Magyar Narancs: Ön szerint mi vezetett a június 7-i katasztrofális eredményhez?
Pető Iván: Az SZDSZ története belátható időn belül véget ér, ez számomra régóta világos. Azt, hogy ez 2009-ben lesz, persze nem tudtam, de hogy közeleg a befejezés, arra számítottam már. Azok, akik korábban csak azért szavaztak az SZDSZ-re, mert másra jó szívvel nem tudták adni a voksukat, most választhattak a Lehet Más a Politika (LMP), a Bokros Lajos vezette MDF vagy a cigánypárt közül. Van magyarázata tehát, hogy miért szerepelt drámaian rosszul a párt, de bevallom, számomra másodlagos, hogy 2,16 vagy 4,5 százalékos eredményt értünk el. Lehet persze egy jót vitatkozni azon, hogy melyik a jobb: egy olyan eredmény, ami azt a látszatot kelti, hogy csak valami kis hiba miatt nem sikerült összehozni a szükséges 5 százalékot, vagy ez a brutális orrbavágás. Én az utóbbi mellett vagyok: legyen egyértelmű, hogy miről van szó. Szerintem azonban inkább az szorul magyarázatra, hogy az SZDSZ miként bírt egyáltalán megmaradni idáig. Elavult kifejezéssel élve: valószínűleg történelmi szükségszerűség, hogy egy rendszerváltó párt a rendszerváltás után viszonylag rövid időn belül befejezi a tevékenységét, hacsak nem változik meg gyökeresen. A posztszocialista térség valamennyi, a kommunista diktatúra ellenzékéből kinőtt pártja és szervezete a múlté már - az SZDSZ ellenben húsz évig bírta. Ellenzéki pártként is erőteljes volt, és bármennyire anyázzák is mostanság visszamenőleg a tevékenységét, az SZDSZ erőteljesen formálta az elmúlt két évtizedet, szerintem pozitív értelemben.
MN: De miért bukott meg a párt?
PI: A kommunista rendszerben föllépő demokratikus ellenzéki mozgalmak, illetve a belőlük utóbb kinőtt pártok alapvetően emberjogi indíttatásúak voltak. Némileg leegyszerűsítve ugyan, de politikafilozófiai értelemben ez mindenképpen baloldali attitűd. Az ilyen gyökerű pártok a rendszerváltás után nemigen tudtak mit kezdeni az új helyzettel. Antikommunisták voltak, ahogyan a magyar demokratikus ellenzék is az volt abban az értelemben, hogy a kommunista rendszer ellen volt. Ám egy emberjogi indíttatású, baloldali alapállású párt a kapitalizmust nem szereti. Emberjogi alapon a létezett szocialista rendszert sem lehetett szeretni, harmadik rendszert meg nehéz kitalálni. Maradt tehát a vergődés, és ezek a szervezetek - nagyon kevés kivétellel - nem tudták fölépíteni magukat a rendszerváltások után. Az SZDSZ az egyik kivétel: látszólag meg tudta oldani ezt a problémát, hiszen a magyar demokratikus ellenzékben a piacgazdaság, magyarul a kapitalizmus melletti elkötelezettség és az emberjogi törekvés együtt volt jelen, sőt a Szetával (Szegényeket Támogató Alap - a szerk.) megjelent a szociális elkötelezettség is. Az SZDSZ e három törekvésből állt össze, és amennyire egy párton belül lehetséges, egyaránt képviselni próbálta az emberjogi, a szociális és a piacgazdaság melletti elkötelezettséget. Csak hát ezek nehezen hozhatók harmóniába egyetlen párton belül. E ténytől részben függetlenül is a meg nem emésztett liberális elképzelések miatt sokan, akik liberálisnak gondolják magukat, alapjában véve nem azok, legfeljebb nem nacionalisták és nem kommunisták, így könnyen megharagszanak az SZDSZ-re. Ha a pillanattól eltávolodva vizsgálom az SZDSZ problémáit, akkor azt kell mondanom, hogy az SZDSZ közönsége és a párt maga mindig is megosztott volt. Olykor látványosan, olykor kevésbé látványosan. Minden érdemi vitát - legyen szó a múlthoz való viszonyról vagy a szocialistákkal kötendő koalícióról - az SZDSZ komoly megrázkódtatásokkal, támogatóinak fokozatos elveszítésével abszolvált.
MN: Mit ért "liberálison" ebben az összefüggésben?
PI: Bauer Tamás éppen a Narancsban írta meg az SZDSZ haláláról szóló cikkében, hogy lám, a kettős állampolgárságról döntő népszavazáson milyen sokan szavaztak nemmel, illetve milyen sokan nem jelentek meg. Vagy amikor a több-biztosítós egészségügyről laboratóriumi körülmények között megkérdezték a dolgozókat, sokan válaszoltak igennel - tehát sok a reménybeli liberális. Ez szerintem önbecsapás. Egyrészt nem lehet tudni, hogy akik nem akartak kettős állampolgárságot, azok között milyen arányban voltak például idegengyűlölők, és hányan nyalták be azt, hogy jönnek a "románok". Egyik sem vall kifejezetten liberális fölfogásra. Másrészt pontosan tudjuk, hogy tét nélkül könnyedén nyilatkozik mindenki komoly ügyekben, és tényleg, a több biztosító mennyivel jobban hangzik, mint az egy. SZDSZ-politikusok időről időre hivatkoztak azokra a kutatásokra, amelyek szerint a különböző kérdésekre adott válaszok alapján a válaszadók legalább harmada potenciális liberális szavazó. Holott például van, aki nagyon liberális a gazdasági nézeteiben, közben meg rasszista. Vagy valaki kisebbségvédő, de nem híve a gazdasági liberalizmusnak, mert ő az egyenlősdit szereti, és azt tartaná üdvösnek, ha erős központi újraelosztással teremtenének szociális igazságosságot. Ezt értem megemésztetlen liberalizmuson. Amikor Kóka János lett az SZDSZ elnöke, akkor azok fenték a kést, akik szerint a gazdasági liberalizmus erőteljes képviselete eltávolítja az SZDSZ-t az emberjogi normáktól. Amikor meg az SZDSZ mondjuk romaügyekben hangoztatta a maga, szerintem helyes nézeteit, akkor sokan azzal jöttek, hogy ezzel aztán végképp nem lehet Magyarországon, pláne vidéken boldogulni, és azt mondták, nem szavazok többet olyan pártra, amelyiknek romaügyben ez a mondanivalója. Függetlenül az elkövetett hibáktól és baklövésektől meg a politikai közeg változásától, a fölsorolt belső ellentmondások önmagukban is elegendőek ahhoz, hogy az a párt, amelyik alapjában egydimenziós üzenettel - az egypárti diktatúra fölszámolásának üzenetével - lett nagy párt 1990-ben, fokozatosan kisebb párt legyen.
MN: A megalakulás óta van tehát egy feszítő ellentét a párton belül...
PI: Nemcsak a párton, hanem a mindenkori választóközönségén belül is.
MN: Ami aztán tovább élt, legalábbis nehéz mást látni azokban a vitákban, amiket a párt neves tagjai vagy szimpatizáns értelmiségijei folytattak nyilvánosan egymással, és hol "az SZDSZ eredeti értékeit", hol a "következetes elvi politizálást" kérték számon a másikon. A célpontok minden esetben az SZDSZ döntéshozó vagy annak vélt politikusai voltak, köztük ön is. Különösen emlékezetesnek tartjuk azt, amikor a belügyminiszter Kuncze Gábort marasztalták el amiatt, hogy a rendőrség nem emberjogi intézményként működik. A nemegyszer személyeskedésbe torkolló nézeteltérések mennyiben erodálták a pártot? Ön néhányszor reagált is a bírálatokra, és olyankor azt nehezményezte, hogy értelmiségi alapállásból tökéletes, vegytiszta ideákat kérnek számon a folytonos kompromisszumokra ítélt politikusokon.
PI: A vátesz szerep egy diktatórikus rendszerben tiszteletre méltó, ám egy demokráciában furcsa viselkedés. Döntés kérdése, hogy valaki vásárra viszi a bőrét, választásokon méreti meg magát, vagy megmarad értelmiséginek. A politikusnak a döntéseiért felelősséget kell vállalnia. A nem politikusi pályát választó liberális értelmiség egy része nem tudta földolgozni azt, hogy bölcs tanácsaik pusztán bölcs tanácsok, és semmiképpen sem egy az egyben követendő és megkérdőjelezhetetlen normák. A normákat persze számon lehet kérni kívülről is a politikusokon meg a pártjaikon, de az értelmiségi szerepet a politikusival összetéveszteni nem volna szabad. Egy értelmiségi nem tud kibújni a bőréből, és nem kell figyelembe vennie azt, amit reálpolitikának nevezünk. Azt tehát, hogy kompromisszumokat kell kötni, hogy mérlegelni kell, melyik döntésnek mi a következménye. Az elmúlt húsz évben sok mindent tartottam rossznak az SZDSZ-ben, de többnyire helytelennek éreztem, hogy erről nyilvánosan beszéljek, mert a kifogásaim miatt nem akartam az SZDSZ szimpatizánsait is eltántorítani a párttól. Azt a magatartást ezért valóban többször kritizáltam, hogy amikor valakinek nem tetszett valami, akár jogosan, akár jogtalanul, azonnal és nyilvánosan ráborította a rosszkedvét az SZDSZ-re. Ez komoly károkat okozott a pártnak, mert a vélemény fogyasztói többségének nincs feltétlenül önálló álláspontja, nekik csak az jött le, hogy tényleg milyen szörnyű hely lehet az SZDSZ, ha ezt a párt emblematikus alakjai így látják. Abba most inkább nem mennék bele, hogy amikor ezeknek a kritikusoknak egy része pártszerű keretek között működött, mennyire tudott egy demokratikus párt normái között fegyelmezetten dolgozni, mennyire vette tudomásul a többségi döntéseket, illetve másik részük meg akkor nagyon is tudott reálpolitikusként viselkedni. Ez már nagyon messzire vezet, és nem is akarom hagyni magam, hogy belerángassanak ebbe a témába, mert az lenne a látszata, hogy én értelmiségieket teszek döntő részben felelőssé az SZDSZ állapotáért. Inkább ismét egy régi formulát használnék: objektív körülmények és szubjektív okok jócskán közrejátszottak abban, hogy az SZDSZ idáig jutott, és a szubjektív okok egyike tényleg az, hogy az SZDSZ-t körülvevő vagy a pártban szerepet kapott tekintélyes értelmiségiek nemigen tudtak megbarátkozni a versengő többpártrendszer működési körülményeivel. De az okok sorrendjében ezt hátrébb helyezném.
MN: Onnan indultunk, hogy az SZDSZ-t és a választóközönségét hosszú távon egymással nem harmonizáló elképzelések mozgatták. Miért nem vált ez azonnal nyilvánvalóvá?
PI: Mert ezeknek a nézeteknek az összebékítése ideig-óráig megoldható, ha van olyan, mindent elfedő közös cél, mint amilyen 1989-90-ben az egypártrendszer fölszámolása, majd 1994-ig az MDF-kormányzás leváltása volt. Később viszont jöttek a komoly konfliktusok, amik következményeként a választók elfordultak a párttól. Amikor például az SZDSZ úgymond nem tudja a szociális problémákat megoldani, akkor azok, akiket ez foglalkoztat, akár mint közvetlenül érintetteket, akár mint a szegényekkel szolidáris állampolgárokat, azt mondják: mivel a párt a mélyszegénységgel nem kezd semmit, többet nem szavazok rá. Ha az SZDSZ föladja a költségvetési egyensúlyt politikai megfontolásokból, mint 2002-ben, hogy ne bukjon meg rögtön a kormány az első száz napban, akkor joggal az orrunk alá dörgölik: milyen párt az, amelyik szavakban a gazdasági racionalitást követendő szempontnak tartja, ezt kéri számon az ellenfelein, közben meg beveszi a Medgyessy-programot. A probléma valódi, de ez megint nem laboratóriumi tisztaságú helyzet volt. 2002 nyarán az Erzsébet híd elfoglalásakor, amikor az ellenzékbe került előző kormánypárt igaztalan vádakkal hiszterizálta a közvéleményt, ha az SZDSZ azzal áll ki, hogy márpedig mivel mi nem kívánjuk az 50 százalékos közalkalmazotti béremelést, inkább dögöljön meg a kormány, és legyenek új választások, akkor az SZDSZ nyilvános öngyilkosságot követ el. És nemcsak azért, mert a megígért juttatásokat nem kapta volna meg a választó, hanem mert aki az akkori kormánykoalícióra és Orbán Viktor leváltására szavazott, nyilván beledöfte volna a kését az SZDSZ-be, amiért újra politikai bizonytalanságot idéz elő, és a Fideszt segíti. Összeegyeztethetetlen szempontoknak kellett megfelelni: a választóközönségünk politikai igénye a Fidesz leváltása volt, egyúttal pedig ki kellett volna elégíteni azt a nem választói, de objektíve létező követelményt, hogy a költségvetési egyensúlyt ne rontsuk tovább. De ez volt a dilemma Medgyessy Péter ügynökmúltjának a kiderülése után, és lehetne sorolni a hasonló helyzeteket. És minden egyes ilyen szituáció megosztotta a választóközönségünket.
MN: Az első ilyen nagy önleszalámizás az 1994-es koalíciókötés volt.
PI: Amikor az SZDSZ 1994-ben az MSZP-vel való koalíció mellett döntött, az nem osztotta meg rögtön a választóközönséget. Először az volt a többségi vélekedés, hogy nagyon helyes, fogni kell a kommunisták kezét, ez is az SZDSZ küldetése. Amikor viszont a Bokros-csomag jött, meg a közös kormányzás mindenféle nyűge, akkor azoknak a jelentős része, akik koalíciót akartak, a közös kormányzást hozta föl ürügyül eltávolodására az SZDSZ-től.
MN: Tény, hogy volt közvélemény-kutatás 1994-ben, amely szerint a többség támogatja az MSZP- SZDSZ-koalíciót, de a koalícióról döntés pillanatában is sokan elhagyták a pártot, mondván, hogy az utódpárttal nem hajlandók közösködni.
PI: Ezt nem vitatom. Ugyanakkor számomra nem kérdés, hogy ha az SZDSZ a másik lehetőséget választja, akkor sem jár jobban.
MN: Akkor hogyan jár?
PI: Bár a "mi lett volna, ha" típusú spekulációt sosem szerettem, erre mindig az a válaszom, hogy a politikai hátterét, társadalmi beágyazottságát tekintve az SZDSZ-nél sokkal jobb adottságú lengyel Szabadság Unió, amelyik a másik utat választotta, tehát nem működött együtt az ottani utódpárttal, hamarabb legyalulta magát. 1994 és 1998 között az SZDSZ ellenzékben nem lett volna versenyképes. Ha nem megy koalícióra az MSZP-vel, egy puha, halk szavú ellenzéki párt lesz az akkor újraépülő és az MDF helyét elfoglaló Fidesz mellett. Az SZDSZ nagy pártként ellenzékben sem tudott volna megmaradni, ráadásul a Bokros-csomagról nagyjából azt gondolom, amit Bauer Tamás is mindig elmond, hogy az nem megy át az MSZP-n, ha az MSZP egyedül kormányoz. És mi van, ha mégis bejön valami Bokros-csomag-féle a parlamentbe, és az ellenzéki SZDSZ lelkesen támogatja a kormány megszorító intézkedéseit? Ugyanaz lett volna a helyzet, mint manapság, amikor az SZDSZ ellenzékből megszavazta a Bajnai-kormány szükséges válságkezelő lépéseit. Egyébként, ha bármelyik vitatott ügyet veszem elő az SZDSZ történetéből, a végül megszületett döntés alternatívája semmivel sem volt jobb a végkövetkezmény felől nézve.
MN: Az, hogy az SZDSZ megmaradt, éppen a lengyel példából kiindulva annak köszönhető, hogy az MSZP-vel párhuzamos pályán mozgott. A megmaradáshoz talán az kellett, hogy legyen egy partnere, amelyiknek ekkora a társadalmi támogatottsága. Abban a pillanatban, hogy az MSZP-ből elfogyott a szufla, az SZDSZ is összecsuklott.
PI: Ez is egy vélemény. Ennél azért én többre értékelem az SZDSZ-t.
MN: Ebben nem értünk egyet. Lehet, hogy a jobboldalellenes választók nem úgy látták értelmét az SZDSZ-nek, ahogyan azt ön elvárta volna, de megtanulták érteni és értékelni azt a fontos szerepet és funkciót, amit az SZDSZ 1998-tól betöltött. Ha a szabad demokraták rosszul szerepelnek, akkor a jobboldal kormányoz, ha jól, akkor nem a jobboldal.
PI: De a szóba jöhető választók egy része azért mégiscsak úgy reagált erre a helyzetre, hogy Orbán akkor sincs, ha mindenki, aki az SZDSZ-re szavaz, inkább az MSZP-re szavaz, mert a voksok végösszege ugyanannyi. De engem ez végtelenül frusztrált, meg hát az SZDSZ nem arra lett kitalálva, hogy pusztán Orbán-ellenes segédcsapatnak tekintsék.
MN: Mikor érezte először, hogy - amint fogalmazott - az SZDSZ története belátható időn belül véget érhet?
PI: Mindig elég rezignált voltam, önfeledten csak nagyon ritkán tudtam azonosulni a pillanattal. Az SZDSZ megalakulásakor sokat jártam az országban, és szereztem némi benyomást arról, hogy mit képzelnek az emberek. Utólag, 1994 után ezt úgy foglaltam össze, hogy Magyarország népe szocializmust szeretett volna kommunisták nélkül, ehelyett kapott kapitalizmust kommunistákkal. Ebben nem az a lényeg, hogy kommunisták-e a szocialisták, mert nem azok, hanem az, hogy már 1989-ben is érzékelni lehetett: olyan nagyon átütően nem kíván más társadalmi berendezkedést Magyarország. Új politikai berendezkedést természetesen akart, és szabadságot meg nyugati életszínvonalat is szeretett volna, de az a fajta vágy, ami az SZDSZ-t éltette, hogy itt egy nyugatias berendezkedésű, működő kapitalizmus legyen, az messze nem fűtötte az országot. 1990-ben, a taxisblokád után az SZDSZ-nek Szombathelyen volt egy küldöttgyűlése, ahol még jelen volt a "radi szadinak" nevezett közönség is. Ott éreztem először, hogy ha ez az SZDSZ, akkor ehhez nagyon kevés közöm van. A borzadásnak ez a hőfoka nem volt állandó, mert akkor nyilván nem csinálom idáig. De hogy az SZDSZ nem őrizhető meg olyan mentalitású és mondanivalójú pártnak ebben a politikai közegben, amilyennek elképzelték az alapítók, ez ott lett számomra egyértelmű.
MN: Mégis, mit tapasztalt?
PI: Olyanok jöttek össze, akik semmit nem értettek az SZDSZ-ből. Nem értették, hogy a rendszerváltás nem azonnal hozza el a jólétet. Azt sem, hogy a kommunista rendszerrel jogállami keretek között kell leszámolni. Ez utóbbi egy nagyon cizellált és bonyolult mondanivaló, ami az SZDSZ vezetéséből lefelé szivárogva végül a kommunistákkal való leszámolásra egyszerűsödött, akár a szó fizikai értelmében is. Ez ott nagyon töményen megjelent. A "radi szadi" 1994 után aztán gyorsan levált a pártról. Azzal pedig, hogy az SZDSZ története nem történelmi, hanem emberi léptékkel mérve is a végéhez közeledik, az 1998-as választások előtt szembesültem. Az SZDSZ nagy pártból finoman szólva is középpárti státuszba zuhant, és attól kezdve a parlamenti bejutásért küzdött. Tudom, ez most olyan, mintha a mából visszadumálva prófétának akarnám magam beállítani, de 2000 után már csak arról szólt minden, hogy az SZDSZ vagy bejut, vagy nem. És innen nézve tényleg mindegy, hogy 2,2 vagy 4,8 tizeddel nem jut be, mert egy parlamentből kizuhant pártot iszonyú nehéz újra fölhozni a bejutásig.
MN: Térjünk vissza az MSZP-hez való viszonyhoz, annál is inkább, mert tapasztalataink szerint nemcsak a volt SZDSZ-bázis egy része, de sokan a párt politikusai közül sem tudták soha megemészteni ezt a szövetséget.
PI: Valóban, az SZDSZ 1994 utáni történetén végigvonul az indulati alapú komcsizás, a szocialisták érzelmi alapon való elutasítása.
MN: 1994-ben először ön is ellenezte a koalíciókötést. Miért változott meg a véleménye?
PI: Sokszor a fejemre olvassák azt a nyilatkozatot, amelyben elképzelhetetlennek neveztem a közös kormányzást. Ráadásul ezt akkor mondtam, amikor az abszolút többsége még meg sem volt az MSZP-nek. Az akkori ügyvivők döntő többsége is így gondolkodott. Én voltam a pártelnök, Kuncze Gábor a listavezető, és a két választási forduló között másról sem dumáltunk, mint arról, hogy a szocialisták abszolút többsége borzalmas lenne. A második forduló után pedig hátradőltünk, hogy akkor részünkről ennyi. Ha a szocialisták túlnyerték magukat, bajlódjanak egyedül a kormányalakítással. A koalíciókötést Kis János vetette föl, aki akkor már nem volt formálisan tisztségviselő. Nagyon racionálisan érvelt: a lényege az volt, hogy nem kívánatos az MSZP egyedüli kormányzása, és ha van esély a koalícióra, akkor az elsöprő MSZP-győzelem hátrányai csökkenthetők. Azt is fejtegette, hogy a rendszerváltás intézményi tekintetben nem fejeződött be, és ha a továbbiakat az SZDSZ befolyásolni tudná, az hosszú távon jót tenne az országnak. Ha az SZDSZ érvényesítheti elképzeléseinek egy részét, akkor használjuk ki ezt a lehetőséget. Tegyük hozzá, a szocialisták is erősen ajánlgatták a lehetőséget, vagyis Kis János már részben reagált, amikor erről beszélt. Az érvei racionálisak voltak, ráadásul elkészült az említett közvélemény-kutatás, ami szerint az MSZP és az SZDSZ híveinek a döntő többsége, de még az összes többi parlamentbe került párt támogatóinak a nagyobb része is jobbnak tartotta a koalíciós kormányt, mint a tiszta szocialistát. És én ugyan nem vagyok annak a híve, hogy a közvélemény-kutatások pillanatnyi hangulatjelentéseire alapozva szülessenek stratégiai döntések, mindez együtt mégis meggyőzött arról, hogy meg kell próbálni. Abban az illúzióban ringattam magam, hogy föl fogom ismerni azt a pillanatot, amikor kiderül, hogy ez mégsem járható út. Egy idő után látni kellett volna, hogy az a koalíció nem megy. Nem tudom, hogy mikor - talán az én elnökségem idején. Igaz, akkor jött a Tocsik-ügy, és azt a látszatot kelteni, hogy a Tocsik-ügy miatt lépünk ki a koalícióból, abszurd lett volna. Más miatt kellett volna: akkor, amikor a Bokros-csomag elkezdett működni, és Horn Gyula úgy ítélte meg, hogy neki nem kell már az SZDSZ. De az SZDSZ mai állapotához ennek kevés köze van. A koalíció elhagyása sem teremt vegytiszta helyzetet, ez jól látszott tavaly is, amikor kiléptünk a Gyurcsány-kormányból. Hiszen ha otthagyjuk is Horn Gyulát, azt a totális ellenzékiséget, amit akkor a Fidesz már eléggé kiforrott módszerekkel képviselt, az SZDSZ bizonyosan nem vállalta volna. Legfeljebb ellenzékben egy ideig jobban éreztük volna magunkat a bőrünkben, mint a koalíciós vergődésben.
MN: A 2006-ra megmaradt 5-6 százaléknyi választó jó részének mostani elfordulásában mennyire játszott szerepet az, hogy az SZDSZ nem tudta kellő mértékben meggyőzni a híveit arról, hogy bár vannak korrupt tagjai, mint párt nem korrupt? Mert ami néhány pesti kerületben zajlott, az elég súlyos. A strabagos vád is mindvégig az SZDSZ feje fölött lógott.
PI: Ha van visszatérő vonulata az SZDSZ-kritikáknak, az a Tocsik-ügy, függetlenül attól, hogy emiatt hányan mondtak le, vagy ki mit tett valójában. Az ilyen vádak ellen az SZDSZ mint párt védtelen. Mivel nem centralizált szervezet, ha valakiben fölmerül a gyanú, hogy például valamelyik önkormányzatban szabad demokraták korrupciós ügybe keveredtek, valójában semmit sem lehet tenni. Ha az a gyanú, ami miatt Gál György most letartóztatásban ül, politikai értelemben vád lesz korábban, és az SZDSZ emiatt kizárja őt, a bíróság simán megítéli, hogy jogtalan volt gyanú miatt kizárni. Vagy ha a helyi szervezet a gyanúba keveredett politikus mögött áll, a központi vezetés akkor is tehetetlen. Nincsenek eszközök, hogy egy korrupciós gyanút szankcionálni lehessen, mielőtt arról a rendőrség vagy az ügyészség állítana biztosat. Csak egy Fidesz-típusú pártban van lehetőség arra, hogy akit a pártelnök nem akar, az nincs. Ha kell, akár más okra hivatkozva nullázza le, például azt mondja, hogy nem vezette a választókerületet elég hatékonyan. A Gál Györgyék ügyében például az érintett egykori fideszeseket a Fidesz már leváltotta, és a makulátlanságát hirdeti.
MN: Bizonyos értelemben joggal, hiszen a gyanúba keveredett tagjaikat elhajtották a párt közeléből.
PI: Az SZDSZ azonban soha nem volt olyan struktúrájú párt, hogy ezt megtehette volna.
MN: És ez például nem hiba?
PI: De az. És más miatt is: az a párt, amelyiknek a vezetője nem rendelkezik erőteljes vezetői jogosítványokkal, hosszú távon nem tud érdemben beleszólni a versenybe. Ám még azokat a gyenge kísérleteket is leverték, amelyekkel pártelnöki tapasztalataim alapján az Országos Tanács (OT) elnökeként próbálkoztam. Úgy véltem ugyanis, hogy egy versengő többpártrendszerben egy politikai testület ülése nem nyilvános népi fórum, ezért arra törekedtem, hogy az OT üléseire csak a tanács tagjai és a személyükben meghívottak járjanak. A pártdemokrácia "megnyirbálása" miatt aztán létrehozták a Szabad Tanácskozást, amelyben Fodor Gábor vitte az egyik főszerepet. Ez a szervezeti gyöngeség kétségkívül hibája az SZDSZ-nek, ámbár gyorsabb halált hal, ha valaki egy Fidesz-szerű központosított szervezetet akart volna létrehozni belőle. Visszatérve a korrupciós vádakra: ezek többnyire csak gyanúsítgatások maradtak, viszont nagyon rossz atmoszférát teremtettek, gondolok itt például a Strabag-ügyre.
MN: Hogyan kellene szépen meghalni?
PI: Nem kellene meghalni. De az emberek sem azért halnak meg többnyire, mert akarnak, hanem mert az élet véges. A legszebb halál nyilván az, hogy elalszunk, és nem ébredünk föl. Hát erről szó sincs: a küldöttgyűlést slamposan, alapszabálysértés gyanújával hívták össze, az ügyvezető elnök semmit nem tett, hogy konszolidált politikai vita előzze meg a személyi döntéseket, nincsenek olyan elnök- és ügyvivőjelöltek, akikről el lehetne hinni, hogy képesek bármire is az SZDSZ érdekében. Az pedig végképp nem a szép búcsú kategóriája, hogy az SZDSZ sértődöttjeinek és lúzereinek mindenről az jut az eszébe, hogy dögöljön meg a Kóka is, ha már Fodor nyilvános politikai öngyilkosságot követett el. Nem akarom az SZDSZ mindenkori vezetőinek - magamat is beleértve - a hibáit vagy rossz helyzetfelismeréseit menteni, de ahogy Fodor Gábor elnök lett, a választási csalás vádjára ráülve, ahogy elnökösködött, majd ahogy befejezte az elnöki pályafutását, az botrányos. Ez még Demszky elnöki ámokfutását is felülmúlja. Ügyvezető elnökként adminisztratív értelemben egyszerűen képtelen levezényelni az SZDSZ dicső kimúlását. Szervezeti értelemben is látható a szétesettség.
MN: Mit gondol a három elnökjelöltről?
PI: Elnézve őket még biztosabb vagyok abban, hogy vége a történetnek. Amit mondanak és amit képviselnek, számomra vagy semmitmondók, vagy szégyenletes szövegek. Ami fontos lenne, arról meg nem beszélnek. Esélyét sem látom, hogy ebből valamit ki lehet hozni.
MN: Előbb szűnt meg a párt mint szervezet, és utána ment falnak a nagypolitikában, vagy fordítva?
PI: Az SZDSZ pártként gyöngült, ez nyilvánvaló. Addig, amíg az SZDSZ-nek többé-kevésbé összetartó vezetése volt, intellektuális és politikai értelemben tekintélyük volt a vezetőknek együttesen, vagy az elnöknek, addig az elfedte a szervezeti gyöngeséget. De amikor ezek az erőteljes és önmaguknál többet is jelentő figurák eltűntek, akkor világossá vált, valójában milyen állapotban van a párt.
MN: Kívülről az látszott, hogy amikor Kuncze Gábor kiszállt, a párt összecsuklott.
PI: Igen, a lufi kipukkadt.
MN: Az SZDSZ tönkremeneteléért a három legbefolyásosabbnak tartott korábbi vezetőt, Magyar Bálintot, Kuncze Gábort és önt hibáztatják - újabban mind többen és hangosabban.
PI: Magyar Bálint erre szokta mondani, hogy tüntető hallgatásunkkal szétvertük a pártot. Fodor Gábor politikai értelemben tíz évig abból élt, hogy ő az SZDSZ belső ellenzéke. Ha ő és a hívei abban látják kudarca okát, hogy ürességével zárt körben szembesítették, vagy hogy bárkinek is más volt a véleménye, mint neki, az önmagában is jelzi alkalmatlanságát és az ilyesmiről fecsegők bárgyúságát. Egyébként ismerve Fodort, hogy megvalósíthatatlan ígéretekkel lett elnök, és hogy még életében soha nem kereste magában kudarcának okait, megválasztása után mindhárman úgy döntöttünk, hogy nyilvánosan nem szólalunk meg az SZDSZ-ről, véleményünket csakis a frakcióban mondjuk el. A látszatát is el akartuk kerülni, hogy ellene áskálódunk.
(Az interjú a múlt pénteken készült, így Pető Ivánt arra kértük, hogy a vasárnapi tisztújító küldöttgyűlésen történtekre utólag, írásban reagáljon.)
PI: Ha lenne kedvem tréfálkozni, azt mondanám: sikerült az érdektelennek ígérkező, mert valódi tét nélküli összejövetelt érdekessé, sőt egzotikussá tenni. Ha nincs a Kókával szembeni lincshangulat, ha Retkes az általa vezetendő pártról bocsánatkérés címén tudatlanságában nem ad elő - ahogy az SZDSZ-t a beszéde nyomán elhagyó egyik kilépő nevezte - Sarah Palin magyar vetélytársaként antiszemita toposzokat, ha Demszky nem akarja Dugovics Tituszként magával vinni már bekövetkezett politikai halálába Magyar Bálintot, akkor egy liberális párt lehetséges híveinek maradhattak volna illúziói: még lehet az SZDSZ-ből valami, hiszen az ismeretlen vezetők hátha... De mindez volt. Egy releváns kérdés maradt számomra e küldöttgyűlés után: miért nem lépek ki az SZDSZ-ből? A válasz egyszerű: mert az az SZDSZ, amelynek egyik vezetője is voltam, nincs, abból tehát nem tudok kilépni. Ennek meg nem vagyok tagja. Amíg képviselő vagyok, csinálom azt, amit helyesnek vélek.
