"Még nem demokratikusak a reflexeink" (Görgey Gábor, a nemzeti kulturális örökség minisztere)

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2002/27. (07. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Milyen tanulsággal járt az ön számára a zűrzavar, ami Huszti Péternek a Nemzeti Színház élére történő kinevezése után keletkezett?

Magyar Narancs: Milyen tanulsággal járt az ön számára a zűrzavar, ami Huszti Péternek a Nemzeti Színház élére történő kinevezése után keletkezett?

Nemrég "csak" író, publicista volt. A kormányalakítás óta, személyi döntései révén, hetek alatt a legnagyobb viharokat kavaró miniszter lett belőle.

Görgey Gábor: Talán ismétlem önmagamat, de nem mondhatok mást: azt a tanulságot vontam le, hogy a mi újsütetű demokráciánk és demokratikus köztudatunk még nem eléggé érett ahhoz, hogy egy miniszter kényszerhelyzetben megengedhesse magának egy praktikus, de nem elég demokratikus döntés luxusát.

MN: Miért volt itt kényszerhelyzet?

GG: Azért, mert miniszteri munkám megkezdése után három napom volt az intézkedésre. Ugyanis a Nemzeti Színház: részvénytársaság. Igazgatója egyúttal az rt. vezérigazgatója is. Schwajda György mandátuma május 30-án lejárt. Ha egy rt.-nek 24 órán belül nincs vezérigazgatója, akkor a működése felfüggeszthető.

MN: Ki és miért függeszthette volna fel a Nemzeti Színház Rt. működését?

GG: Nem ismerem pontosan ennek a technikáit, de jogilag ez a helyzet. Nyilvánvalóan akkor sem kockáztathattam meg, hogy ez bekövetkezzék, ha igazából senkinek sem lett volna szándéka ilyen lépést tenni. Az új vezető kinevezésének egyetlen alternatívája lett volna, Schwajda mandátumának meghosszabbítása, amit tudomásom szerint ő sem akart, és ennek nem is lett volna igazán jó üzenete. Miután e részvénytársaság egyszemélyi tulajdonosa a mindenkori kultuszminiszter, nem voltam kénytelen pályáztatni, törvény adta jogom volt, hogy kinevezzek. Annak ellenére, hogy az életemmel, életművemmel, írásaimmal bizonyítottam: meggyőződéses demokrata vagyok, mégis azért döntöttem a kinevezés mellett, mert időt akartam nyerni. Nyilatkoztam is, hogy nem akarok ebből gyakorlatot csinálni, de így minimum egy évet nyerhetünk a majdani Nemzeti Színház szellemi arculatának építésében. Azt akartam elérni, hogy egy olyan emblematikus személyiség álljon az élén, akit a társadalom, a közönség és a szakma túlnyomó része elfogad. Huszti Pétert ma is ilyennek tartom. De belekényszerültem egy korrigálásba, ennek a hátterét nem kívánom taglalni, majd egy második változtatásba is. Nem én tehettem róla. A szakma egy részének méltatlankodása és a média támadásai közepette Huszti Péternek megingott a hite, kitartása, bizalma és akarata, s lemondott. Sajnálom, hogy így történt. Természetesen lesz pályázat, de sok időt elvesztettünk, és pontosan a pályázat procedúrája miatt nem látom biztosítottnak a Nemzeti folyamatos működését. Pedig épp ezt szerettem volna elkerülni.

MN: Kért valakitől tanácsot a döntés előtt?

GG: Rengeteg embertől. Huszti Pétert a legtöbben tökéletes választásnak mondták azzal, hogy legyen azért pályázat is. Számomra azonban ilyen válasz nem létezik. Ebben az van benne, hogy magyar módra, pro forma bonyolítsuk le a pályázatot, amit majd ő megnyer. Én ezt utálom. Akinek a felelőssége a döntés, az vállalja is el. Ne vajazzuk le előre a dolgot, ne etessük meg ezzel a "demokratikus" játékkal a közönséget.

MN: Nem gondolja, hogy az Operaház esetében épp ez a látszat keletkezhet, ha az év végéig kinevezett főigazgató, Szinetár Miklós netán részt vesz a pályázaton, és nyer?

GG: Ez a látszat a magyar művészeti közélet mai állapotában örökre így is marad, mert túl sok példa volt már rá. És valószínűleg csak akkor fog megváltozni, ha már kicsit jobban megszoktuk a demokráciát. Egyelőre azonban borzasztóan kényelmetlen ruhaként viseli a pluralista demokráciát ez az ország. Még nem demokratikusak a reflexeink, nem épült be a társadalomba a régi nyugati demokráciákban meglévő, elemi demokratikus tudat. Mi még csak most kezdjük művelni azt a bizonyos, háromszáz éves angol gyepet.

MN: Locsmándi Miklóst és Győriványi Ráth Györgyöt vezetői alkalmatlanság címén mentette fel az Operaház éléről. Mi van emögött?

GG: Az Operaház szinte teljes tagságának a békétlensége és tiltakozása már önmagában véve jelzi, hogy valami nem stimmel. Egy ennyire egyöntetű, szenvedélyes, elszánt és rosszkedvű tiltakozás mögött nyilván van valami, ami lehetetlenné teszi vagy legalábbis nagyon megnehezíti a munkát. Én nem akarom megítélni a két vezető által elindított reformokat.

MN: Pedig ez alapvető lenne.

GG: Persze, de az ön kérdése a vezetői alkalmatlanságukra vonatkozott, erre válaszolok most. Függetlenül attól, hogy az elképzeléseik indokoltak és jók voltak-e vagy sem - egyébként nem voltak azok -, nem tudták elfogadtatni ezeket a tagsággal, akikkel pedig végig kellett volna csinálniuk, akikről ez a dolog szólt, s akik nélkül nincs reform. Rengeteg történet kering arról, milyen megalázó módon, embertelenül, a társulattól eltávolodva, emberi érzékenységet, szakmai múltat nem figyelembe véve kommunikáltak: ez vezetői alkalmatlanság. Hogy jöjjön létre ilyen hangulatban egy "új" Operaház?

MN: Miért tartja rossznak a leváltott vezetők reformelképzeléseit?

GG: Ebbe nem szeretnék belemenni, nem az én dolgom, hogy erről ítéletet formáljak. Egyik megbeszélésünkön Győriványi úr azt kérte, mondjam meg, mik az én elképzeléseim, s akkor ő azt fogja csinálni. Azt feleltem, hogy én nem a megrendelő vagyok, hanem a "gazda", aki a működés feltételeit előteremti. Voltak elődeim, akik megmondták, milyen Operaházat akarnak. Én ugyan nagy operakedvelő vagyok, s valamennyit talán értek is a zenéhez, de nem veszem magamnak a bátorságot, hogy "megrendeljek" egy Operaházat. Belejátszottak szakmai kérdések is a felmentésbe, de a lényeg a vezetői alkalmatlanság, és ezt meg tudom ítélni.

MN: Miért váltotta le Jankovics Marcellt, a Nemzeti Kulturális Alapprogram vezetőjét?

GG: Azért, mert eltűrte és nem tiltakozott az ellen, hogy elődeim az NKA majdnem százszázalékosan önálló gazdálkodásának a lehetőségét szűkítve, az alap éves költségvetésének ötven százalékát magukhoz vonták, hogy azt kegyúri adományként visszajuttassák a nekik tetsző művészeti ágazatoknak. Ezt nem tartottam elég demokratikusnak, ezért a miniszteri keret felének a kezelési jogát visszaadtam az NKA-nak. Morálisan helyes lépésnek véltem, hogy annak idején az elvonás ellen tiltakozva lemondott Petrovics Emil és Harsányi László, akit kiváló, kultúracentrikus közgazdászként ismerek, ezért is neveztem ki őt az NKA elnökének. Pokolian alkalmas erre a posztra.

MN: Tervez változást a kiemelt nemzeti kulturális intézmények finanszírozásában?

GG: Ha a kulturális tárcáé lenne a GDP tíz százaléka, a legszívesebben boldoggá tenném az összes létező területet. A szándék természetesen megvan bennem, de ez a lehetőségek függvénye - pláne azok után, hogy kiderült, az elődöm szinte az utolsó fillérig kimerítette a minisztériumi büdzsét. Úgy kell visszakaparni még korrigálható, de szétosztott pénzeket, hogy egyáltalán működni tudjunk. Most még nem tudom megmondani, mi lesz a jövő évi költségvetésnél, de harcolni fogok, hogy a lehető legjobbat érjem el. A választási kampány legkezdetén, amikor még fogalmam sem volt róla, hogy netántán kulturális miniszter lennék, egy beszélgetésen, amelyre Medgyessy Péter művészembereket hívott össze, azt mondtam, az lenne szép, ha végre elérhetnénk, hogy a kultúra mindig megkapja a GDP hat százalékát, ami azt hiszem, az európai uniós átlag. Hogy akár rosszabbul, akár jobban megy a gazdaság, legyen egy stabil iránytű, amihez igazodni lehet. Meg kell szüntetni a pártállam által gyakorolt, de régebbről származó hűbéri állapotot, amelyben a kultúra kegyként kapja a pénzt, ami pedig jár neki. Ez lenne egy biztonságos és tisztességes szituáció, talán egyszer el is érjük.

MN: Mit válaszolt akkor erre Medgyessy Péter?

GG: Azt, hogy igen, ez volna a helyes.

MN: Ez a beszélgetés vezetett a miniszteri kinevezéséhez?

GG: Nem tudom, egy ilyen ötletecske azért nem durran akkorát. Bár a városban már járta ez a hír, nekem a választás éjszakájáig fogalmam sem volt, hogy a nevem fölmerült miniszterjelöltként. Gondolom, azért, mert ugyan közíróként régebben is aktív voltam, de az utóbbi egy-két évben egyre dühösebben léptem fel az ellen, ami az országban folyt, egyre nehezebben viseltem el azt a kisszerű Horthy-érát, amit albérleti módszerekkel próbáltak létrehozni.

MN: Részt vett ön a kormányprogram kulturális területének kidolgozásában?

GG: Nem, semmi részem nincs benne. Harsányi László volt az egyik fő kidolgozója.

MN: Felteszem, magáénak vallja, de mivel nem vett részt a kidolgozásában, van-e benne olyasmi, amit némileg másképp képzel el, vagy amivel nem ért egyet?

GG: Nincs olyan pontja, amivel nem értek egyet, de őszintén szólva nagyon régen, még a kinevezésem előtt olvastam utoljára a kormányprogramot. A saját elképzeléseim szellemiségükben természetesen illeszkednek hozzá.

MN: Szerepel a kormányprogramban, hogy közhasznú társasággá szeretnének alakítani kulturális intézményeket: miért?

GG: Az Operaház is ezek közé tartozna. Én nem vagyok feltétlen híve a kht.-vé alakításnak, de azokban az esetekben, ahol valóban ez lehet a szükséges és kimutathatóan előnyös megoldás, hagyni fogom, hogy a szakemberek meggyőzzenek. Ezt esetenként, egyedileg kell eldönteni. Baj akkor következik be, ha az ilyen ötletek divattá válnak, és ha törik, ha szakad, mindenütt alkalmazzák őket.

MN: Milyen törvényeket, jogszabályváltozásokat tervez?

GG: Hosszú a lista, csak egy részét említem, fontossági sorrend nélkül. Az ellenzék szereti minél sűrűbben használni a nemzeti jelzőt, márpedig ha valami nemzeti fontosságú kérdés, akkor a médiatörvény módosítása az. A kormányzat abszolút fel van készülve az ellenzékkel való együttműködésre e témában, csak rajtuk múlik. E héten kezdünk el beszélgetni a filmesekkel a mozgóképtörvényről, ami nyilvánvalóan nem lesz könnyű ügy. Szeretném elérni a könyv áfátlanítását, de legalábbis a könyvet terhelő forgalmi adó csökkentését. Túl a jogszabályi változtatásokon, meg kell építeni a magányosan árválkodó Nemzeti Színház környékére tervezett kulturális tömböt, és meg kell ismételni a Modern Magyar Művészeti Múzeum igazgatói pályázatát, mert az előző nem járt eredménnyel.

MN: Elődje, Rockenbauer Zoltán jelentősen megemelte a Nemzeti Filharmonikus Zenekar költségvetését. A Budapesti Fesztiválzenekar is régóta szeretne nagyobb állami támogatást kapni a főváros hozzájárulásán kívül. Mi erről az elképzelése?

GG: Régebben a Fesztiválzenekart irigyelték, mostanra fordult a helyzet. Lehetetlen helyzetben vannak, sürgősen szeretnék segíteni rajtuk. Mindenképpen csökkenteni akarom a hátrányukat, bár biztosan nem tudunk ugyanannyi pénzt adni nekik, mint amennyit a Nemzeti Filharmónia kapott.

MN: Az utóbbi hetekben több fontos közszereplését lemondta. Nem tárgyalt a brit nagykövettel, nem vett részt az olaszországi magyar évad megnyitásán, nem ment el az Opera társulati ülésére: ez mind a vesekő következménye?

GG: Pontosan. Heteken át hol jobban, hol rosszabbul voltam, bizonyos nyilvános programokon nem vehettem részt, de közben otthon dolgoztam. Szerencsére, minden jel szerint, túl vagyok rajta. E héten már részt veszek a külföldi magyar intézetek igazgatóinak itthoni tanácskozásán. Nagyon szeretném dinamizálni ezt a hálózatot, érdekesebbé, izgalmasabbá tenni az intézetek működését. Ehhez elsősorban ötletek tömkelegére van szükség, és annak a tévedésnek a feladására, hogy ezek rezervátumok. Egy skanzen csak egyszer érdekes. Tudomásul véve a kinti feltételeket, szokásokat, sajátosságokat, folyamatos programokkal kell betagolódniuk a fogadó ország kulturális életébe, hogy a legjobb értelemben vett országimázs médiumaivá váljanak.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2002/27. (07. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra