Tébolyult pénzszórás az MNB alapítványainál

Egymás közt

  • Böszörményi Jenő
  • 2016. május 28.

Belpol

Lényegében semmi nincs rendben a Matolcsy-féle MNB alapítványai körül: kérdéses a törvényes alap, a felépített intézményrendszer, a közreműködő személyek köre, a befektetések jellege, és persze a pénzek elköltése. Letaglózó, hogy hová süllyedt a Magyar Nemzeti Bank.

Amit nem tilos, azt szabad – mondogatták a ’90-es évek végén először kormányra került fideszesek a rendszerváltás utáni magyar politikában addig nem ismert erőszakos érdekérvényesítő politikájukat igazolandó. Ugyanezt hajtogatta Matolcsy György jegybankelnök is, amikor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) által létrehozott alapítványok törvényes hátteréről kérdezték. Csakhogy e klasszikus szabadelvű gondolat az egyénre és nem az állami intézményekre vonatkozik. Az utóbbiak csak azt tehetik, amire a törvény felhatalmazza őket.

A múlt pénteken nyilvánosságra hozott adatok alapján viszont úgy tűnik, az alapítványok pontosan azt tették, amit nekik nem volt szabad.

Március végi döntésében az Alkotmánybíróság (Ab) már utalt arra, hogy az alapítványok működése csak abban az esetben lehet törvényes, ha olyan közfeladatot látnak el, amely szorosan kötődik a jegybank törvényben rögzített feladataihoz. Az egyébként evidenciaként kezelendő kérdés csak azért merülhetett fel, mert a jegybanki alapítványok – így akarván kikerülni az infótörvény hatálya alól – generálisan tagadták tevékenységük közfeladat voltát. Az Ab azonban emlékeztette (vagy inkább figyelmeztette) Matolcsyékat: az alapítványok vagy közfeladatot látnak el, ám akkor adataikat nyilvánosságra kell hozni – vagy nem, akkor viszont egész létük, működésük törvényellenes. [„Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: amennyiben a kizárólag közpénzből gazdálkodó MNB-alapítvány nem közfeladatot látna el, úgy annak alapítása eleve nem állna összhangban az MNB-tv. 162. § (2) bekezdésével.”] Vagyis az alapítványoknál az ellátandó közfeladat nem szabadon választható, hanem kizárólag az MNB feladataival és elsődleges céljával összhangban álló lehet. Az Ab nem vizsgálta – adatok híján akkor még nem is nagyon vizsgálhatta – azt, hogy az alapítványok tevékenysége vajon megfelel-e e kritériumnak. A most közzétett adatok alapján sanszos, hogy az alapítványok működése törvényellenes is.

Mert ugyan mi köze „a magyar kalandozó hadjáratok helye a 10. századi Európa gazdasági rendszerében” vagy a „kínai–magyar kereskedelmi kapcsolatok, vasútépítések, borászat és magyar tudást igénylő tevékenységek” című kutatásoknak a monetáris politikához vagy a pénzügyi stabilitáshoz? (Egyébként vajon mik lehetnek a „magyar tudást igénylő tevékenységek”?) A közzétett listákon nem ritkák az ilyen és ehhez hasonló tételek, amelyek létjogosultságát és támogatási igényét többnyire nem kérdőjeleznénk meg, ám ezek még egy Matolcsy-féle „holisztikus” világfelfogásban is nehezen köthetők a jegybank törvényes feladataihoz és céljaihoz.

 

Egy unortodox elme ragyogása

Az alapítványi költések két nagy csoportba oszthatók: az egyikbe a hat alapítvány által indított szerte­ágazó támogatási programok, a másikba az alapítványi infrastruktúra kiépítését és a hétköznapi működést, üzemeltetést szolgáló kiadásokat sorolhatjuk. Az előbbibe tartoznak a különféle, sokszor párhuzamosan is futtatott, kisebb vagy akár egészen nagy összegű dotációk: doktori ösztöndíjak, tudományos kutatási projektek, kutatói mobilitási programok, konferenciázás, publikációs tevékenység, könyvkiadás. Az e programok által fel­ölelt témák rendkívül sokszínűek, keresztül-kasul szelik a glóbuszt Kelet-Ázsiától Fekete-Afrikáig és Latin-Amerikáig, és korántsem kizárólag közgazdasági tematikájúak, vagy a közgazdaságtan valamely határterületéhez kapcsolódóak. A jegybankra vonatkozó törvényi korlátok okán ez inkább hátránya a programoknak; mert bár minden mindennel összefügg (főként egy unortodox elmében), a jegybanki feladatok koordináta-rendszerébe minden azért mégsem férhet bele. A központi banknak – sem közvetlenül, sem közvetve, alapítványain keresztül – nem lehet feladata finanszírozni példának okáért a borszektorról, a pálos rendről, a diplomáciai protokollról, a cukoripar rendszerváltás utáni történetéről szóló munkák megjelentetését, csomagolási kézikönyv, fotótörténeti kötet, televíziós választási műsor megszerkesztett szövegének kiadását, Mindszenty-különszám összeállítását, részvételt a párizsi klímacsúcson, a vallás társadalmi szerepéről szóló washingtoni konferencián, namíbiai és botswanai terepkutatást, a burgenlandi székelyekről szóló film elkészítését, ifjúságkutató szakemberek felkutatását, vagy a családbarát média fejlesztését szolgáló alapítvány munkáját és a többi. A sor tényleg a végtelenségig folytatható.

Az alapítványok nagy projektjei szintén kívül esnek a hagyományos jegybanki működés körén: a Domus Mentis Alapítvány – a felsőoktatás általános alulfinanszírozottsága mellett – Kecskeméten high-tech egyetemi városrészt épít és önálló gazdasági kart szervez, a Domus Animae Budán nemzetközi doktori iskolát alapít, a Geopolitikai Alapítvány pedig a Pécsi Tudományegyetem egyik doktori iskolájába fészkelte be magát, melynek keretében vitatható körülmények között indította el saját doktori programját. Az MNB szeret nemzetközi mintára hivatkozni, s különösen a német jegybank példáját emlegetni: a Hochschule der Deutsches Bundesbank azonban kifejezetten a központi bankok tevékenységével kapcsolatos kurzust visz, amely a német felsőoktatási hagyományokat követve ötvözi az elméleti és a gyakorlati tanulmányokat. Kizárólagos célja leendő jegybankárok képzése, a német központi bank szakmai utánpótlásának kinevelése (a végzés után elhelyezkedési lehetőséggel).
A német példa tehát sántít: a Bundesbank jól körülhatárolt feladat- és célorientációjú programja áll szemben az MNB, valójában Matolcsy György szertefolyó, nagyra törő, már-már mega­lo­mán, mindent beterítő és mindenhova beférkőző programjaival. Az is elgondolkodtató, hogy (a németen kívül) hasonló intézmény tudomásunk szerint Oroszországban, Fehéroroszországban, Ukrajnában és Kínában működik még.

A nagyobb léptékű projektek közül leginkább a Domus Scientiae ösztöndíjprogramja tűnik tematikájában és a felhasznált források mértékét tekintve is olyannak, amely a jegybank törvényi feladataival és céljaival racionálisan összekapcsolható: itt ugyanis doktoranduszok arra kapnak lehetőséget, hogy jelentős, 200 ezres stipendium felmarkolása mellett a jegybankban hallgassanak kifejezetten a banki működéssel kapcsolatos közgazdaságtani előadásokat. Általánosságban ennek ellenére is kijelenthető, hogy az MNB-alapítványok tudományos kutatási és felsőoktatási programjaikkal, vagy mások hasonló programjainak finanszírozásával állami feladatokat vállalnak magukra. Nem véletlen, hogy az Európai Központi Bank (EKB) létrehozataluk óta vizsgálja az alapítványok tevékenységét, s legutóbbi jelentésében is a monetáris finanszírozás tilalmával hozta összefüggésbe a jegybank átfogó szerepvállalását e területen.

A milliárdokat felemésztő infrastrukturális befektetések és beruházások az előbbi programok, projektek befogadását szolgálják, s amilyen mértékben azok megkérdőjelezhetők, úgy ezek is. Az alapítványok és cégeik számításaink szerint cirka 23 milliárd forintot költöttek ingatlanok megvásárlására, amelyek felújítására, átalakítására, berendezésére jó néhány milliárd ment már el eddig (és megy még ezután is). A még indokolt alapítványi programok elhelyezése esetében is fölöslegesnek látszanak a luxuskörülmények kialakítására fordított tetemes összegek (csak egy példa: átlag 100 ezer forintért vettek 71 darab Sayl design széket). A prudens (és józan) jegybanki működéssel pedig végképp összeegyeztethetetlennek véljük, hogy az MNB-alapítványok borozót (borszakboltot, borpincét), luxuséttermet és művészeti galériát üzemeltessenek (a Vár gyomrában kialakítandó exkluzív wellnessről állítólag már lemondtak az illetékesek). Olybá tűnik azonban, hogy Matolcsyék fejében valahogy ez is összhangban áll a jegybank alapvető feladataival és céljaival.

Az alapítványi programok tehát – kiterjedtségük és a szétszórt pénz mennyisége okán – a jegybanktörvény alapján már önmagukban is problematikusak. Mindezt tetézi, hogy a támogatások, megbízási díjak és egyéb kifizetések az esetek nem elhanyagolható részében a kormány és a Fidesz holdudvarához köthető vállalkozásoknál, politikai és ideológiai harcostársaknál landoltak, de előfordult olyan is, hogy azokat az alapítványok vezetői kapták valamely másik Pallas-alapítvány jóvoltából.
A közzétett lista emellett nem is ad teljes képet, hiszen egyrészt nem ismertek az 5 millió forint alatti szerződések adatai, másrészt számos esetben mindössze annyi tudható, hogy egy bizonyos „magánszemély” a támogatás kedvezményezettje. Az alapítványok a személyes adatok védelmére hivatkozva anonimizálták dotáltjaik nevét, csakhogy közpénzből fizetett összegekről lévén szó ezek az adatok főszabály szerint közérdekből nyilvánosak. Élünk a gyanúperrel, hogy ez esetben sem pusztán adatvédelmi megfontolások játszottak közre a titkolózásban, hanem kínos lenne néhány, a kormányhoz, a jegybank vezetéséhez közel álló támogatott nevének nyilvánosságra kerülése.

Szemezgessünk: az ingatlanok Matolcsy igényeihez igazításában az a Magyar Építő Zrt. működik közre milliárdokért, ami sikert sikerre halmoz az állami tendereken – amióta Mészáros Lőrinc Fejér megyei gázszerelő és nagybirtokos leendő veje irányítja. De akadt megbízás a kormányfő vejének korábbi cége, az Elios Innovatív Zrt., a Heti Válasz-főszerkesztő Borókai Gábor lánya vállalkozásai vagy jobboldali politológusok, Fricz Tamás és Simon János cégei számára is. Az alapítványok szemérmetlenül és számolatlanul öntötték a pénzt a Matolcsy-rokon Szemerey Tamás érdekeltségébe sorolt New Wave-csoport média­vállalkozásainak aládúcolására is: az akció annyiban csúfos kudarcba fúlt, amennyiben a VS szerkesztősége az adatok nyilvánosságra kerülését követő néhány napon belül az újság­írók felmondása miatt egyszerűen kiürült – egy lap működéséhez kevésnek bizonyulhat a 600 millió, újságírók is kellenek. De csurrant-cseppent egy kis apanázs a Bálványosi Szabad Egyetemnek, a Magyar Szemlének, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek, de kormánybarát határontúli szervezeteknek is. Az alapítványok MNB-től független működését „demonstrálja” végül, hogy közel 70 milliót költöttek a Matolcsy György miniszteri ténykedését magasztaló Sakk és póker című kötet magyar, lengyel, ukrán, román és cseh nyelvű kiadására. További probléma, hogy a közpénzek felhasználására egyetlen esetben sem írtak ki közbeszerzést: az alapítványok annyiban persze következetesen jártak el, hogy kezdettől tagadták az alapítványi vagyon közpénzjellegét. Kérdés azonban, hogy a jegybank és az alapítványok (sokszor személyükben azonos) vezetőinek téves jogértelmezése mentesít-e az esetleges jogkövetkezmények alól (talán erre is kiterjed azonban a vezetők 40 milliós felelősségbiztosítása).

 

Az egyszerűség komplexitása

Indokolatlannak tűnik az is, hogy a programokat fél tucat párhuzamosan működő alapítvány gondozza, amelyek tavaly fél év alatt további öt gazdasági társaságot is létrehoztak. A matolcsyánus „simplicity” vezérgondolatának mintha eleven cáfolata lenne a kiépített alapítványi és cégháló. Az alapítványok – a „közgazdasági gondolkodás megújításának” közös platformján – elvben egymástól elkülönülő célokat követnek, ennek ellenére nem egyedülálló, hogy ugyanazt pénzelik (lásd például a New Wave esetét), egymás programjait keresztfinanszírozzák (geopolitikai doktori kurzus), egymás „felségterületére” tévednek, közösen alapítanak cégeket vagy vásárolnak ingatlanokat. A szaporodó intézmények persze újabb és újabb kuratóriumi, igazgatósági és egyéb vezetői megbízásokra adnak lehetőséget, számításaink szerint csak e kör éves tiszteletdíja megközelíti az egymilliárdos összeget. Ami annak fényében tűnik igazán gálánsnak, hogy a kurátorok eddig alig üléseztek. A Narancs által a Transparency International Magyarország és a Karsai Dániel Ügyvédi Iroda közreműködésével kikért – részben kiperelt – adatok szerint az alapítás óta eltelt időben a kuratóriumi és felügyelőbizottsági (fb) tagok évente nem több mint kettő-három alkalommal jöttek össze megvitatni a vezetésük alatt álló intézmény ügyes-bajos dolgait (a Domus Concordiae adatait lapzártánkig nem kaptuk meg). Egy kuratóriumi elnöknek az évi 8,5 milliós fizetését alapul véve eszerint ülésenként 3-4 milliós összeg járt. Hasonló a helyzet az fb-k esetében is, azzal a kiegészítéssel, hogy az fb-k ügyrendje ráadásul előírja a kéthavi ülésezést. Az egyetlen kivétel a Pallas Athéné Domus Animae Alapítvány Matolcsy György vezette kuratóriuma, amely viszont szinte hetente ülésezett (az elmúlt egy évben 41-szer). Az egyes kuratóriumok ülésezési gyakoriságát egymás mellé helyezve az a kép rajzolódik ki, hogy egyedül a Matolcsy-féle kuratórium végez folyamatos munkát, ami azt a gyanút erősíti, hogy valójában ez a kuratórium az intézményi háló idegközpontja, annak ellenére, hogy pro forma hat alapítvány létesült, melyek nem győzik hangsúlyozni függetlenségüket az alapítótól és egymástól (az elnök személyiségétől is idegennek véljük ugyanakkor, hogy kiengedte volna kezéből az irányítást).

Visszatérő vád az is, hogy az alapítványok állampapír-befektetései az államháztartás burkolt finanszírozásával egyenértékűek; az ügy súlyát jelzi, hogy a fejleményeket az EKB is nyomon követi. (Megkérdőjelezhető gyakorlat, hogy az állampapírokat jellemzően az MKB vagy a Matolcsy-rokon Szemerey Tamás érdekeltségébe tartozó NHB által vezetett számlákon helyezték el, holott az Államkincstár ugyanezt ingyen végzi.) Az alapító okiratok és a befektetési szabályzatok alapján azonban az alapítványok koránt sincsenek az állampapírokat preferáló kockázatkerülő politikára kárhoztatva. Matolcsy egy korábbi nyilatkozatában ugyan magyar állampapírok vásárlását irányozta elő, az alapítványi iratok más európai állam (EU, EGT) papírjaiba, befektetési jegyekbe és vállalati vagy banki kötvényekbe való invesztíciót is megengednek. Arra vonatkozó kérdéseinkre, hogy alapításuk óta milyen értékpapírban, betétben stb. tartották vagyonukat, az alapítványok nem voltak hajlandók válaszolni, annyi azonban tudható, hogy FERIDA nevű cégük már külföldi befektetésekben gondolkodik, a Domus Scientiae Alapítvány pedig az MKB eladásánál is közreműködő Horváth és Társai DLA Pipert bízta meg, hogy segítsen nemzetközi befektetési gyakorlatának kidolgozásában (EU-tagállamonként közel egymillióért, plusz 5 milliós alapdíjért). Az állampapíroktól elmozdulást és a határok tágítását jelzi, hogy az alapítványi cégek (eddig ismeretlen) vállalati kötvényekkel is bővítették már portfóliójukat. Ám sem így, sem úgy nem jó, hiszen piaci szereplők közpénzből, jegybanki alapítványokon keresztüli finanszírozása ugyanúgy aggályos, mint az állampapír-vásárlás.

Ha összegezni akarnánk, azt mondhatnánk, szinte semmi nincs rendben az alapítványok körül: kérdéses a törvényes alap, a felépített intézményrendszer, a közreműködő személyek köre, a befektetések jellege, és persze a pénzek elköltése. Az alapítványi programok számos értelmes és támogatásra méltó, ám a jegybanki feladatokhoz nem vagy csak erős fantáziával köthető tevékenységet is finanszíroznak, de összességében legalább ilyen súllyal szolgálják Matolcsy és általában a kormánypárt klientúra- és hátországépítését. „A tudás hatalom” – áll mottóként valamennyi alapítvány honlapján a Francis Baconnek tulajdonított bölcsesség. Matolcsyék esetében mégis találóbbnak tűnik „a pénz hatalom/a hatalom pénz” tételmondata. S ha már Bacon, emlékeztetnünk kell arra is, hogy a jó filozófus többrendbeli korrupció (bíróként némi pénzt fogadott el a peres felektől) miatt vált kegyvesztetté a király udvarában, s szentelhette ezután a tudományoknak életét. Az persze más kor volt.

Neked ajánljuk