"El kell fogadni a következményeket" (Draskovics Tibor pénzügyminiszter)

  • Gaal Ilona
  • 2005. március 24.

Belpol

Számos ponton kritikus a pénzügyminiszter a magyar gazdaságpolitika - és azon belül saját tárcája - teljesítményével, összességében azonban úgy látja, hogy jó irányban haladunk. Akkor nyilatkozott így Draskovics Tibor, amikor õ már tudta - a sajtó és az elemzõk még nem - az államadósság és az államháztartási hiány Európai Unió által kimutatott értékeit. Szakmai berkekben jó ideje beszélik, hogy az Eurostat számai akár Draskovics bukását is hozhatják.

Magyar Narancs: Kemény kritikát kapott a magyar gazdaságpolitika az unió pénzügyminisztereinek tanácsától, az Ecofintõl a hónap elején. Ebben nagy hangsúllyal szerepelt az államháztartási hiány, amirõl korábban ön is elismerte, hogy nem léptünk akkorát, mint amekkorát szerettünk volna. Mi ennek az oka és hogyan lehet változtatni rajta?

Draskovics Tibor: Nem így van. Egyszázalékos hiánycsökkentést szerettünk volna elérni 2003-ról 2004-re. Ma jelent meg az Eurostat hivatalos, mindenki által elfogadott statisztikája; ebbõl világos, hogy 1,7 százalékot csökkentettünk 2003-ról 2004-re. Lényegesen nagyobbat, mint amit magunk elé tûztünk. Amiben eltérés van, az az év elején - az elõzõ évi tényszámok pontos ismerete nélkül - vállalt abszolút hiány és a tényleges hiány közti eltérés. Nem jó egyébként, hogy ez az eltérés bekövetkezett, de a legdöntõbb az: elértük-e a makrogazdasági célokat 2004-ben, vagy sem. Szerintem elértük.

MN: Milyen célokat?

DT: Azt mondtuk, hogy meg kell változtatni a növekedés szerkezetét, mert az fenntarthatatlan, lassú növekedés volt, mivel azt a belföldi felhasználás (ráadásul a lakossági célú, fogyasztási jellegû felhasz-nálás) húzta. Ebbõl nem lesz nagyobb gazdasági teljesítmény, bõvülõ export - ahhoz beruházások kellenek. Azt akartuk, hogy változzon a szerkezet, úgy, hogy alapvetõen az export és a beruházások magas dinamikája generálja a nagyobb gazdasági növekedést. Ezt elértük. Világosan látszik a számokból, hogy megugrott az export, megugrottak a beruházások és vissza tudtuk fogni a belföldi keresletet, mégpedig két ponton: jelentõs hiánycsökkentéssel, ami keresletcsökkenést jelent, s drasztikusan korlátoztuk a bérkiáramlást, vagyis a korábbi nagyon magas reálbéremelkedést nullára vittük le. A kormányzati gazdaságpolitika mellett a monetáris politika is belenyúlt a folyamatokba, nagyon szigorú kondíciókat tartva fönn. A jegybank által tervezettnél, feltételezettnél jóval alacsonyabb inflációs mértékbõl ma már látjuk, hogy sokkal szigorúbbakat, mint amiket az inflációs cél indokolt volna. Itt jutunk vissza a költségvetési hiányhoz. Mivel tavaly szeptemberben már látszott, hogy jó irányban haladunk, a gazdaság az elõbb említett szigorúbb monetáris feltételek mentén is jól teljesített, pusztán a megcélzott abszolút hiánycél elérése miatt nem volt értelme tovább erõltetni a hiánycsökkentést.

MN: Az unió mégis - nem épp gyakori lépésként - négy hónapos határidõt szabott: július elejére újabb eredményt kell felmutatnunk a hiánycsökkenés terén.

DT: Fel is fogunk mutatni. A kormány eldöntötte, ami a kormányra tartozik: megemelte az államháztartási tartalék mértékét, meghatározta azon elõirányzatok körét, ahol az elsõ fél évben nem idõarányosan, hanem jóval visszafogottabban lehet költekezni. Az Európai Unió egyébként nem vette figyelembe - hiszen az õ prognózisuk 2004 õszén készült, a költségvetési törvény elfogadása elõtt -, hogy bekerült egy sor olyan elem a büdzsébe, ami nagyobb fegyelmet tart. Hiszen kétségtelenül nagyobb fegyelmet kell tartani a költségvetésben, ebben én teljesen elhatározott vagyok, és a kormány ebben támogat. De hadd tegyem hozzá: nem elég a hiánycsökkentést akarni. El kell fogadni a következményeket, azokat az érdeksérelmeket, amik szükségképpen elõállnak. Nos, ebben már kisebb az egyetértés, pedig e nélkül nem megy.

MN: Az európai szervezetek és hazai szakértõk is hiányolják az átfogó reformot, amit egyébként a 2002-es kormányprogram is tartalmazott.

DT: Joggal. Világos, hogy hosszú távon az államháztartást rend-be hozni és rendben tartani akkor lehet, ha azokon a fõ kiadási terü-leteken, ahol a pénz nagy része elmegy, olyan átalakulások történnek, amelyek a kiadási szükségleteket mérséklik, és - errõl keveset szoktunk beszélni - hatékonyabbá teszik a pénz felhasználását. Át-fogó reform az 1997-es nyugdíjreform óta nem történt, és ez nagyon nagy baj. Ez a magyar politika nagyon súlyos felelõssége.

MN: Hogyan értékeli ebben a saját szerepét? Mit tehet még ebben a ciklusban, és mit tervez a következõre?

DT: Mielõtt a saját szerepemre kitérnék, azért néhány dolgot el kell mondani. Az egyik: úgy látom, azért nem volt átfogó reform, mert hiányzik az a minimális politikai egyetértés, ami ahhoz kellene - és most direkt nem egy pénzügyi jellegû kritériumot mondok -, hogy az oktatásban gyermekeink okosodása, az egészségügyben a betegek gyógyulása, a közigazgatásban az ügyfelek ügyének elintézése kerüljön a középpontba. Ehhez konfliktusba kell kerülni az egészségügyben, az oktatásban, a közigazgatásban dolgozókkal, és bizonyos mértékig persze konfliktusba kell kerülni a betegekkel, a szülõkkel is. De ezek a reformok, ha jól találjuk ki és hajtjuk végre azokat, a többség érdekét szolgálják.

MN: Tehát politikai kérdés.

DT: Abszolút politikai kérdés, és olyannyira átpolitizált a magyar társadalom és minden szakma, hogy még szakmai konszenzus sem tudott kialakulni reformlépések mellett, a politikai megegyezésrõl nem is beszélve. Világos, hogy további jelentõs konfliktusokkal járó lépéseket egy kormány csak akkor vállalhat, ha az éppen velük szemben álló ellenzék nem próbál minden érdeksérelmet a végletekig fokozni politikai haszna maximalizálása érdekében.

MN: Nem lehet az ellenzékre fogni azt, ha egy kormány nem vállal fel reformlépéseket.

DT: A kormányzás felelõssége a kormányé, de az országnak az ellenzék is felelõsséggel tartozik. Nézzük meg mondjuk Szlovákiát, ahol egy kisebbségi kormány volt képes átfogó reformlépéseket csinálni, vagy Németországot, ahol az ellenzék felismerte azt, hogy bizonyos reformok elodázhatatlanok és ezeket meg kell tenni. Nézzük meg Magyarországot, ahol nem az egészségügy átfogó átalakításából, hanem abból a nagyon egyszerû kérdésbõl, hogy kié a kórház épületének tulajdonjoga, olyan politikai konfliktus lehetett, amilyen lett. Ezzel együtt többet kellett volna kezdeményezni a kormánynak már a ciklus elején, és akkor ma elõbbre tartanánk. Ezt világosan el kell vállalni. És még ehhez tartozik: nem csináltunk átfogó reformot, de számos fontos lépés történt, amit sem a hazai szakértõi közvélemény, sem a világ nem értékel vagy lát eléggé - ez nem az õ hibájuk, hanem a mienk, mert nem prezentáltuk ezeket, többek között azért, mert politikailag konfliktusosak. Tíz éven keresztül nem tudtuk a táppénzkiadásokat kordában tartani. Olyan szabályokat sikerült hozni 2004 elején, amiktõl nemhogy nem futott túl a kassza, hanem megtakarítás lett. A kórházi járóbeteg-ellátás finanszírozásában olyan szabályokat sikerült tavaly elfogadni, amelyek megtakarítást hoztak az év végére, amit vissza lehetett adni az intézményeknek. Korábban erre nem volt lehetõség. Elindult az önkormányzatok kistér-ségi együttmûködése, ami végre kiút a mai önkormányzati rendszer egyik alapvetõ csapdájából. Ezek igenis reformlépések.

MN: Ezek kis lépések.

DT: Nem átfogóak, nem elégségesek, de a költségvetés bizonyos területein át tudtuk alakítani a magatartási szabályokat. És még két tény, amit szintén nem lát a közvélemény, pedig nagyon fontosak. Olyan finanszírozást hoztunk létre a költségvetési intézményeknél, ami öt év alatt több mint négymilliárd euró megtakarítást fog hozni. Olyan bérfinanszírozást alakítottunk ki a közigazgatásban, ami kikényszeríti a létszámok meglehetõsen gyors csökkentését ebben a körben.

MN: A tõkejövedelmeket, a vagyont nem adóztatja meg egyik kormány sem, nyilvánvaló politikai okokból. Ebben a választások elõtt változásokra már nem számíthatunk. De tegyük fel, hogy 2006-ban újra elfoglalhatja a miniszteri bársonyszéket, akkor tervez-e az ügyben valamit?

DT: Most dolgozunk egy átfogó adóreformon. Ennek keretében sok egyéb fontos kérdés mellett (a versenyképesség támogatása, alapvetõen a beruházások és munkahelyteremtés ösztönzésén keresztül) felmerül az igazságosság kérdése is. Egyes jövedelmek ma nem viselnek adót, például a tõkejövedelmek egy része, tõzsdei árfolyamnyereség, kamatok - a tõkejövedelmek más része pedig, mint például az osztalék, igen. El kell gondolkozni azon, hogy indokolt-e a piacgazdaság mai állapotában ezt a megkülönböztetést fenntartani. Ezeken a kérdéseken végig kell menni, és konzisztens válaszokat kell adni. Egyébként úgy gondolom, hogy nem 2006 után, hanem most, az adóreformmunkákban.

MN: Akkor ezt értelmezhetjük úgy, hogy a kormány politikailag elszánta magát?

DT: A politikai elszántság arra vonatkozik, hogy készítünk egy adóreformot, amelynek keretében a ma meglévõ ellentmondásokat is kezeljük. Az átfogó reform egyik célja az, hogy szélesítsük az adóalapokat. Ez egyben a kivételek, mentességek szûkítését jelenti. Meggyõzõdésem, hogy kivételt, mentességet tulajdonképpen csak beruházáshoz, megtakarításhoz, munkahelyteremtéshez szabadna fönntartani. Minden egyébtõl meg kellene szabadulni, és akkor persze az átlagos adóterhelést csökkenteni tudjuk.

MN: A monetáris politika és a költségvetési politika között egy ideje feszültség van. Számít-e változásra a monetáris tanács kibõvülésével?

DT: A törvénymódosítás célja nem a monetáris politika megváltoztatása volt, hanem hogy a korábbinál sokoldalúbb megközelítésre legyen alkalmas a monetáris tanács. Nem feszültség van és volt, hanem összehangolatlanság. Ez világosan látszik abból a ténybõl, amire az imént utaltam, hogy a monetáris politika túllõtt a saját célján, nagyobb szorítást tartott fönn a magas kamat és az erõs forint révén a gazdaságban, mint amekkora a saját céljához szükséges lett volna. Ez azt mutatja, hogy az egész feltételrendszer szigorúbb volt a gazdaságban, mint ahogy azt a helyzet indokolta. Ez nem jó. Nekünk a fiskális politika oldaláról két dolgot kell megtennünk, nagyon következetesen. Amit magunk elé tûzünk, azt kell véghezvinni, ideértve a hiánycsökkentést is, ami persze csak egy - nem a legfontosabb - eleme a gazdaságpolitikának. Arra törekszem, hogy minden pillanatban, folyamatosan a lehetõ legjobb kommunikáció legyen a jegybankkal annak érdekében, hogy értsük egymást. Ezért én hamarosan új kezdeményezéseket is fogok tenni.

MN: Mire gondol konkrétan?

DT: Az eddiginél rendszeresebb találkozókat a jegybank vezetésével. Bízom benne, hogy a jegybank vezetése értékelni fogja a fiskális politika erõfeszítéseit, s látni fogja, hogy melyek a tanulságai az elmúlt évnek a monetáris politika tekintetében is.

MN: Ön tehát abban bízik, hogy a monetáris politika mer lazítani?

DT: Én abban bízom, hogy a helyzetnek megfelelõen cselekszik. Ha a helyzet lazításra ad lehetõséget - mint ahogy most szerintem errõl van szó -, akkor folytatja ezt a megkezdett politikát, és kihasználja azokat a lehetõségeket, amelyeket a helyzet kínál. Tavaly úgy tûnt, hogy néhány lehetõség kihasználatlanul maradt.

MN: Azt nyilatkozta nemrégiben a HVG-nek az állami és magántõke partnerségén alapuló beruházások (a ppp-k) kapcsán, hogy olyanok vagyunk, mint egy család, amelynek egyszerre van szüksége autóra, fridzsiderre és mosógépre. Nem inkább olyanok vagyunk, mint egy család, amelynek tényleg egyszerre van szüksége autóra, fridzsiderre és mosógépre, de inkább veszünk egy plazmatévét, mert a szomszéd is vett egyet?

DT: Az autópálya nem plazma-tévé.

MN: Persze, de nem mindegy, mire költi el az állam a jövõ generációk pénzét és az sem, hogy menynyit.

DT: Ha a kérdést úgy teszi fel, hogy lehetne-e olcsóbban autópályát építeni, akkor - anélkül, hogy értenék persze az építéshez - magam is úgy gondolom, hogy lehetne. De ez megint visszavezet bennünket odáig, hogy kivel és mennyi konfliktust akarunk vállalni. Magyarországon több mûtárgy (felüljáró, csomópont, lejáró) van az autópályákon, mint ahogy az nemzetközileg szokás. Az autópálya költségeiben pedig, ha jól tudom a statisztikát, durván 40 százalékot tesznek ki a mûtárgyak. Népszerû dolog minden település igényét kielégíteni, de nem biztos, hogy nekünk ezt most finanszírozni kell. Nyilván lehetett volna olcsóbban. Lehetett, sõt szerintem kellett volna engedni a leállósávokból és hasonlókból. De ebben nem a pénzügyminiszter a felelõs - sajnos és szerencsére.

MN: De van ráhatása. Ha keményen mond nemet, akkor annak lehet foganatja.

DT: Én ezt a szempontot állandóan próbálom hangsúlyozni, van is törekvés ennek az érvényesíté-sére. Nyilván lehet róla vitatkozni, hogy mennyire volt sikeres vagy nem. Egyben azonban egészen bizonyos vagyok: azt a több évtizedes lemaradást, amit autópályaügyben felhalmoztunk, azt most le kell dolgozni, mert itt a lehetõség a történelmi ugrásra. Nagyon fura helyzetben vagyunk. Magunkra akarjuk venni a maastrichti kritériumok szmokingját, amit az urak jobb körülmények között szabtak maguknak. Nekünk ez hol szûk, hol bõ. Mert nekünk most kell megépítenünk az autópálya-hálózatot, most kell a településeket egészséges ivóvízzel és csatornával ellátnunk - ezt Nyugat-Európa már több évtizeddel ezelõtt megtette.

MN: Az uniótól kapott célszámok és határidõk, hogy az ön hasonlatánál maradjak, testre szabottak a számunkra.

DT: Eleget kell tennünk a költségvetési fegyelem szigorú követelményeinek - ez egyébként érdekében áll a gazdaságnak -, de fejlesztéseket is végre kell hajtanunk, mert e nélkül nem tudunk versenyképes gazdaságot csinálni.

MN: A környezõ országokra is igaz ez a leírás, Magyarországról ma hazai és külföldi szakértõk mégis azt mondják el, hogy lassul a fejlõdés üteme.

DT: Ez egyike a tipikus magyar félreértéseknek. Nézzük meg a számokat. Az utóbbi tíz évben a visegrádi országok közül nálunk volt a legmagasabb átlagos növekedési ütem. Ne ostorozzuk magunkat fölöslegesen. Rossz a kérdésfeltevés. A kérdés az, hogy a lehetõségeinkhez képest elég gyorsan növekszünk-e. Az a válaszom, hogy nem. Azon kell törnünk a fejünket, hogy hogyan tudnánk a potenciált jobban kiaknázni. Ehhez kell nagy fegyelem a fiskális politikában, ehhez kell sok-sok, versenyképességet javító fejlesztés, ehhez kell egy olyan adóreform, ami egyértelmûen kitûzi, hogy mindenekelõtt a beruházások, a munkahelyteremtõ beruházások szükségesek. Ezt ki kell mondanunk, és a politikánkat el kell fogadtatnunk az emberekkel is. Ehhez kell drasztikusan nekimenni az állami bürokráciának, eltüntetni azokat a szabályokat, amik fölöslegesen gátolják a vállalkozások mûködését. Én itt 2006 tavaszáig - és ha döntéshozóként módom lesz rá, azután is - ennek a szellemében fogok dolgozni. Azt akarom, hogy ami ebbõl a Pénzügyminisztériumon múlik, azt garantáltan megtegyük, ami meg nem rajtunk múlik, ott próbáljuk meg a politikát értelmes javaslatokkal abba az irányba nyomni, hogy megtegye a szükséges lépéseket.

Gaal Ilona

Neked ajánljuk