompenzáció és megváltás nélküli földreformot, a nemzetközi jog kárpótlást ír elő. A kormányzat evvel csapdahelyzetbe is került, hiszen így magát, illetve a hazai jogrendet is alá kellett volna vetnie a Népszövetség, illetve a hágai nemzetközi bíróság numerus claususszal kapcsolatos döntésének. Így azután - látszólag - önként meghozta a stratégiailag szükséges lépést. De a Népszövetség csak nagy késéssel kezdett nyomást gyakorolni a Bethlen-kormányra. Gyakorlatilag 1920 után évekig nem történt semmi - azonkívül, hogy adatokat, majd kiegészítéseket kértek a magyar kormánytól. Még a külföldi zsidó szervezetek lobbiereje sem lett volna elég, ha nincs egy agilis és kitartó közszereplő, egy bizonyos Lucien Wolf nevű brit zsidó politikai vezető, történész és újságíró. Az ő érvei végül széles körben meghallgatásra találtak. Arra hivatkozott, hogy ha a Népszövetség eltűri Kelet-Európában a zsidók elleni diszkriminatív törvényhozást, akkor a zsidók idővel elindulnak Nyugatra. Márpedig a zsidó migráció hasonló kompetitív feszültségeket szül majd, mint Kelet-Európában, és a nyugat-európai társadalmi békét is felboríthatja. Az ő egykori érveit támasztja alá az a közelmúltban publikált tanulmány is, amely pontosan elemzi, hogyan "vándorol" a kvóta gondolata a diszkrimináció elől migráló zsidókkal együtt.
MN: Az egyik legenda szerint a törvényt nem is hajtották végre, hiszen számos vidéki egyetemen még a 20-as évek közepén is a törvényben megszabottnál magasabb volt a zsidó hallgatók aránya. A másik tévhit szerint a törvényt 1928-ban eltörlik, s ettől kezdve a 30-as évek végéig, a zsidótörvények megszületéséig semmilyen adminisztratív jellegű diszkrimináció nem sújtja a zsidó fiatalokat. Ön mindkét történeti mítoszt cáfolja.
KMM: Ama állítás, hogy a törvényt nem is hajtották végre, az akkori kormányzatnak a Népszövetség számára készített propagandaanyagából hagyományozódott ránk. A kormány úgy "kommunikálta" a jogszabályt, mintha az valamennyi évfolyamra vonatkozna - így azután érvként fel lehetett hozni a zsidó hallgatók arányszámát, amely mondjuk a pécsi egyetemen még évekkel később is elérte a 20 százalékot. Ezért állíthatták, hogy a törvény csupán a zsidóellenes hangulat lecsillapítására született, és nem is áll szándékukban végrehajtani. Az igazság ezzel szemben az, hogy a törvényt szigorúan végrehajtották - viszont az csak az első éves hallgatókra vonatkozott. Nem véletlen, hogy a KSH évfolyamos bontásban nem is publikált hallgatói statisztikákat ebben az időben. Az egyetemi leltárak vizsgálata nyomán azonban nyilvánvaló lesz, hogy a kvótát azon egyetemeken is szigorúan betartották, amelyek vezetőségéről köztudomású volt, hogy nem kifejezetten zsidóellenes irányt visz - ilyen volt a Pozsonyból áttelepült pécsi egyetem. Ugyanakkor a felsőbb évfolyamokon még magas arányban tanulhattak zsidók.
MN: Csupán várni kellett pár évet, hogy minden korosztályon és évfolyamon végigfusson a kvóta által generált változás?
KMM: Szokták mondani, hogy nézzük meg az 1926-os évet: ekkor már minden évfolyamon végigfutott a kvóta, már nincsenek "szerzett jogos" felsőévesek - és mégis magasabb a zsidó hallgatók aránya a kvótában megszabottnál. Lám, mégse hajtották végre a törvényt? Dehogynem. A 8-8,5 százalékos adatok ugyanis már az év végéről származnak, és tükrözik a keresztény hallgatók lemorzsolódását, sőt azt is, hogy a papíron felvett keresztény diákok nem mindannyian kezdték meg a tanulmányaikat. Mindegy, milyenek voltak az év végi, kimeneti arányok - a felvételi ciklusban nem engedtek be több zsidót.
MN: 1928-tól pedig, amint a könyvéből kiderül, foglalkozási kvótákat vezetnek be. Létrehoznak egy olyan nyilvántartást, ahol figyelembe veszik azt is, hogy az egyes szakmákon, foglalkozási csoportokon belül milyen a származási összetétel. Ez remekül kiváltja a zsidókvótát.
KMM: 1928-tól valóban létrehozzák az alapvetően továbbra is származási alapú foglalkozási kvótát, ám erről hamar kiderül, hogy túlságosan bonyolult ahhoz, hogy a felvételi bizottságok alkalmazni tudják. Megmarad mint törvényes háttér, ám az egyes felvételizők anyagát továbbra is az alapján csoportosítják, hogy ki zsidó és ki nem zsidó, s ez dönt a felvételéről is, hiszen továbbra is számolják a százalékokat. 1928 után néhány éven át egyfajta alkudozás zajlik a kormányzat és az egyetemek vezetése között: ekkor már a kormány próbálja rávenni az egyetemeket arra, hogy vegyenek fel valamivel több zsidó hallgatót, hiszen a kormány erre a módosítás idején kötelezettséget vállalt. Sok egyetem ennek szívesen eleget is tesz - az orvoskarok azonban többnyire nem. A kormány ezt követően még a keretszámokat is megemeli, ám ez sem minden esetben hatásos. Elrendelik, hogy az összes jelesre érettségizett zsidó felvételizőt fel kell venni - ám ez sem történik meg. Klebelsberg egy alkalommal az Országgyűlésben név szerint olvassa fel azon zsidó diákok nevét, akiket mindenképpen fel kell venni egyetemre. Hóman ezt utólag úgy értékeli, hogy 1928 után közigazgatási szintre kerül át az egész zsidókvótaügy: a miniszterek döntik el a keretszámokon felül azt is, hogy mi legyen az adott évben a zsidó felvételizőkkel.
MN: A törvény hatását a másik oldalról is elégedetlenség fogadta. Akik azt remélték, hogy a numerus clausus majd sínre teszi a keresztény középosztály fiait, és ígéretes karrierlehetőségeket nyit meg előttük, sokszor súlyosan csalódtak. Ekkor jöttek a keresztény értelmiségi érdekvédelmi szervezetek - mint az orvosokat tömörítő MONE, amely előbb az állami társadalombiztosításból, majd a magánpraxisból is kizárta volna a zsidó orvosokat. És már el is jutottunk a zsidótörvények logikájához, amelyek pontosan a magánszférában állítottak fel egyre szűkülő foglalkozási kvótákat.
KMM: Nagyon jól látja: ennek a fajta kvótalogikának előbb-utóbb az élet minden területén keresztül kell söpörnie ahhoz, hogy valamiféle, az eredeti szándékokhoz mért eredményeket fel lehessen mutatni. Csak a korlátoltak hihették azt, hogy a numerus clausus önmagában megoldja a keresztény középosztály problémáit. Ezzel szemben az a generáció, amely úgy nő fel, hogy az egyetemeken zsidóellenes heccek tanúja vagy résztvevője, amelyik számára magától értetődő, hogy származási alapon megkérdőjelezhető bármely (zsidó) honfitársának a joga ahhoz, hogy például egyetemre járjon, s amely számára magától értetődő és legitim eszköz társadalmi problémák megoldására a diszkrimináció, az jó alany lesz a súlyosabban diszkriminatív zsidóellenes törvények elfogadásához, illetve meghozatalához. Egy olyan új elitet sikerült kinevelni, amelynek természetes volt, hogy hatalmi eszközökkel el lehet venni a versenytársaktól azt, ami az övék. A numerus clausus tehát mindenképpen megelőlegezi a harmincas évek zsidótörvényeit: nem csupán diszkriminatív szellemiségében, de abban is, hogy megalkotói maguk is csupán egy afféle első lépésként tekintettek rá.
