Az októberi közvélemény-kutatások már erősen valószínűsítették, hogy a novemberi parlamenti választásokat a Romániai Demokrata Konvenció (DK) elnevezésű ellenzéki pártszövetség nyeri, továbbá, hogy a szintén ellenzéki kétpárti tömörülés, a Szociáldemokrata Unió is jelentős számú voksot gyűjt be. Ekkor már érzékelhető volt az is, hogy az RMDSZ húzása - önálló elnökjelölt indítása - minden várakozást felülmúlóan bejött. Frunda György kampánya - túl azon, hogy a román közvélemény jó részének rokonszenvét is elnyerte - mindenekelőtt azt tette világossá, hogy a romániai magyar választók az általa megtestesített józan, kompromisszumkész politikát díjazzák.
Ki a gödörből
E visszajelzésre mindennél nagyobb szüksége volt a Markó Béla elnök vezette RMDSZ-nek. Mint ismeretes, a nyárutó és az őszelő a román-magyar alapszerződés körüli hisztéria jegyében telt. Ez a hangulat - amelynek kialakulásába jócskán belejátszott a magyarországi úgynevezett nemzeti erők demagógiától sem mentes, erősen érzelmi indíttatású szerződésellenes offenzívája - az RMDSZ radikálisainak előtérbe kerülését eredményezte a pártban. (Az akkori helyzettel lapunk többször is foglalkozott, például: Göröngyös úton, 1996. augusztus 29., Eső után sár, szeptember 12.) A Tőkés László püspök nevével jelzett irány azonban nem tudta helyzeti előnyét kihasználni: hamar kiderült, hogy nemcsak a meghatározó román politikai erők, hanem a romániai magyar közösség jó része is kiegyezés- (és nem konfrontáció-) párti. A párt mérsékelt politikusai (Markó, Frunda, Tokay György, Takács Csaba) felismerték: ha az RMDSZ továbbra is a teljes tagadás politikáját folytatja, menthetetlenül gettóba kerül Románia politikai életében.
Október közepén Markóékat a Konvenció legerősebb pártjának, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpártnak (PNTCD) az elnöke, Ion Diaconescu mintegy kívülről is megtámogatta: kijelentette, választási győzelmük esetén készek együtt kormányozni az RMDSZ-szel, ennek azonban az a feltétele, hogy a magyar párt "a partnereivel való kapcsolatot az alapszerződésre alapozza". A Magyar Narancs értesülései szerint e megjegyzés nem előzmények nélküli: az RMDSZ mérsékelt vezetői ekkortájt már javában tárgyaltak a DK-val a Konvenció elnökjelöltjének, Emil Constantinescunak nyújtandó támogatás ellentételezéséről. Ebben az értelmezésben Diaconescu jelentékeny gesztust tett Markóéknak: az RMDSZ-mérsékeltek ily módon valós politikai érdekekre hivatkozva tehették ad acta a párt ősz eleji "nem, nem soha" irányvonalát. (Diaconescu novembertől egyébként a DK elnöke is egyben az államfővé választott Constantinescu helyett.)
Meglehet, nagyon is van alapja a fenti, első hallásra kissé nyakatekertnek tűnő véleménynek. A jelek szerint ugyanis a romániai magyar közvélemény meglehetősen ambivalens módon reagál az RMDSZ kormányba kerülésére. Az ottaniak egyrészt reménykednek, hogy a párt a kormányzati pozícióban többet tehet a kisebbségi érdekek realizálásáért, másrészt viszont úgy vélik, hogy a hatalom "megfogja" majd politikusaikat: azok számára előbb-utóbb a pozíció lesz a fontosabb. Ez utóbbi felfogást tükrözik azok a sajtóbeszámolók is, amelyek a koalíciós alkudozásokat a konc egymás közötti felosztásaként mutatták be - s közben eszükbe sem jut, hogy az RMDSZ esetleg éppen a közösség hatékonyabb érdekképviseletéért küzdve tárgyalt keményen minden egyes közigazgatási funkcióért.
Be a hatalomba
A romániai választások első, november 3-i fordulója után - éppen az előzetes tárgyalások miatt - lényegében pillanatok alatt eldőlt, hogy a győztes DK és a szocdem Unió koalíciós ajánlatot tesz az RMDSZ-nek. A párt Operatív Tanácsának (OT) november 8-án, a két forduló között tartott marosvásárhelyi ülésén - amely formálisan Constantinescu második fordulóbeli támogatásáról döntött - már a kormányzati szerepvállalás volt a fő téma. Markóék pártbeli fő riválisa, Tőkés püspök nem vett részt ezen a tanácskozáson. E momentum azért fontos, mert a romániai magyar politikai folklór manapság úgy tartja, hogy a kormányba való belépésről a marosvásárhelyi OT-ülésen döntöttek.
Az RMDSZ hivatalosan a november végi, Bukarestben tartott Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésén határozott a kormányzásban való szerepvállalásról. A zárt tanácskozás légkörét alapvetően a Markó-Frunda páros és a Tőkés püspök közötti ellentét befolyásolta. Tőkés, később nyomtatásban is megjelent felszólalásában valóságos vádbeszédet tartott. Legfőbb - és egyáltalán nem alaptalan - kifogása az volt, hogy Markóék kész helyzet elé állították az SZKT-t, holott olyan horderejű ügyekben, mint például belépni a kormányba, avagy nem, "alapfokon" az SZKT-nak kellene döntenie. Tőkés ebben az általa már oly sokszor kárhoztatott "neptuni politika" egyenes folytatását látta. (Frundáék 1993 őszén Neptunon találkoztak az akkori román vezetéssel, hogy az RMDSZ esetleges kormányzati szerepvállalásának feltételeiről tárgyaljanak.) Tőkés emlékeztetett rá, hogy az RMDSZ akkor testületileg elítélte a "neptuni tárgyalók kalandorpolitikáját" (igaz, arról, hogy ebben mekkora szerepe volt neki, az akkortájt a mainál jóval nagyobb befolyással rendelkező tisztségviselőnek, szemérmesen hallgatott). A vitában azt is Markóék orra alá dörgölték, hogy októberben, úgymond, még a volt kormánypárttal való esetleges közös kormányzást sem zárták elvileg ki; a koalícióellenesek ebből arra a következtetésre jutottak, hogy a jelenlegi RMDSZ-vezetésnek egy a fontos, részt venni a hatalomban.
A Tőkés László-i elképzelés szerint az RMDSZ sokkal jobban járna, ha "nem kormányzati, hanem parlamenti szövetségre" lépne a kormánykoalícióval. Így ugyanis eljátszhatná a mérleg nyelve szerepét, s az egyes fontos döntések támogatásáért cserébe újabb és újabb engedményekre kényszeríthetné a hatalmat. A Tőkés elképzelését ellenzők azonban úgy vélik, hogy Tőkés püspök erős eltévedésben van: a kormány nyugodtan megkerülhetné az RMDSZ-t, hiszen Funar pártja, de még inkább a Nagy Románia Párt negyedannyiért is besegítene, ha arra a kormánynak szüksége lenne. (Amely pártok, illetve azok egy-egy része már meg is kezdte a törleszkedést az új hatalomhoz: Vadim Tudor, a Nagy Románia Párt elnöke helyeselte a marosvásárhelyi pogrom után tíz évre ítélt Cseresnyés Pálnak adott elnöki amnesztiát, mondván, ő sem tett volna másként.)
Mértéktartás
Az RMDSZ eddigi kormányzati szerepvállalása egyelőre a kormányzati helyekért folytatott csatározásokra korlátozódott. Azokon viszont jelentős eredményeket ért el. (Lásd Pozíciók című keretes anyagunkat.) Kérdés volt például az, hogy a kormányzati részvétel aránya alapján járó valamennyi posztot betöltsék-e, vagy néhány fajsúlyosabbat ezek közül inkább az alkupozíció javítására használjanak. A párt a második változat mellett döntött, igen bölcsen. (Így szerezte meg a nyolcvan százalékban magyarlakta Hargita vezetését, amiért két prefektusi helyet adott le.) Mellesleg nemcsak az alkupozíció erősítése volt szempont, hanem a józan belátásból fakadó önkorlátozás is: a új román kormány nyolc párt szövetsége, s a román partnerek nehezen tudják igényeiket egyeztetni (s kielégíteni). Ilyen helyzetben a "túl sok" magyar funkcionárius fölösleges konfliktusokat gerjeszthetne, amit nyilván azonnal kihasználna a volt kormánypárt (amely most már leplezetlenül sovén húrokat penget). (Lásd Hét szűk esztendő - és ami utána következik című anyagunkat.)
Történetek
Ennél sokkal nagyobb gond a kelet-európai társadalmakra - a románra különösen - jellemző xenofóbia. A magyar prefektusok kinevezését valóságos sajtóhisztéria kísérte, s ami meglepő volt, ebből nem maradtak ki olyan színvonalas lapok sem, mint például az előző ciklusok legkövetkezetesebb ellenzéki orgánuma, a Romania Libera. A kormánynak ezzel szembe kell néznie, s kétséges, tudja-e majd ezt kezelni. Amikor például Kolozs megye új magyar alprefektusa, Buchwald Péter kifejtette, milyen elképzelései vannak, a sajtó Kolozsvár (amelynek a hírhedt Funar a polgármestere), Erdély szellemi központjának elmagyarosításáról kezdett cikkezni, s e hangulatot csak fokozta Severin külügyér bejelentése a kolozsvári konzulátus visszaállításáról. Lett is eredmény: Ciorbea miniszterelnök szóvivője kijelentette, megvizsgálják Buchwald nyilatkozatát, s ha az alprefektus tényleg "nacionalista szellemben beszélt", úgy nincs helye a közigazgatásban. Egy nap múlva Ciorbea és az új elnök fogadta a nem magyar megyevezetőket, s a tanácskozásról kiadott kommüniké szerint szemük a magyar tisztségviselőkön lesz. Az RMDSZ egyik esetben sem tiltakozott: vagy megszokták már, vagy elfogadják azt, hogy a kormány olykor megadja a népnek, ami a népé.
Vannak persze figyelemre méltó s eleddig példa nélküli gesztusok is: Adrian Severin magyarországi látogatásán tett bejelentéseivel (konzulátus, egyházi javak visszaadása) bőven foglalkozott a honi sajtó (Constantinescu elnök lényegében megerősítette a Severin által mondottakat). Vagy amikor a Szilágy megye élére kinevezett magyar prefektus ellen a lehető legútszélibb módon tiltakoztak a nemzeti érzékenységükben megsértett helyi elemek, a me-gyei DK közleményben határolta el magát az uszítástól. (A protestálás aztán elérte célját, az RMDSZ lemondott a posztról; ez a történet másik, szintén nem mellékes oldala.)
"A románokban nem szabad bízni": a romániai magyarokban nemzedékről nemzedékre hagyományozódó (és számos történelmi példával illusztrálható - ámbár mit nem igazol a történelem, a céda) szemlélet természetesen az RMDSZ-ben is jelen van. A koalícióellenesek úgy látják, hogy a Buchwald Péteréhez vagy a Szilágy megyeihez hasonló történetek az RMDSZ jövőjét mutatják. Ennek kapcsán felidézik, hogy amikor a Konvenció évekkel ezelőtt belátta: a voksokban is mérhető sikeres politizálás alapfeltétele a - mégoly enyhe - nacionalista retorika, nem habozott, s a DK román pártjai rövid úton kiutálták maguk közül az RMDSZ-t. Az RMDSZ kormányzati szerepvállalását kritikusan figyelők azt is megjegyzik, hogy a román gazdaság az összeomlás szélén áll (az USA egyébként emiatt egy, a Marshall-segélyhez hasonló tőkeinjekcióban gondolkodik), s ha az életszínvonal még a jelenleginél is lejjebb csúszik, a nacionalista pártok ezt könnyen a jelenlegi demokratikus kormány ellen fordíthatják. S akkor csak idő kérdése, állítják, hogy a tömegek mikor találják meg a "népnyúzó hatalomban" a magyarokat, mint minden baj legfőbb okozóit.
‚
Ez persze egyelőre merő spekuláció. Ami tény: az RMDSZ 1996 őszén két út között választhatott. Maradhatott volna továbbra is a szűken vett etnikai érdekképviselet keretei között; ebben az esetben prolongálja ellenzékiségét, szemeit továbbra is Budapestre veti, tanácskozásokat szervez sorskérdésekről, petíciókat küldözget európai szervezeteknek s arra vár, hogy a világ végre megértse az ő népének (szerinte) különleges szenvedéseit. Az RMDSZ azonban a nehezebb - mert eddig járatlan - út mellett döntött: valódi politikai párttá próbál átalakulni, amelynek természetes célja a hatalomba kerülés, hogy ily módon képviselhesse hatékonyan választói érdekeit. S míg az első változat eleve egyfajta paternalizmusra épít (majd Magyarország, majd a nagyhatalmak stb.), addig a második esetben egyértelműen az önálló cselekvés előtérbe helyezéséről van szó. A siker ettől ugyan még nem garantált, de legalább - végre - megpróbálják.
Pozíciók
Az RMDSZ a román parlamentben 25 képviselői és 11 szenátori mandátumot szerzett. A párt megkapta a kisebbségügyi (Tokay György) és az idegenforgalmi (Birtalan Ákos) tárcát, valamint nyolc államtitkári posztra tarthattak igényt. A parlamenti bizottsági helyek közül a legjelentősebb alighanem az, amelyiket a Román Hírszerző Szolgálat tevékenységét ellenőrző bizottságban kaptak (a jelenlegi nacionalista ellenzék hörgött is emiatt). Két megyének - Hargitának és Szatmárnak - magyar prefektusa, nyolcnak (Arad, Bihar, Hunyad, Kolozs, Kovászna, Maros, Szilágy és Bukarest) pedig magyar alprefektusa van. Öt megyében RMDSZ-es politikus a megyefőnöki hivatali főigazgató (Alsó-Fehér, Arad, Hargita, Kovászna, Máramaros). A pártban a kapott helyek számát egyértelmű sikerként könyvelik el, kudarcnak tartják azonban azt, hogy a magyar többségű Kovászna megyében, illetve Marosban (ahol az RMDSZ a legtöbb voksot kapott politikai formáció) nem ők adják a megyefőnököket.
