Először a monoki önkormányzat hozta meg azt a törvénnyel ellentétes (s így az alkotmányba is ütköző) helyi rendeletét, hogy csak az kap rendszeres szociális segélyt, aki valamilyen közmunkában részt vesz. Majd így döntött az ivádi testület is, és egyre több település fontolgatja hasonló szigor bevezetését. A kezdeményezésekről jóhiszeműen még akár azt is lehet képzelni, hogy a települések reálisan érzékelik a tényleg hatalmas problémát, csak nem jutott eszükbe ennél jobb eszköz. De aztán beindult a láncreakció, a szerencsi kistérség 18 polgármestere már simán rasszista petíciót juttatott el a közjogi méltóságokhoz: ebben a segélyek eltörlésén és a Btk. szigorításán túl háromnál több gyerek esetén a családi pótlék megszüntetését is javasolják, hiszen az "egyre gerjeszti az alacsonyan szocializálódott tömegek népességnövekedését, amely megélhetési formává fejlesztette a gyermekszülést, maffiaszerű bűnözéssé a szociálpolitikai csalást" és a többi.
Az efféle világlátás képviselői persze nyeregben érezhetik magukat, hiszen mindeközben a kormány törvényjavaslata szintúgy a közfoglalkoztatás fellendítésében gondolkodik: a segély jogosultságát a mostaninál több közcélú munkához kötnék, valamint a jövőben a munkavállalót is megbüntetnék, ha feketén dolgozik. Az új intézkedésekről az általunk megkérdezettek közül a legenyhébb vélemény a "kínos félreértés" volt, de van, aki szerint a szigorítási szándékot nyilvánvalóan a települések fellépése váltotta ki, tehát először "a polgármestereket kellene sürgősen elküldeni toleranciafejlesztő képzésre". Hiszen az összes eddigi vizsgálat arra jutott, hogy az eredetileg az elsődleges munkaerőpiacra visszatérés elősegítésére (amúgy ideiglenes jelleggel) bevezetett közfoglalkoztatások soha nem érték el a céljukat; jó esetben nem gátolják a tartós foglalkoztatást, máskor kifejezetten negatív a hatásuk. Az államtól való függést erősítik, másrészt az önkormányzatokat nem motiválják, és nem is ellenőrzik, hogy
mégis mit művelnek
az elvileg rehabilitációs célú programjaikban. Amikor 2002-ben az Állami Számvevőszék javasolta, hogy talán mérni kellene az eredményeket, a szakminisztérium már nem is emlékezett, hogy mire való ez az egész: "a közhasznú munkavégzés legfontosabb célja, hogy olyan munkanélküliek munkába állítását segítse elő, amelyek számára jóformán ez jelenti az egyetlen munkalehetőséget" - állt a válaszukban, és a jelek szerint most is itt tartanak. A legtöbb önkormányzat nem is tud több értelmes munkát találni: "Ha a Holdat is kigyomlálhatnánk, és álló nap oda-vissza söprögetnénk a falut, talán akkor lenne elegendő közmunka a falubeli 120 állástalannak" - mondta például a HVG-nek Kázsmárk polgármestere. Ha pedig ezek valóban hasznos, értékteremtő munkák volnának, akkor elvégzésükre felvehetnének a helyhatóságok alkalmazottakat - csakhogy a pénzt kifejezetten közfoglalkoztatásra kapják a költségvetéstől, az eddigi 15 milliárd után a tervek szerint még tízet.
Az alacsony foglalkoztatás mára az ország felemelkedésének legnagyobb gátja lett. A 15-64 éves népesség 57,6 százaléka dolgozik, ami csak 1,7 százalékkal jobb, mint a hét évvel ezelőtti arány. Ráadásul több jel mutat arra, hogy ez sem a briliáns foglalkoztatáspolitikának köszönhető, hanem elsősorban az iskolázottsági szint emelkedésének. Az inaktívak nagy száma magasan tartja a jóléti ellátásokra fordított kiadásokat, a magas államháztartási kiadások bevételi kényszert teremtenek, ezért magasak az adók és a járulékok. Ez megemeli a bérköltségeket, ami csökkenti a munkaerő-keresletet, így a foglalkoztatást - az ördögi kört az alacsony foglalkoztatásból adódó újabb szociális kiadások zárják be. A szociális ellátások pedig - mint minden állami szubvenció - ellenösztönzik a munkavállalást, hiszen ki akar dolgozni, ha a szabad ideje feláldozása nélkül is van jövedelme.
Az inaktivitás magas szintje főként három társadalmi réteg helyzetére vezethető vissza: az alacsony iskolázottságú vagy elavult végzettségű emberek, a kisgyerekes anyák, valamint a korhatár előtti öregségi és rokkantnyugdíjasok munkaerő-piaci távolmaradására. Utóbbi intézmények kiterjesztése azt szolgálta, hogy kezelni lehessen a rendszerváltás utáni robbanásveszélyes helyzetet, ám a kedvező belépési szabályok napjainkig is alig változtak. A már rendszerben levőktől természetesen nem lehet megvonni az ellátást (a csalással bekerülők utólagos kiszűrésétől pedig szemmel láthatóan retteg a politika), így csak az új belépőknek lehet előírni más szabályokat, ami lassú javulással kecsegtet. Az anyasági ellátásoknál a hosszú fizetett távollét csökkentése a bölcsődék, óvodák, családi napközik fejlesztése nélkül értelmetlen, tehát az sem oldható meg holnaputánra (lásd: Az aprónép aprópénze, Magyar Narancs, 2008. május 1.). A 430 ezer megváltozott munkaképességű, korhatár előtti járadékos rokkantnyugdíja évente 380 milliárdba kerül, a 300 ezer anyasági ellátásban részesülő (családi pótlék nélkül) 270 milliárdba, de őket (és az adócsalókat) nem érinti a népharag, ezért a továbbiakban a kisebb létszámú és jóval "olcsóbb" munkanélküliekre koncentrálunk. Álláskeresési támogatást 130 ezren kapnak, tavaly összesen 90 milliárd forintot, az ezekből kiszoruló 170 ezer állástalan rendszeres szociális segélye 59 milliárdot kóstált 2007-ben.
Jóllehet a munkaerő piaca jóval bonyolultabb, mint a zoknié, azért a közgazdaságtan olyan alapjai, mint a kereslet-kínálat összefüggése, itt is megfigyelhetők. Az, hogy nincs munka, értelmezhetetlen: ha csökken a bérköltség, akkor megnő a munkaerő-kereslet (ráadásul a képzetlenek iránti kereslet idehaza is kimutatottan sokkal rugalmasabb, mint a magasabb iskolai végzettségűeknél). Ha valamiért nő a munkakínálat, akkor csökkenő bérszint mellett nő a foglalkoztatás.
Kivéve,
ha valamilyen tényező megakadályozza a folyamat elindulását, ami esetünkben a magas bérköltség és a szociális rendszer miatti alacsony munkakínálat.
Scharle Ágota, a Pénzügyminisztérium közgazdasági kutató osztályának a vezetője arra hívja fel a figyelmet, hogy egyszerre érdemes változtatni: ha csak noszogatjuk a munkanélkülieket, attól még nem nő a kereslet, ha pedig csökkentjük a bérköltséget, attól nem indulnak el tömegek munkát keresni. A helyzet ugyanis az, hogy a képzetlenek termelékenysége jellemzően kisebb, mint a minimálbér és annak közterhei együtt, ezért vagy a minimálbér összegét kell csökkenteni, vagy a képzetlen munkavállalók járulékait. Más országok gyakorlatához hasonlóan mindkettő lehetne differenciált, a hátrányos helyzetű térségekben és a fiataloknak (akiknek eleve kisebb a termelékenysége) alacsonyabb. Krémer Balázs, a Debreceni Egyetem Szociológiai és Szociálpolitikai Tanszékének docense nem a minimálbért gondolja a bajok okozójának, hiszen a szolgáltatási szektor atipikus, részmunkaidős munkakörei - mosogatás, szezonmunkák, napszám, építkezés stb. - jöhetnek szóba. Az alacsony keresetek járulékait és az adminisztrációt viszont annál inkább: "Ha alacsony bér mellett ugyanazt a macerát kell elvégezni, az fajlagosan már hatalmas teher. Egy napszám bejelentéséhez egy sms-t kellene küldeni, név, taj-szám, ennyi." A fizetés persze nagyon kicsi lesz, és rossz munkákról van szó, de szaktudás nélkül ennyit ajánl a piac. Ha ebből nem lehet megélni, illetve a régóta inaktívak produktivitási kockázatát csökkentendő lehet bértámogatásokat is adni. Ilyenkor jelentkezni szokott a holtteherveszteség és a kiszorítási hatás, azaz olyan munkaadók bővítenek létszámot, akik támogatás nélkül is megtették volna, illetve a támogatott munkavállalók egyszerűen mások helyét foglalják el. Azonban Krémer szerint "nincsenek csodaszerek, ha tényleg fontosnak tartjuk a foglalkoztatás bővítését, ezeknek az árát meg kell fizetni". A keresletélénkítésnek tehát vannak költségei, de a munkának a "megspórolt" segélyeken túl is óriási a haszna: családi mintát adna, talán részben megtörné azt a körforgást, hogy már a második generáció nem látja a szüleit dolgozni járni. Legjobb lenne persze, ha a közoktatás nem termelné újra a hátrányokat, de ezt az ország rövid távon láthatóan képtelen megoldani.
A munkakínálat növelésének egyik eszköze az ellenösztönző hatások csökkentése, hiszen a minimálbérnél alig alacsonyabb összegű segély helyett senki nem választja önként a kicsit talán magasabb fizetésű, de nem túl szívderítő munkát. Ez is csak a többi jogosultság szigorításával együtt működik, különben aki teheti, átcsuszszan más ellátási formákba (mondjuk rokkantnyugdíjba). És természetesen nem a segély csökkentése a megoldás; ha pedig az elvárások nemteljesítése miatt megvonják, a következmények könnyen beláthatók. A szociális hálóból végleg kiesők fizikai-szellemi-lelki állapota leromlik, a bejelentett munkát örökre elfelejthetik, legközelebb a hajléktalanszállón vagy az elvonóban bukkannak fel. "A szankció akkor jó, ha motivál és segít az álláskeresésben - amennyiben erre van reális lehetőség" - mondja Scharle Ágota. "Én már nem szeretnék olyan nagy szavakat használni, mint a szolidaritás. De a szociális támogató rendszer nagyon emberi, elemi érzésből indult el, a részvétből - emlékeztet Tausz Katalin, az ELTE Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszékének vezetője. - Vajon a legtöbben tudják-e, hogy a rendszeres szociális segély jogosultsági küszöbe családtagonként kb. 25 ezer forint?
Tudomásul kell venni,
hogy itt túlélési stratégiák alakultak ki, mint a premodern társadalomban. A segély mellé van egy kis uborkája, vagy lomizik, vasat gyűjt. Ha ezt a ki nem mondott kompromisszumot az állam hatalmi pozícióból felrúgja, akkor akinek három gyereke van, majd felnyomja az élelmiszerboltot, és ugyanezt a pénzt börtönökre költhetjük."
Jó eszköz az együttműködés megkövetelése: időszakosan meg kell jelenni a munkaügyi központokban, be kell számolni az egyéni álláskeresési próbálkozásokról, követni az erre kidolgozott programot, és ha nincs kizáró ok, el kell fogadni a felajánlott állást. Jelenleg háromhavonta kell jelentkezni, más országokban ez havonta vagy kéthetente esedékes. A Corvinus Egyetem kutatói egy 2004-es kísérletben hat megye munkaügyi kirendeltségein véletlenszerűen két csoportra osztották az ügyfeleket, majd az egyik csoport tagjait szigorúbban ellenőrizték. Itt a 30 évesnél idősebb nők közül másfélszer annyian helyezkedtek el, mint a kontrollcsoportban (kivéve ott, ahol nagy volt a munkanélküliség). Mindez pusztán egyetlen elem megváltoztatásával, ami jól jelzi a tartalékokat. Magyarország azonban relatíve keveset költ a munkaügyi szervezetre, és az utóbbi évek szakmai fejlesztései ellenére szórványos maradt az eredményközpontú ellenőrzés, és felületes a szakmai protokollok betartása. Magyarul túlterhelt, frusztrált, eszköztelen és motiválatlan alkalmazottak feladata volna, hogy felmérjék a munkanélküliek problémáit, és segítsenek a megoldásukban. "Van, aki már azzal el tud helyezkedni, hogy elmondják neki a helyi lehetőségeket, neki csak az a motiváció kell, hogy kéthetente behívják. Aki nem végezte el az általános iskolát, annak ezt felnőttképzésben kell megkapnia, ha rossz a szakmája, át kell képezni; más a családi körülményei miatt szenvedélybeteg. Lehet, hogy pszichológusra van szüksége, mert megviselte az állástalanság, talán a gyerek is neurotikus, mert fél évig kórházban volt az anyja. Bölcsőde kellene megfelelő nyitva tartással, nincs pénze bérletre, vagy megszűnt a helyi buszjárat. A költözésben kellene segíteni, esetleg meg kellene csináltatni az első fogait, mert anélkül sehova nem veszik fel - említ néhányat Scharle Ágota a számtalan lehetséges élethelyzetből. - A mai rendszer ezeket a problémákat ritkán tudja kezelni, inkább a jogszabályok betartására, az ellátások működtetésére koncentrál."
A problémák jelentős részére egyáltalán nincs támogatás, de a többi sem sikertörténet. A romák felzárkóztatására fordított uniós források kudarcát múlt heti lapszámunkban boncolgattuk (Céltalanul). A szakemberek korábban nagy reményeket fűztek a Cserehát-programhoz is, úgy tűnik, hiába (lásd: Értük, de nélkülük, Magyar Narancs, 2008. február 28.). Galasi Péter és Nagy Gyula kutatásai alapján a bértámogatásokról is tudható, hogy azok az iskolázottabbakhoz jutnak el, a másfél évnél hosszabb ideje munka nélküliek ezekből kiszorulnak. A képzési támogatásokat jellemzően a 20 év alattiak, a közép- és felsőfokú végzettségűek és az egy évnél nem régebb óta regisztrált munkanélküliek kapják, akik e nélkül is jobb eséllyel találnának munkát vagy tudnák finanszírozni a saját tanulásukat. A szociális segélyezetteknél, az általános iskolát vagy azt sem végzetteknek marad a közfoglalkoztatás. "Az esettanulmányainkból az derül ki, hogy az önkormányzatok általában 8 órás közmunkára hívnak be. Ezzel szemben a romákat 6 órában, nyilván kevesebbért, a legrosszabb munkára, normális, használható szerszám nélkül" - mondja Lukács György, az Autonómia Alapítvány programfelelőse; ha esetleg kétségeink lennének afelől, hogy még e büntetés jellegű támogatási formánál is működik a diszkrimináció. De szerinte - mivel már minden szereplőnek annyira kínos volt - legalább már nem indítanak szakmányban olyan romantikus jellegű képzéseket, mint a romáknak a kosárfonás.
Krémer Balázs szkeptikus: "Lehet, hogy némely abszurdum megszűnt, de van helyette más, simán lehet virágkötőket képezni ott, ahol nincs a kistérségben egyetlen virágbolt sem. Mivel az sokkal jobban megéri, OKJ-s képzésdömping van, ahelyett, hogy az alapképzettség megszerzésére összpontosítanánk, ami manapság már inkább az érettségi. Azt is mondhatnám, hogy a mai rendszer inkább
a képzők munkanélküliségét
enyhíti." Lukács szerint ha valaki meg is szerez egy használható szakmát, netán még értesül is az ország másik végében adódó munkalehetőségről (az adatbázisok nincsenek összekötve), akkor sem tud elköltözni. A háza helyben semmit nem ér, abból nem tud másikat venni. Az albérletre nem futja, szociális bérlakások alig vannak. Az ingázást valamennyire megoldja a piac, de az állam nem támogatja. (Az állam lakástámogatás címén inkább a középosztály új lakásainak megvásárlását segíti, lásd: Maradékelv, Magyar Narancs, 2008. május 15.) Az aktív foglalkoztatáspolitikai eszközökre egyébként idén is legalább 150 milliárdot fog a költségvetés elkölteni, nyilván hasonló eredménnyel.
Vannak persze programok. Leginkább az alapképzettség megszerzésére irányuló Lépj egyet előre! programot dicsérik, mert rugalmas, nem kényszerít választásra az időszakos munka és az oktatás között, és a résztvevők igényeiből indul ki. A különböző Start-kártyák járulékkedvezményekkel teszik olcsóbbá az alkalmazást, az alkalmi munkavállalói könyv az adminisztrációt mérsékli. Közös jellemzőjük viszont, hogy az eredményességüket nem mérik, a hibák okait nem keresik, tehát javítani sem lehet rajtuk; legföljebb annyi tudható, hogy hány embert érintenek. Azt viszont már nem, hogy a támogatottak közül hányan találtak tartós munkahelyet; aki nem, az miért nem, és aki igen, annak szüksége volt-e a támogatásra. A juttatásokra jellemző az ellenösztönző hatás is: ha a munkaviszony vagy az abból eredő jövedelem miatt nem járnak, akkor a munkába állás költségei és az elveszett szabad idő "ára" együtt már eltántorítanak a munkavégzéstől. A rendszeres szociális segély egy része ezért jövedelem mellett is jár (a többi támogatásnál nincs így). De a részsegélyek öszszegéről és az igénylők helyzetéről már nincsenek adatok, nem tudni, hogy az átmenet jól van-e kitalálva.
Ennélfogva a munkanélküliek aktivizálását célzó teljes rendszerről csak vélelmek vannak, mint ahogyan a kidobott pénz mértékéről is. A változtatás viszont forrásokat igényel, rengeteg munkát, és csak több ciklus alatt lesz eredmény, mely akkor sem a teljes foglalkoztatással lesz egyenlő. Legalábbis Európában eddig csak ez a bonyolult módszer volt sikeres, ezért sem érthető a mostani keménykedés. Tausz Katalin szerint a folyamat tisztán az olcsó politikai haszonszerzésről szól: "Ebben össze tudnak borulni a politikai pártok, és bármibe fogadok, hogy nagy nemzeti közmegegyezést is el lehet érni."
Kapacitások
A szaktárca háttérintézménye, a munkaügyi központokat működtető Állami Foglalkoztatási Szolgálat 2007-ben megvizsgálta a kirendeltségek, az önkormányzatok és a családsegítő szolgálatok munkáját. Eszerint az önkormányzatok ügyintézői egy szobában ülnek, a személyiségi és adatvédelmi szabályokat el lehet felejteni. A kisebb településeken egyszerűen nincs informatikai támogatottság. Egy ügyfélre 5-20 perc jut, a segélyesekkel való foglalkozást igazgatási tevékenységnek tekintik, "szociális munkára" nincs mód. A családsegítők szerint legföljebb száz klienssel lehet eredményesen foglalkozni, de hatszázzal kell. A szervezetek ötöde nem ad jellemzést az ügyfelekről, igaz, sok helyen nincs is szakmai eljárásrend. A munkaügyi központokban 5-10 perc jut a segélyezettekre, a halmozottan hátrányos helyzetűekhez nem értenek. A szervezetek együttműködésére jellemző, hogy bár ugyanazt az ügyfelet próbálják munkához juttatni, egymást nem is ismerik, így aztán párhuzamos munkákat végeznek, küldözgetik a klienseket ide-oda. Mindezeket saját magukról állították az ügyintézők.
A megkérdezett segélyezettek több mint felét nem vonták be a róla készített programba, azt csak felolvasták nekik. Ötödüknél nem is készült ilyen, vagy ők nem tudtak róla.
Máshogyan
A brit kormány 2002-ben indította el a megváltozott munkaképességűek foglalkoztatását célzó programját, mert az addigi erőfeszítések nem jöttek be. A terveket társadalmi vitára bocsátották, majd átdolgozták. Az egészségi állapotot és a megmaradt képességeket három hónap alatt mérik fel - több lépcsőben, így hamarabb elkezdődhet a munkakeresés -, majd döntenek a jogosultságról. Várnak két hónapot, hogy az eredményt az ügyfelek megemésszék, ezután jön az első interjú. Innentől havonta kell bemenni és megbeszélni a megtett lépéseket, a munkába állás akadályait (ha nem megy be, csökken a segély). Az ügyfél személyes tanácsadót kap, aki végig foglalkozik vele: együtt választják ki a szükséges szolgáltatásokat, van állásinterjú-tréning, munkakipróbálás, átképzés, életvezetési tanácsadás, minden. Aki közben dolgozik legalább heti 16 órát, bérkiegészítést kap, aki fejlesztő programokon vesz részt, közlekedési támogatást. Először a lepukkant, egykori iparvidékeken vezették be az új belépőkre, majd mindenkire, később más körzetekben is. Mostanra mindenhol érvényes, de már nonprofit és magánszolgáltatókra bízzák a programot. A minisztérium minden elképzelhető adatot gyűjt, de a kiértékelést független kutatóintézetek végzik. Mindenkinek a véleményét kikérik, aki arra jár, s ha jó a meglátás, változtatnak - presztízsszempontok nincsenek. A minisztérium honlapján minden évben megjelenik az összes (belső és külső) kutatás eredeti terjedelemben, egy négyoldalas kivonat formájában, és egy még rövidebb összefoglaló, hogy az újságírók is értsék. Sok tízmillió fontot vitt el a program, viszont másfél év után 7,4 százalékkal növeli az elhelyezkedés esélyét. Mellékhatásként jelentősen csökkenti a mindennapokat megkeserítő egészségügyi problémák előfordulását.
