Magyar Narancs: Hogyan került 1988. március 30-án a Ménesi útra, a Bibó István Szakkollégium klubszobájába?
Kardos József: Budapesten nőttem fel, de egyetemre a soproni erdőmérnöki szakra jártam, abban az évben már végzősként. Rengeteg kulturális programot és bulit szerveztem, aktív voltam a közösségi életben. Mindig is érdekelt a politika, de nem voltam kifejezetten politikus alkat. A Bibóba teljesen véletlenül kerültem: egyik évfolyamtársamat, Gyöngyössy Pétert hívták meg mint az egyetemi környezetvédelmi kör vezetőjét, aki viszont nem akart egyedül menni, Pestet sem ismerte, ezért elhívott magával. Az életem következő 10 évét ez a véletlen határozta meg.
MN: És mire emlékszik az alapításból?
KJ: Nagyon izgalmas estét töltöttünk a sok bölcsész és jogász között. Ennek a részleteiről már rengeteget írtak az elmúlt három évtizedben: a névválasztás körüli vitáról, a köztünk ülő belügyesekről és így tovább. A jelenlévők közül nem mindenki vállalta az aláírással járó rizikót, ennek a veszélyeire többször is figyelmeztettek minket. Azon az estén kialakult közöttünk egy véd- és dacszövetség, például riadóláncot alkottunk, hogy ha valaki bajba kerül, mondjuk vegzálni kezdi a rendőrség, akkor rögtön a helyszínre tudjunk sietni.
MN: Olvasom a Fidesz korai történetét tárgyaló könyvben (Pünkösti Árpád: Szeplőtelen fogantatás), hogy Sopronba hazatérve 10 embert beszervezett a mozgalomba.
KJ: Igen, ezt kérték mindenkitől, hogy a saját környezetünkben győzzünk meg a csatlakozásról minél több embert. Mert ha sokan vagyunk, az védettséget is ad. Ezért megalapítottam a soproni alapszervezetet, amely az első szabad választásokra több száz fősre duzzadt.
MN: Hogyan kezdett el Szájerral dolgozni?
KJ: Őt és a feleségét, Tündét (Handó Tünde jelenleg az Országos Bírósági Hivatal elnöke – U. P.) is a Bibóban ismertem meg azon az estén. Megörültünk egymásnak, hogy mindketten soproniak vagyunk. A 90-es választásokon a kampányfőnöke voltam, és nagyot nyertünk az MSZP legnépszerűbb politikusa, a magabiztos Pozsgay Imre ellen (a beszélgetés csütörtökön készült, egy nappal Pozsgay halála előtt – U. P.). Az első Országgyűlés idején a Fidesz soproni elnökeként dolgoztam, miközben Szájer személyi titkára voltam és a kulturális bizottságba is bekerültem mint kültag.
MN: Szájer ’94-ben már csak listáról jutott be a parlamentbe, ahol 8 évig vezette a frakciót.
KJ: Igen, a választókerületben nem sokkal, de alulmaradtunk az SZDSZ-es jelölttel szemben. Hiába tudtam, hogy ez az országos tendencia, én ezt személyes kudarcként éltem meg. Részben ezért, részben magánéleti problémák miatt otthagytam Sopront, és miután Budapesten sem tudtam mit kezdeni magammal, egy évig pincérkedtem egy Florida és a Bahamák között cirkáló luxushajón. Ott találkoztam újra Szájerral teljesen véletlenül, amikor éppen arra járt. Elmondtam neki, hogy szívesen hazamennék, ha lenne munkám, mire ő felajánlotta, hogy jöjjek be a parlamentbe a személyi titkárának. Haza is jöttem, 95 és 98 között jártam a fehér házba mint a frakció alkalmazottja. Ez nyugis időszak volt, jó évek, amikor a Fidesz ellenzékből szapulta a szocikat. Ellenzékből még lehetett igazakat mondani és jó ügyekért kiállni. Ez később már nem volt ilyen könnyű.
MN: Azért addigra a párt már túl volt a székházügyön, Simicska Lajos kezdte kiteljesíteni áldásos tevékenységét és így tovább.
KJ: Lehet, hogy naiv voltam, de ezek közül keveset láttam akkor. Amit mégis, arról hallgattam – igen, az ember nem szívesen piszkít a saját fészkébe. Akkor kezdett elegem lenni, amikor közeledtek a ’98-as választások, nőtt a kormányra kerülés esélye, és csak jöttek, jöttek és jöttek a kilincselők, köztiszteletben álló, ismert emberek is, és próbáltak helyezkedni. Hirtelen nagyon fontosak lettünk mindenkinek. Szájerral mi nagyon jóban voltunk, sokat köszönhetek neki, és szerintem ő is nekem – ezen a ponton viszont megmondtam neki, hogy inkább kiszállok, és a civil életben, a kultúraszervezésben próbálok szerencsét.
MN: Elég gyorsan leszerződött a Szigethez.
KJ: Igen, nem sokkal később hívott Gerendai telefonon, hogy legyek a programigazgató. A Szigetnél onnan ismertek engem, hogy minden nyáron ott melóztam egy hónapot: először jegykezelő voltam a K-hídnál, aztán a fellépők repjegyeit intéztem, fuvaroztam őket a reptérről…
| ||
MN: Pardon, azt mondja, hogy miközben a kormányzásra készülő párt frakcióvezetőjének volt a jobbkeze, nyaranta a K-hídnál kezelte a kapatos közönség jegyeit?
KJ: Hát, olyankor nyári szünet volt a parlamentben. A Sziget pedig tényleg a szívügyem volt, és imádtam ott dolgozni.
MN: Mikor négy évvel ezelőtt pályázott a Trafó igazgatói posztjára, részletes életrajzot adott le, de ez az egész fideszes sztori hiányzott belőle. Miért?
KJ: Nem tartottam ezt fontosnak, egy kulturális menedzseri állás esetében nem releváns a politikai aktivitás. Azt gondolom, hogy mindenkinek a magánügye kéne legyen, melyik politikai párt szimpatizánsa. Bár sajnos manapság megint a párttagság került előtérbe, ez látszik a kontraszelektív káderpolitikán. De az szerintem benne volt, hogy Szájer mellett dolgoztam.
MN: Nem, az is kimaradt valahogy.
KJ: Jó, ebben az is benne lehetett, hogy már nem vagyok nagyon büszke rá, hogy részem volt ebben a történetben. Most is azért szántam rá magamat erre a beszélgetésre, hogy nyilvánosan is jelezzem: én nem ezt akartam, nem ehhez adtam a nevem. Komolyan gondoltam, hogy „fiatal demokrata” vagyok, és bár nem vagyok már fiatal, de a demokráciába vetett hitem nem változott. Meggyőződésem, hogy akármilyen nehéz időket élünk, a demokráciának nem lehetnek alternatívái. Ezért nem is tudok mit kezdeni Orbán azon blődségeivel, hogy illiberális demokrácia. Mi nem ezt a pártot alapítottuk meg. Nem csoda, hogy a 37 alapító közül alig van már valaki a pártban.
MN: Ez nem újdonság, a Fidesznek már rég semmi köze ’98 előtti önmagához.
KJ: Valóban, eddig is sokszor lett volna okom a kifakadásra, de a menekültkérdés kormányzati kezelése miatt már tényleg muszáj megszólalnom. Mert ez nettó fasizmus, agymosás és népbutítás. Hogyan történhetett meg ez a plakátkampány? Hogyan lehet megbélyegezni egész népcsoportokat? És hogyan mondhatja azt az én egykori pártom, hogy aki nem ért egyet az ő szélsőjobboldali retorikájával, az a terrorizmust támogatja? Persze, én sem gondolom, hogy milliókat kellene ellenőrizetlenül beengedni Európába, de ehhez nem szükséges fasiszta retorikával uszítani minden idegenség és másság ellen. Vagy látom azt is, mit művelnek a tanártüntetések szereplőivel… Éltünk már olyan rendszerben, ahol félni kellett a véleményünk miatt, és a rendszerváltáskor hatalmas eufóriát éreztünk a szabad véleménynyilvánítás lehetősége miatt. Most pedig az akkori társaim visszavezetik az országot a félelembe, és megint alattvalókat akarnak belőlünk gyártani. Gyűlöletet szítanak mindenhol, miközben szétlopják az országot. Ez a rendszer erkölcsileg már régen megbukott. Minél tovább vegetálnak, annál több kárt fognak okozni az országnak. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de egykori barátaim jobban tennék, ha megszabadulnának Orbán Viktortól, aki mindezért leginkább felelős. Még időben, mielőtt önnön tökéletességére való hivatkozással megválasztatja magát örökös Fidesz-elnöknek.
MN: Mikor érezte először, hogy nagy a baj?
KJ: Már az első Fidesz-kormányzás alatt is az zavart a legjobban, hogy mennyire nem tartják tiszteletben a magánéletünk szentségét. A politikusoknak semmi köze hozzá, milyen a nemi irányultságom, szingli vagyok-e vagy házas, járok-e templomba és melyikbe, melyik pártra szavazok… Az ő dolguk az, hogy megteremtsék a feltételeit, hogy mindenki egyformán boldogulhasson. Nagyon szomorú voltam, amikor a tankötelezettség korhatárát leszállították 16 évre. Én állami gondozottként nőttem fel az előző rendszerben. A mostani rendszerben, ahol teljesen leépítették a szociális juttatásokat, hátrányos helyzetűként jobb esetben a 8 általánost tudnám elvégezni, hogy aztán közmunkából éljek. Ilyen perspektívát kínál ez a kormány, és még büszke is rá.
MN: El tudná még mondani ezeket Szájer Józsefnek?
KJ: Nem vagyunk már olyan viszonyban. Legutóbb két éve találkoztunk, és csak röviden beszéltünk. Sajnálom, hogy így alakult, nagyra tartottam őt, ahogy egyébként sokakat az alapítók közül. Nem tudom megérteni, miért adta a nevét ehhez az illegitim alaptörvényhez, és miért asszisztál Orbán ámokfutásához.
MN: Hívják az évi rendes Fidesz-születésnapokra, amikor az egykori alapítók együtt falják a tortát heves fotózkodás közepette?
KJ: Eddig mindig hívtak, és valószínűleg idén hívnak utoljára. Régebben többször megjelentem, de már évek óta nem megyek. Nem akarok biodíszlet lenni, nem akarok egy fényképen szerepelni Orbán Viktorral vagy Bayer Zsolttal.
MN: Nos, ezzel a nyilatkozattal valóban elvágja a még megmaradt szálakat is. Miért érezte szükségét annak, hogy megszólaljon? Nem hiszem, hogy ezt bárki elvárta volna, ellenben nyilván lesznek belőle kellemetlenségei.
KJ: Amikor pár éve huzamosabb ideig nem volt itthon munkám, elmentem Angliába mosogatni, 49 évesen. Nem félek a kellemetlenségektől, mert nincs sok vesztenivalóm: nincs vagyonom, nincs családom, egyedülálló, meleg férfi vagyok. Nem szeretek szerepelni, és nem gondolom azt, hogy az én kifakadásom bármit is megváltoztat. Nincsenek politikai ambícióim, eddig sem adtam politikai interjút, és valószínűleg ezután sem fogok. De magamnak tartozom ezzel az eggyel, mert ha nem nyilvánítom ki, hogy ezt a mai rendszert mennyire elítélem, és mint Fidesz-alapító mennyire nincs hozzá közöm, akkor egy idő után szembe kellene köpnöm magamat. Szeretnék úgy megöregedni, hogy mindennap nyugodtan tudjak a tükörbe nézni.
