A Nemzeti Kerekasztal vonatkozó tárgyalás-sorozatán megszületett szöveget az 1989. évi XXXIV. számú, az országgyűlési képviselők választásáról szóló törvény emelte normává. Ez a többségi elv és az arányosság kombinációján alapuló vegyes választási rendszert vezetett be. Minden választópolgárnak két szavazata van: a gyakorlatban ez annyit tesz, hogy most vasárnap is két lepecsételt szavazócédulát nyomnak a kezünkbe. Az egyiken egyéni jelöltekre, a másikon valamely párt területi listájára voksolhatunk. A választás két fordulója 386 országgyűlési mandátum sorsáról dönt.
A 19 megye plusz a főváros területét különböző (kulturális-történeti, vallási, kisebbségi stb.) paraméterek figyelembevételével
176 egyéni
választókerületre (evk) osztották föl, szem előtt tartva azt is, hogy a választópolgárok száma néhány ezres eltéréssel nagyságrendileg hasonló - 40 000 fő körüli - legyen mindenhol. (Az egyéni körzetek határait a 2/1990. számú minisztertanácsi rendelet rögzíti.)
A választáskor az evk-ban a többségi elv érvényesül: az indulók közül az első fordulóban az szerzi meg a mandátumot, aki begyűjti az érvényes szavazatok legalább 50 százalékát + 1 voksot. Feltéve persze, ha a forduló érvényes volt, azaz a választásra jogosultak minimum 50 százaléka + 1 fő érvényesen szavazott. 2002 előtt elvétve volt csak arra példa, hogy már az első forduló után egyéni győztest hirdettek, ami nem véletlen: hiszen annak előtte több párt jelöltjei küzdöttek eséllyel a győzelemért, következésképpen a szavazatok is jobban megoszlottak. Négy éve viszont, amikor a választás lehetősége a legtöbb helyen két formáció (MSZP vs. Fidesz-MDF) indulóira szűkült, 45 helyen lett első fordulós győztes. Most vasárnap ez a szám, megkockáztatjuk, nőni fog.
Ha egyik jelölt sem szerzi meg az abszolút többséget, illetve ha a részvétel nem haladta meg az 50 százalékot, második fordulót kell tartani. Április 23-án azok próbálkozhatnak újra, akik a voksok legalább 15 százalékát megszerezték; ha ilyenből mondjuk csak egy van, akkor az utána következő legjobb eredményt elérő két versenyző is nekiveselkedhet még egyszer. Másodjára az érvényes győzelemnek nem feltétele sem az abszolút többség, sem az 50 százalék feletti részvétel: ha a választásra jogosultak minimum negyede megjelenik, azé a pálma, akire a legtöbben szavaznak. Szavazategyenlőség esetén - amire 1990 óta nem volt példa - időközi választást kell kiírni.
A törvény 20 területi választókerületet intézményesít: a 19 megyét és Budapestet. Területi listát az a párt állíthat, amelyik az adott megyében az egyéni választókörzetek negyedében, de legalább két helyen egyéni jelöltet tudott indítani. (Például Budapesten, ahol 32 evk van, minimum 8 egyéni próbálkozóra van szükség a területi listához, míg mondjuk a 9 evk-ból álló Hajdú-Biharban, vagy a 4 evk-val rendelkező Nógrádban egyaránt legalább kettőre.) A területi listákról
legfeljebb 152 mandátum
osztható ki. A területi listákon kizárólag pártokra szavazunk - kizárólag az első fordulóban. A listás választás akkor érvényes, ha a részvétel 50 százalék fölötti. Ha ennél kevesebb, a listás szavazást a második fordulóban kell abszolválni, és az érvényességhez ekkor már az is elég, ha a választásra jogosultak legalább egynegyede az urnákhoz járult.
A listán szerezhető mandátumok megállapításakor a Hagenbach-Bischoff-módszer alapján az arányosság elve érvényesül. Mandátumhoz csak az a párt juthat, amelyik elérte a területi listákra országosan leadott szavazatok minimum 5 százalékát. Ez az ún. parlamenti - vagy bejutási - küszöb. Például a MIÉP 2002-ben hiába szerezte meg a fővárosban a listás szavazatok 6,96 százalékát (ami után elvben két mandátumot is kaphatott volna), országos összesített eredménye az 5 százalékos határ alatt maradt (4,37 százalék), és ezért sehol sem juthatott listás mandátumhoz.
A választási rendszer bonyolultnak kikiáltott eleme a területi és az országos listák mandátumkiosztási technikája - pedig valójában még a teveszar szárazságú törvényszöveg alapján is könnyen értelmezhető. Az egyes listákhoz tartozó mandátumok számát az említett, 1989/XXXIV. számú törvény rögzíti. Az egyszerűség kedvéért maradjunk a fővárosnál, amely a legnépesebb területi választókerületként 28 darab listás mandátum kiosztására jogosult. 2002-ben a fővárosi listát állító 7 pártra összesen 1 093 194 érvényes szavazat érkezett. Négy éve az egy listás mandátumhoz szükséges szavazatmennyiség alapjául ez a szám szolgált. Az összes érvényes voksot el kell osztani az adott terület listás mandátumainak a számával plusz eggyel: Budapestnél tehát 28 + 1 = 29-cel. Az eredmény ez esetben 37 696 - 2002-ben ennyi érvényes voks kellett a fővárosban egy területi mandátumhoz. Ezzel még nincs vége: meg kell állapítani az ún. kétharmados határt is, amelyet az egy mandátumot érő voksmennyiségből kell kiszámítani. Négy éve Budapesten ez 37 696 x 2/3 = 25 131 szavazat volt - de ennek a funkciójáról kicsivel később, a kellő helyen.
Területi listás mandátumhoz, mint arról már szóltunk, természetesen csak azok a pártok juthatnak, amelyek a listáikon országosan teljesítették az 5 százalékos limitet. 2002-ben ez az MSZP-nek, az SZDSZ-nek és a Fidesz-MDF közös listának sikerült (utóbbinak a közösködés miatt nem 5 százalék volt a küszöb, hanem 10, de ebbe most ne menjünk bele). A folytatás magától értetődő: a kapott érvényes szavazatok számát el kell osztani az egy mandátumhoz szükséges mennyiséggel, és az osztás utáni eredmény egész száma mutatja a megnyert mandátumok számát. A Fidesz-MDF 345 181 voksot gyűjtött, amiből - ha elosztjuk 37 696-tal - 9 fővárosi listás mandátumra futotta; és maradt még 5917 "felhasználatlan" (azaz területi mandátumot nem eredményező) szavazata. 2002-ben ily módon a lehetséges 28-ból 23 parlamenti hely sorsa dőlt el a Fidesz-MDF, az MSZP és az SZDSZ között - első menetben. Öt budapesti listás hely még a levegőben lógott - és itt jut szerephez a kétharmados határ. Nézzünk megint egy konkrét példát: az MSZP listáját 482 323 polgár választotta. Ha ezt elosztjuk 37 696-tal, 12-t kapunk, a maradék 29 971. Ez utóbbi szám több, mint a 2002-es budapesti listára megállapított kétharmados határ (25 131). A törvény értelmében ha marad betöltetlen területi mandátum, úgy azokat először azon pártok között kell szétosztani a szavazatok csökkenő sorrendjében, amelyek rendelkeznek a kétharmados határt meghaladó szavazatmennyiséggel. Az MSZP 2002-ben tehát jogosult lett a még ki nem osztott öt fővárosi mandátum egyikére oly módon, hogy a hiányzó 7725 szavazatot levonták az országos listára felkerült töredékszavazat mennyiségéből. Az ám,
a töredékszavazatok!
Négy éve a választások utáni összpolgári láz idején kisebb kavar támadt a töredékszavazatok miatt, amikor egy joghallgató fiatalember nettó sületlenséggel fordult az Országos Választási Bizottsághoz (OVB). Véleménye szerint ugyanis a második fordulóba jutott, de ott valaki más javára visszalépett jelölt elveszti a töredékszavazatait is (részletesen lásd: Egy polgár kérdezett, Magyar Narancs, 2002. május 2.). Az egészből csak az akkori hisztéria miatt, no meg a legendás jobboldali káderpolitika folyományaként lehetett ügy: az erről döntő OVB-ülésen ugyanis négyen a beadvány mellett voksoltak, mégpedig a kisgazda, a MIÉP-es, a fideszes pártdelegált, valamint az egyik parlamenti, ám közismerten jobbos kötődésű küldött. (Nyolcan elvetették, ezért nem lett végül semmi az egészből - de az a négy támogató szavazat akkor is szégyenletes dolog.)
A töredékszavazatokról a törvény világosan rendelkezik: annak számít minden olyan, az első érvényes fordulóban akár egyéni jelöltre, akár területi listára adott szavazat, amely mandátumot sem az első, sem a második fordulóban nem eredményez. Ha tehát X 5000 szavazattal elhasal vagy az első, vagy a második fordulóban, akár visszalép, akár nem, a rá adott voksok töredékszavazatként felkerülnek az őt indító - és az 5 százalékos küszöböt természetesen átlépő - párt országos kompenzációs listájára. (Ellenben az országosan 5 százalékot el nem ért pártra adott valamennyi szavazat a semmibe hull.) Ha Y-ra az első fordulóban 6000-en szavaztak, a második fordulóban pedig ő győzött, a 6000 szavazattal semmi nem történik: hiszen az őt választók politikai szándéka Y mandátumszerzésében realizálódott. Mint a bevezetőben már bevallottuk, ezért szeretjük mi ezt a szisztémát: mert X szavazóinak is ad esélyt arra, hogy voksaik ne vesszenek el véglegesen, hanem az adott párt országos listáján gyűlő többi töredékszavazattal együtt újabb helyhez juttassa X pártját. (Közvetve akár X-et magát is, ha jó helyen szerepel a listán.) Vagy a budapesti példát fölidézve: a Fidesz nem "hasznosult" 5917 területi listás szavazata ugyancsak a párt országos listán fölhasználható töredékszavazatait gyarapította.
De vigyük végig a fővárosi lista történetét: az SZDSZ az első osztás után kettő helyhez jutott, ám mivel a maradék szavazata több volt a megállapított kétharmados mennyiségnél, kapott egy harmadik budapesti mandátumot is; az ehhez még szükséges 8614 voksot pedig az országos listáján felhalmozott töredékszavatokból pótolták, azaz ott attól a pillanattól anynyival kevesebb szavazata lett.
Budapesten végül három darab területi listás mandátumot nem lehetett kiosztani: ezek "felcsúsztak" az országos listákra, és az azokra kiadható mandátumok számát gyarapították.
Országos listákról minimum 58
parlamenti hely szerezhető. (Akkor ennyi, ha az összes területi mandátum csont nélkül elkel; 2002-ben ez nem így volt.) Országos listát az a párt állíthat, amelyik legalább hét érvényes területi listával rendelkezik. Az országos névsorra közvetlenül nem voksolunk egyik fordulóban sem, mivel ez ún. kompenzációs lista. A pártok töredékszavazataik arányában juthatnak mandátumhoz e listáikról, mégpedig a d'Hondt-féle számítás alapján. Ennek lényege - konkrét, ismételten a 2002-es eredményekkel szemléltetve - a következő. Külön-külön összeadjuk a parlamentbe jutott pártokra adott összes, egyéniben és listán mandátumot nem eredményezett szavazatot. Négy éve az MSZP-nek 1 211 078, a Fidesz-MDF-nek 1 013 491, az SZDSZ-nek 529 486 töredékszavazata volt. A d'Hondt-mátrix értelmében minden párthoz egy-egy számsort rendelünk oly módon, hogy a legfelső sorba az összes töredékszavazatot (ötsz) írjuk, a következőbe az ötsz felét, utána az ötsz harmadát, majd a negyedét, alá az ötödét és így tovább. Ezután megkeressük a táblázat legnagyobb számát: ehhez rendeljük az első országos listás mandátumot. Ezután megkeressük a következő legnagyobbat, ezért jár a második mandátum - és így tovább egészen addig, amíg el nem fogynak a kompenzációs listákra kiosztható parlamenti helyek. (Lásd a táblázatot!) 2002-ben az országos mandátumosztásban az MSZP kapta az elsőt, a Fidesz a másodikat, a harmadikat az MSZP, a negyediket az SZDSZ, az ötödiket a Fidesz, a hatodikat megint az MSZP stb. - összességében a szocialistáknak 31, a Fidesz-MDF-nek 26, a szabaddemokratáknak 13 hely jutott a kiosztható 70-ből. (Azért 70, mert - mint fentebb említettük - 58 hely az országos listákra eleve jár, és ezt a mennyiséget gyarapította az a 12 darab területi listás mandátum, amely helyben nem talált gazdára a kellő szavazatmennyiség hiánya miatt.)
Mind a területi, mind az országos listák kötött listák: a mandátumszerzés sorszám szerint történik. (Ezért van nagy harc a pártokon belül listaállítás idején a jó, azaz a "biztos" bejutó helyekért.) Minden egyéni jelölt szerepelhet a területi és az országos névsorban is; ha egyéniben nyer, mindkét listáról törölni kell. Ha valaki területi listáról jut be és rajta van az országoson is, az utóbbiról kell kivakarni.
*
Ha a választási rendszer ezek után is bonyolultnak hat, akkor bennünk volt a hiba. Ez esetben higgyék el nekünk becs' szóra: a szisztéma jó, mert az adott keretek között alkalmas a népakarat minél hívebb kinyilvánítására. Ennél több pedig nem is várható tőle.
