A nagy közműszolgáltató cégek vezetői különösen rossz hangulatú háttérbeszélgetést tartottak február derekán energiapiaci elemzőknek és szakértőknek. Célegyenesbe érkezett a kormány világos stratégiájának megvalósítása, amelynek végcélja a "nonprofit" közműszolgáltatás és a cégek állami tulajdonba vétele. A cégvezetők - talán hosszú idő óta először - egységesnek tűntek abban, hogy ezúttal nem kötnek egyéni alkukat, hanem keményen ellenállnak, amíg lehet. Ennek első jele február 28-án, péntek este volt olvasható a Budapesti Értéktőzsde honlapján, amikor kiderült, hogy az Elmű és az Émász is meglepően magas osztalék kifizetését tervezi. Az Elmű, amely 2013-ra majdnem 29,9 milliárdos veszteséget mutat ki, az eredménytartalékból 16 milliárd forint osztalékot készül kifizetni tulajdonosainak. Társcége, az Émász kimutatott ugyan 3,9 milliárd forintnyi nyereséget, de az osztalék mértéke részben itt is az eredménytartalékot terheli, hiszen több mint 5 milliárdot visz ki a cégből a tulajdonosi közösség. A közgyűlést a szokásosnál kissé előbb tartják, március 21-én, és a kerekasztal-beszélgetés hangulata alapján egyáltalán nem lenne meglepő, ha a többi gáz- és áramszolgáltató is hasonló módon járna el.
Nem adják olcsón
Lázár János miniszterelnökségi államtitkár február végén azt mondta: "Úgy látszik, nem tudjuk annyival csökkenteni a rezsit, hogy ne legyenek nyereségesek az energiaszolgáltatók." Lázár vagy a 2012-es adatra utalt - ami furcsa lenne, hiszen akkor még nem volt rezsicsökkentés és vezetékadó -, vagy a 2013-asra, amiről csak informálisan tudhatna, és ami, mint az Elmű veszteségadata mutatja, nem is stimmel.
2012-ben a portfolio.hu összefoglalója szerint a villamosenergia-szolgáltatásban az E.ON 8,3 milliárd, az EDF 6,7 milliárd, az Elmű 8,1 milliárd, míg az Émász 3,3 milliárd forintos eredményt mutatott ki. A gázszolgáltatásban vegyes a kép: a Tigáz például tavalyelőtt beleszaladt egy 78 milliárdos veszteségbe. Az is igaz viszont, hogy ha a rezsicégeknél nyereség keletkezett, annak jelentős részét hosszú évek óta minden szégyenérzet nélkül kivették. Így még a kormányt ebben az ügyben nyíltan bíráló szakértők szerint sem túlzás azt mondani, hogy a közműcégek talicskával tolták ki a pénzt az országból. Amióta azonban Orbán Viktor 2012 augusztusában egy nagyköveti értekezleten meghirdette a nonprofit lakossági energiaszolgáltatás programját, majdhogynem konszenzus van abban, hogy ez nem a szabályozórendszer átalakítását, hanem a közműszolgáltatók állami tulajdonba vételét jelenti. A közműcégek úgy számolnak, hogy még az idén megkapják a visszautasíthatatlan ajánlatot, csak előtte még - az alkufolyamat részeként - szívatják őket (alapdíj eltörlésének ötlete, ellenőrzésekkel fenyegetés stb.). 'k pedig erre kisöprik a padlást.
A kormányt láthatóan meglepte az Elmű/Émász előre hozott közgyűlésének híre: Lázár János február 26-ára meg is hirdette a közszolgáltatók fekete napját. Az elemzők azóta is találgatják, mire készült a kormány, hiszen a kormányülésen végül semmilyen drasztikus lépést nem hoztak. Az ügyet ismerő elemző szerint pedig vad elképzelések is forogtak (erre utalt Németh Szilárd rezsibiztos nyilatkozata, miszerint a profitkivonás az ellátásbiztonságot, illetve az élet- és vagyonbiztonságot is veszélyeztetheti), ám az alapdíj eltörlését is csak fenyegetésként fogalmazták meg.
A kormány hiába tesz keresztbe mindenhol a rezsicégeknek, nemigen tudja elkerülni, hogy államosítás esetén kifizesse a piaci vételárukat. Kérdés persze, hogyan lehet ilyen szabályozási és adókörnyezetben (veszteséges lakossági szolgáltatás, különadók, rezsicsökkentés) vételárat számolni. Nyereségalapon aligha - inkább az eszközérték adhat valamiféle támpontot. Az RWE 41 milliárd forintért adta el 49 százalékos Főgáz-részesedését, miközben ott a 2012-es nyereség alig 1,8 milliárd volt.
A rezsicégek, amelyek a vállalati piacon konkurensei egymásnak, most összezártak, és nem adják olcsón magukat. Ehhez megvan az erejük, hiszen három nagy európai kormány áll mögöttük. A hazai gáz- és áramszolgáltatásban hat nagy nyugat-európai cégcsoport érdekelt, három német, két francia és egy olasz, és ezek mindegyike ezer szálon kötődik a saját államához és kormányához. A GDF Suez, amely hat magyar megyében osztja el a földgázt, több mint harmadában francia állami tulajdonú. A Démász tulajdonosa a szintén francia EDF, amelyben 88,44 százaléka van a francia államnak. Az Elmű és az Émász német érdekeltség, a tulajdonos EnBW és RWE két német tartomány, Észak-Rajna- Vesztfália és Baden-Württenberg önkormányzati energiatársulásainak ellenőrzése alatt áll, illetve tartományi résztulajdonban vannak. Az E.ON két nagy, egykor állami tulajdonú cégből nőtt ki, és bár több lépcsőben privatizálták és tőzsdére vitték, a kormánynak nagy a befolyása a cégben - és viszont. Így tehát az Orbán-kormány végső soron három nagy nyugati kormánnyal, illetve az Európai Unióval is tárgyal, ha vásárolni akar. Emiatt naiv elképzelés a nyereség elvonásával és adminisztratív eszközökkel megpróbálni lenyomni az árat. A cégeket árukon kell megvenni.
Amelyik szolgáltató együttműködik, még jól is járhat. Erre példa az E.ON, amely gázüzletágát a legtöbb szakértő szerint jóval, akár többszörösen a piaci ár felett adta el 264 milliárd forintért a magyar államnak. (Ehhez persze kellett egy adu ász is, az E.ON által a Mol-tól 2004-ben megvásárolt orosz gázszállítási szerződés, amit immár a kormány ellenőriz és tárgyalhat újra.)
Kérdés, miből vásárolna az állam. A Mol-részvénycsomagot a Szurgutnyeftyegaztól az IMF-hitelkeret maradékából vette meg az Orbán-kormány, vagyis a jövő adófizetőit terhelte meg az első hallásra (és másodikra is) értelmetlen ügylet költségeivel. Ilyen IMF-pénz most nincs, de kilátásban van hasonló: az orosz hitel Paksra. A szerződés tartalma még nem ismert, de elképzelhető, hogy az oroszok belemennek a szabad felhasználású hiteltípusba. Onnantól pedig szabad az út az állami tulajdonú rezsicégek felé. Egyes szereplők szerint a parlament márciusban, egy rendkívüli parlamenti ülésnapon tárgyalni fogja a hitelszerződést: akkor világossá válik, hogy beruházási célhitelről vagy szabad felhasználású kölcsönről van-e szó.
Átadás, átvétel
A fő kérdés inkább az, mint a Mol-részvénypakett és az E.ON gázüzletágának megvásárlásánál: mi a bánatért kell az államnak ennyi közüzemi szolgáltató? Kormányzati részről két, nehezen megfogható érv merült fel eddig, a rezsicsökkentés (ami jelenleg minden helyzetben és minden témában ütős válasz), illetve hogy az alacsony energiaárak növelhetik a versenyképességet. Lázár János ezt az érvet használta például a Jávor Benedekkel Paksról folytatott vitában. De furcsa is lenne, ha a kormány hirtelen nyilvánosságra hozná a teljes igazságot, hiszen akkor alighanem hozzá kellene tennie: a cél a teljes befolyás megszerzése az energetikában, a baráti cégek helyzetbe hozása és a járulékos előnyök besöprése.
Állami tulajdonú közműszolgáltató működhet nagyon jól és nagyon rosszul is; a fejlett világban mindenre van példa. Az Orbán-kormány eddigi államosítási lépéseiből egy pénzügyi példa világít rá, miért nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani az állami tulajdon melletti kormánypárti érveknek. A Takarékbank államosítását mentőakcióként tálalták, és a gyorsabb, jobb kkv-hitelezéssel indokolták. Miután azonban törvényi erővel kicsavarták a takarékszövetkezetek kezéből a Takarékbank irányítását, alig hat hónappal az államosítás után máris baráti magánkézbe, a részben az FHB tulajdonolta Magyar Takarék Zrt. kezébe adja a kormány a tulajdonlást - az államosítás melletti érvek ezzel semmivé váltak.
Az energetikában pedig arra látunk példát, mire jó valójában az állami befolyás megszerzése. Az E.ON-gázüzletág megvásárlása egy dologra biztosan jó volt: az E.ON helyett immár az állami MVM ellenőrzi az úgynevezett HAG vezetéken az Ausztria felől, holland gáztőzsdei áron beáramló, azaz az orosznál olcsóbb gáz elosztását. Azóta ebből a helyzetből óriásit profitált egy MET Magyarország Energiakereskedő Zrt. (korábbi nevén Mol Energiakereskedő Zrt.) nevű cég, amely 40 százalékban a Mol tulajdona, a többi tulajdonrészt az index.hu riportja szerint offshore jellegű cégek birtokolják. A MET végső soron egyetlen jogot birtokol: a gázzal semmit sem csinál azon kívül, hogy papíron olcsón megveheti, és drágán eladhatja, de kivételezett helyzete (láncszem a gázbizniszben) 2012-ben 49 milliárd forint adózás előtti nyereséget hozott neki. E láncszem nélkül ez a profit az állami cégnél landolt volna, vagy akár a fogyasztók rezsicsökkentéséhez is hozzájárulhatott volna. Az átlátszó.hu pedig kimutatta, hogy a MET-ben több áttételen keresztül résztulajdona van a fehérvári labdarúgócsapat tulajdonosának, Garancsi Istvánnak és a Wallis-alapító Nagy Györgynek is. Hogy valójában ki hozta össze ezt az üzletet, a Mol vezetői, a Fidesz-közeli gazdasági holdudvar vagy jó kormánykapcsolatokkal rendelkező más szereplők vagy esetleg ők együtt, nem tudni - de kormányzati jóváhagyás nélkül aligha vehetett ki évi közel 50 milliárd forintot a gázüzletből egy cég.
Az állami tulajdon tehát a Fidesz-kormány számára két dolog miatt fontos. Egyfelől megcsillantja a privatizáció lehetőségét (amit Jávor Benedek PM-társelnök egyfajta reprivatizációnak nevez, hiszen a Fidesz mostani kormányra kerülése idején kevés privatizálandó állami vagyon maradt, azt előbb meg kellett teremteni), másfelől az állami cégek helyzetbe hozhatják a kormányközeli gazdasági holdudvart. Ha a rezsicégek állami tulajdonban lesznek, mindkét lehetőség fennáll majd.
Befektetés egy pénznyomdábaA MET (korábbi nevén Mol Energiakereskedő) immár erőmű-résztulajdonos is: Magyarország legnagyobb gázüzemű erőművében, a Dunamentiben szerzett egyelőre 24,5 százalékos részesedést (a vételárat nem hozták nyilvánosságra.) A többség közvetve még a francia (nagy többségben állami) GDF Sueznél marad. A MET eddig gázzal kereskedett, de az ott alkalmazott sikeres modellt most a termelésbe is konvertálhatja. Ennek lényege: olcsón venni az államtól, majd drágán eladni az államnak. A Dunamenti Erőmű esetében kissé bonyolultabb az ügy, a gázt el kell égetni, turbinákat forgatni, és végül az áramot kell eladni az államnak. Az jár jól, aki olcsón szerez gázt (ebben a MET-nek kiváló referenciái vannak), és jó áron ad el az MVM-nek. Nagy segítség, ha az adott erőmű úgynevezett csúcsáram termelésére képes. A zsinóráram, amelyet például a Paksi Atomerőmű állít elő, folyamatosan azonos mennyiségben áll rendelkezésre, jól tervezhető, emiatt alacsony az ára. A napon vagy héten belüli fogyasztásiigény-változásokat azonban a zsinóráram-termelők nem tudják követni, ezért olyan erőművek kellenek, amelyek gyorsan felpörgethetők, rugalmasak, szinte azonnal pluszáramot képesek szállítani. Ezeknek az MVM rendelkezésre állási díjat fizet, a megtermelt csúcsáramot pedig magasabb áron veszi meg. Az árkülönbözetre irányadó az áramtőzsde hétfői állása, ahol a zsinóráram egy megawattórájáért 40, míg a csúcsáramért 48 eurót kellett fizetni. A Dunamenti Erőmű eddig nem volt az állam kegyeltje, de talán a MET belépésével ez megváltozik. A MET 60 százaléka offshore jellegű cégek kezében van, és például a többszörös áttétellel kisebbségi tulajdonos Garancsi István Videoton-tulajdonos személyén keresztül sikerülhet jó tárgyalási pozíciót elérnie az állammal. Annál is inkább, mert a Dunamentiben 25 százaléka már van az MVM-nek. Ha minden klappol, és az erőművi blokkok egyik végén bejön az olcsó gáz, a másik végén kimegy a drága áram, akkor a MET valójában egy pénznyomdába szállt be, csakúgy, mint a gázkereskedelemben - mondják a lapunk által megkérdezett szakértők. |
