Sajtó és etika: Kiszolgáltatott újságírók és olvasók

szerző
Langmár Ferenc
publikálva
1997/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az összeférhetetlenség-összeférhetőség határairól manapság leginkább a politikusok esetében vitatkoznak sokat, de például a politikusok összeférhetetlenségéről író újságírók a saját összeférhetetlenségükről csak nagyokat hallgatnak. Az alábbiakban legalább fecsegni fogunk minderről.

Az összeférhetetlenség-összeférhetőség határairól manapság leginkább a politikusok esetében vitatkoznak sokat, de például a politikusok összeférhetetlenségéről író újságírók a saját összeférhetetlenségükről csak nagyokat hallgatnak. Az alábbiakban legalább fecsegni fogunk minderről.

Nem szerencsés, ha az orvos egyben temetkezési vállalkozó is. Ami nem tilos, azt szabad, tehát nincs akadálya annak, hogy valaki vállalkozói birodalmát két ilyen pillérre alapozza. Az orvosok és a temetkezési iparban érdekeltek presztízsük védelmében talán kifogásolnák, ha a két céh tagsága átfedné egymást, de hát ma sem céhek, se működő etikai normák nincsenek.

Az újságírói összeférhetőség fontos kérdés, mert ha az újságírócéh ezt nem szabályozza, ha nincs meg a szakmán belüli önreflexió, akkor az olvasó kerül nehéz helyzetbe. Nem tudja, ki szól hozzá, milyen pozícióból. Így az olvasónak kellene minden alkalommal elemeznie a cikk írójának, a lapnak a pozícióját, ami lehetetlen feladat. A magyar sajtóból hiányzik az önreflexió, az olvasóknak, nézőknek ezért ismét a sorok között kell olvasniuk és hallgatniuk. Csak érzésekre hagyatkozhatnak.

Tőzsdézni

A legegyszerűbb magyarázat szerint a tulajdonosok vagy a legfontosabb hirdetők kiléte magyarázza az adott lapban közölteket. Erről most csak annyiban lesz szó, amennyiben abból a feltételezésből indulok ki, hogy az újságírók bármilyen tulajdonosnak hajlandók lefeküdni.

A magyar sajtó kiemelkedően legszínvonalasabb tőzsdei rovata a Napi Gazdaság című lapé. A lap rovatvezetőjére, Korányi G. Tamásra már rábizonyítottak tőzsdei csalást. Becslések szerint Korányi százmillió forintos nagyságrendű tőzsdei ügyleteket befolyásol, irányít. Egy újságíró sok olyan információhoz juthat, amit csak "független" státusa miatt kap meg. Vajon százmilliós üzletek ellenőrzése mellett lehet-e valakinek elég ereje ahhoz, hogy szétválassza egymástól az üzleti és az újságírónak szóló információkat? De Korányi csak a legszínvonalasabb és a legnagyobb üzleti karriert befutó példa. A magyar sajtóban alig akad tőzsdéről író ember, aki ne üzletelne a tőzsdén. Gátlástalanságban hozzájuk képest Pál képviselő, aki egyben a MOL vezetője is - és akinek rövid távon talán leginkább kedvez az, hogy Göncz köztársasági elnök visszaküldte a képviselők összeférhetetlenségéről szóló törvényt - nyeretlen kétéves.

A gazdasági újságírás legtehetségesebb fiatalembereiről van szó, azon kevesekről, akik másként is tudnak gondolkodni, mint a régiek. A rendszerváltozás után talán az újságírás maradt a legváltozatlanabb. A meghatározó pozíciókban szinte kizárólag a hetvenes-nyolcvanas években nevelődött újságírók vannak. Akik fiatalabbak, azokat is rég bedarálták, ha másképp nem, akkor az előbb említett üzleti újságírói lehetőségekkel. (A Magyar Narancs - amelyet roppant problematikus lapnak látok - talán az egyetlen kivétel. De ebben a kérdésben mindenképpen elfogult vagyok.)

Tájékoztatni

További példák. Surányi György MNB-elnök rendszeresen tart úgynevezett háttér-tájékoztatókat. Föltűnt, hogy az egyik oldalán majdnem mindig ugyanaz a rádiós újságíró, László József ül, aki fölöttébb ritkán készít pénzügyi műsorokat. Teljesítményét mindig csodálatra méltónak tartottam, mert mindenhonnan elkésem, így soha nem sikerült Surányi mellé ülnöm. Nemrégiben derült ki - amit az MNB sajtóosztálya megerősített -, hogy László Surányi személyes sajtótanácsadója, anyagi ellenszolgáltatás fejében. László most éppen a Kossuth rádió főszerkesztője is. Képzeljük el, hogy László egyrészt tanácsokat ad az MNB elnökének, hogyan kezelje az újságírókat, másrészt felügyeli azokat a műsorokat, amelyek elemzik a jegybank tevékenységét.

A Magyar Távirati Iroda (MTI), a pártatlan hírügynökség gazdaságpolitikai rovatának vezetője, Pichler Ferenc a Pénzügyminisztérium fősajtósa. Nem titkolja, bátran szembenéz az újságírókkal, például a minisztérium délelőtti sajtótájékoztatóin; ő vezeti azokat. Aztán fölballag munkahelyére, és szerkeszti az MTI-ben a páratlanul érdekes híreket. Az Alkotmánybíróságnál a Magyar Nemzet újságírója, Javorniczky István teszi ugyanezt. A hírek helyett inkább interjúkat szervez. Most már harmadállásban az adatvédelmi biztosnál is tevékenykedik, mint mondta, állandó alkalmi munka keretében.

Surányi még korábban interjút adott a 16 órának. Éppen cikket írtam az MNB-ről, és megdöbbentett a jegybank elnökének egyik állítása. A szerkesztő Farkas Zoltán engedélyével még este beengedtek a rádióba, hogy meghallgassam az interjút. Hiányzott az a részlet, amelyért bementem. A két fiatal asszisztens elmondta, utasították őket, hogy vágjanak ki egy részt az elhangzott adásból. Mutatták a vágás nyomait. A kivágott részt hosszasan kerestük a szemétkosárban, nem találtuk. De így legalább az archívumba se kerülhetett.

A pénzintézetekről a magyar sajtó legmegbízhatatlanabb információi a leghatásosabban a Magyar Hírlapban jelennek meg. A Magyar Hírlaphoz képest a Magyar Fórum bankügyekben időnként árnyaltan fogalmazó, tényközlő lapnak tűnik. A lap bankszakértője, Szakonyi Péter egyben kereskedelmi bankok PR-menedzsere is.

A Magyar Narancsban is tárgyalt Xénia-láz-ügyben a Ráadás szólaltatta meg Muskovszky apukát, aki elfogulatlan szülőként nem értette, hogy az adatvédelmi biztosnak mi a baja a Xénia Láz Egyesület kérdőívével. A közszolgálati rádió csak azt felejtette el közölni, hogy Muskovszky apuka nem csupán egy neves ügyvéd, aki időnként maffiózónak tartott embereket véd, ha-nem egyben annak a Félix Film Kft.-nek a résztulajdonosa (a cégbíróságon 1994 végéről vannak adatok), amely érdekelt az egyesület sikerességében is.

Közölni adatokat

A közvélemény-kutatások nagy fogyasztója, a "politika": a pártok, a politológusok, a napi- és hetilapok olvasói. Ha ebből a körből fogalmazódik meg a kritika, az még csak-csak nyilvánosságot kap. A közvélemény-kutatók fenntartásai már kevésbé. De meghökkentő, hogy milyen keveset tudunk a közvélemény-kutatásokról, ha meggondoljuk, hogy becslések szerint a hazai közvélemény-kutató cégeknek 90 százalékban nem a "politikai piac" a megrendelője, hanem az üzleti marketing és piackutatás. Hihetjük-e, hogy a közvélemény-kutatók árbevételének 90 százalékát adó marketingesek és cégek nem befolyásolják a politikai jellegű közvélemény-kutatásokat? Ha valaki akár csak részleteiben megfontolandónak tartja a politikai közvélemény-kutatásokat érő politikai és körön belüli kritikákat, akkor tudomásul kell venni, hogy meglehet, a történet egészen másról szól. A porszívó-kereskedők nagyobb megrendelői lehetnek a közvélemény-kutatóknak, mint az összes politikai párt és a sajtó együttvéve. Ha pedig egy porszívócég vásárolni akar egy porszívógyárat, vajon nem használja-e fel befolyását egy-egy párt érdekében, ha az elősegíti az üzlet megkötését?

A sajtó roppant eltérően bánik a különböző intézményekkel. A parlamentáris rendszerrel, a politikai, a végrehajtó hatalommal szemben nagyon ellenséges, szinte csak rossz lehet, amit azok csinálnak. Annál kritikátlanabbul kezeli azokat az intézményeket, amelyeket valamiért a hatalmon kívülinek tekinthet. Korábban már próbáltam bizonyítani, hogy az egyik támadhatatlan szent tehén, az Állami Számvevőszék milyen elképesztő baromságokat képes leírni. A bankkonszolidációról készült jelentésükben nem sikerült például megkülönböztetni a tartozik és a követel oldalt. Olyasmi ez, mintha egy tízéves gyerek még mindig nem lenne tisztában az összeadás és kivonás közötti különbséggel. Egy másik ilyen tisztelt marha a KSH. Az infláció mellett a tőlük leggyakrabban idézett varázsszám a GDP. (Mindegy, hogy ez mit jelent, az újságokban úgysem szokták részletezni.) Legújabban már negyedévente közlik az alakulását. Anélkül, hogy megmondanák, mihez viszonyítanak: nincs bázis. Pedig 1997-et is csak azért írunk, mert előtte 1996 volt. Ha abban nem lett volna közmegegyezés, új naptárt kellene konstruálni. A KSH olyannyira nem meri vállalni a saját állításait, hogy megtagadta a negyedéves GDP-számítás módszertanának közreadását. Márpedig e nélkül minden csak levegőbe beszélés.

A KSH-t nemrégiben megtámadták azzal a váddal (Diczházi Bertalan: Az adatok és a valóság, Világgazdaság, 1996. december 19.), hogy a külföldi működő tőkéről közölt számai pontatlanok és/vagy nem tudni, mit is jelentenek. A meglepő fordulat: a KSH lényegében elismerte mindezt, csupán arra hivatkozott, hogy egy kutatóintézet feladata lenne a pontos statisztikai adatok kiderítése. Annak ellenére, hogy az utóbbi szóváltásra egy gazdasági napilapban került sor, nem lesz semmiféle hatása a sajtóra, ugyanolyan felhőtlenül hivatkoznak majd a KSH adataira, mint korábban.

Az olvasó azért is lehetetlen helyzetben van, mert egy-egy újságon belül nem épülnek egymásra az információk. Az újonnan megismert tényekkel nem korrigálják a korábbiakat. Az esetleg változó vélemények mellől hiányzik a változás magyarázata. Persze bolond lenne, aki vállalkozna erre a magyarázatra, hiszen alig van olyan sajtótermék, amelynek lenne következetesen végiggondolt és a napi-heti szerkesztési munkában követett látásmódja: ilyen viszonyítási pont nélkül viszont a magyarázat csak felhőfestés.

Szerintem éppen ezért állítható, hogy Magyarországon él és virul a cenzúra. Persze szinte bármilyen szöveg megjelentethető a napi- és hetilapokban. De ha egy gondolkodásmód mögül hiányzik a napi információk közlésében az azok kezelésében megmutatkozó háttér (mit tekint egy lap fontos hírnek, mi kerül az első és a nyolcadik oldalra, milyen címadási gyakorlatot folytat stb.), akkor minden szöveg kútba hajított kő.

A Narancs olvasói sem kivételek, ők is kiszolgáltatottak. Ha valaki elolvassa a Budapest Bank privatizációjáról a Magyar Narancs korábbi és múlt heti cikkét (mely utóbbi szerzője e sorok írója - a szerk.), az bizonyosan nem tud eligazodni. A két cikk nemcsak azért más, mert különböző szerzők különböző időpontokban rendelkezésére álló információi alapján készült, hanem mert az információkezelés, az információk értelmezési kerete, az azokból levont következtetések módja, a végrehajtó hatalomról, a privatizációról alkotott felfogása is erősen eltér egymástól - így semmiképpen nem épülhetnek egymásra, sőt kioltják egymást. Persze mindig az utóbb közölt írásnak van inkább igaza, ezért hétről hétre újabb és újabb igazságokat ismerhetünk meg.

Ha vigasztal valakit: a Narancs olvasója a szerencsésebbek közé tartozik. Információt a Narancs hetilap jellegéből adódóan úgyis ritkábban kap, nincs összezavarva, mintha mondjuk a Magyar Hírlapot olvasná, amelyik hetente közöl egymásnak ellentmondó információkat a BB privatizációjáról. Nekik rendszeresen sikerül azt elérni (legutóbb lásd az 1997. január 13-i lapot), hogy az egy-egy számon belül közölt tényállítások köszönő viszonyban sincsenek a kommentárral.

A magyar sajtó finanszírozásának szerkezete is sok mindenre magyarázatot ad. Némi gátlástalansággal elérhető a havi milliós bruttó jövedelem is. Ugyanakkor egy-egy írás honoráriuma néha nem több, mint a cikkhez szükséges telefonköltség. Archívum nélkül nincs napi újságírás. Egyetlen lapról tudok, amelyik komolyan veszi a dokumentációt, ez a HVG. (Tessék megnézni a lap impresszumát, a dokumentáció munkatársainak névsorát.)

És mint a mesében. Minden este új és új történet.

Langmár Ferenc

szerző
Langmár Ferenc
publikálva
1997/2. (01. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra