Magyar Narancs: A Pokoltó egyik legfontosabb alakja, Eller Gizi valós személy volt. Az iránta való kíváncsiság volt a regény megírásának kiindulópontja?
Szabó Róbert Csaba: Igen, ez volt az, ami bevonzott ebbe a történetbe. A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban az áll, hogy Eller Gizi 1944-ben halt meg, amit először készpénznek vettem, és azt feltételeztem, hogy zsidó volt, így a szilágysomlyói zsidósággal együtt Auschwitzba került, és ott halt meg. Viszont amikor elkezdtem Szilágysomlyón kutatni, hamar kiderült, hogy ez nem így van. Rengeteget kutattam utána, de nem találtam a nyomát, és miután már lezártam a regényt – amelyben azt írtam, hogy ’77-ben halt meg, és már a nyomdában volt –, egy szerencsés véletlennek köszönhetően bukkantam rá: valójában ’72-ben halt meg Zsibón, egy öregotthonban.
Ő volt az első erdélyi újságírónő. Legtöbbet a szövegeiből tudunk róla, újságíróként ugyanis sokat írt magáról, az élményeiről. Először azt szerettem volna, hogy ő legyen a történet elbeszélője, a regény középpontja, de rájöttem, hogy annyi mindent nem tudok róla, hogy ha ezeket a réseket fikcióval tömöm ki, nagyon félrevinne, és nem is lenne etikus az emlékével szemben. Ezért találtam ki egy másik női elbeszélőt: egy tizenöt éves lányt, illetve annak felnőtt énjét, aki az 1977-es földrengés évéből tekint vissza gyerek- és kamaszkora helyszíneire, és próbálja megfejteni Eller Gizi titkait. Az ő próbálkozásán keresztül szerettem volna közel férkőzni ehhez a titokzatos személyhez. És igen, ő volt az a gyújtószikra, amely mentén a regény elkezdett kiépülni, formát ölteni.
Magyar Narancs: Azt is tudni lehet róla, hogy botrányos cikkeket írt tabutémákról, például egy bántalmazó kapcsolatról. Egyébként is érdekelnek a női sorsok, a nők helyzete?
SzRCs: Mindenképpen. Már az, hogy Eller Gizi izgalmas alakjáról akartam írni, eleve kijelölte, hogy itt női elbeszélőre van szükség. Ez női történet, amelyet csakis nők mondhattak el – férfi elbeszélővel egészen más jelentéstartalmat kapott volna. Egy tizenöt éves fiú, aki vonzódik, ragaszkodik egy negyvenes éveiben járó nőhöz, teljesen más történet lett volna. Azt az érzékenységet, amit Eller Gizi is képviselt az elesettekkel, az elnyomottakkal szemben – ahogy folyamatosan írt a megesett cselédlányokról, vagy arról a nőről, akit a férje súlyosan bántalmazott, s aki ebbe bele is halt – nem hagyhattam elsikkadni a történetből. És mintha a történelmet is a nők írnák, bármennyire is a férfiak látszanak a főszereplőknek. A második világháború idején minden férfi a fronton vagy munkaszolgálaton volt – az öregek kivételével –, amikor megtörtént az otthon maradottak összegyűjtése. A háború alatti női sorsok, női élettörténetek valahogyan mélyebben hatnak, mint a fronton harcoló vagy munkaszolgálatosként szenvedő férfiak történetei. Az is erős nézőpont, az is fontos és megrázó, de az én esetemben egy nagyon karakteres női nézőpontot kellett megtalálnom.
Magyar Narancs: A regény utolsó 20-30 oldalán derül ki a főhősről, hogy milyen traumatikus esemény történt vele a múltban, ahol áldozat és bűnelkövető is volt egyben. Miért csak az utolsó oldalakon tudjuk meg ezt? Szeretnéd, hogy gondoljunk vissza és értékeljük át a történetet, vagy egyszerűen csak nem akartál traumaregényt írni?
SzRCs: Traumaregényt semmiképp nem akartam írni. Az emlékezés és a felejtés regényét szerettem volna megírni, azt a világot, amely eltűnt. Az 1977-es év és a negyvenes évek síkján is a regény egy mélyen elsüllyedt, ma már nem létező világról szól. Ami pedig az utolsó 20–30 oldalon derül ki, az sem teljesen egyértelmű – van benne egyfajta bizonytalanság, állandó billegés. Egy mélyen eltemetett traumáról van szó, amelyre nehéz emlékezni, amelynek létrejötte is bizonytalan, és íróként sem tudom biztosan eldönteni, hogy megtörtént-e vagy sem. Én így szeretem értelmezni – ezért sincs kiemelt helye a történetben. Mert ha valóban akkora súlya lenne, akkor már az első oldaltól kezdve meg kellett volna jelennie a narrációban. Tudatosan építettem úgy, hogy bizonytalanság lengje körül.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
