Tartottunk a tumultustól, ezért az oldalbejáraton érkeztünk. Nem kellett volna félni, bő fél órával a szertartás előtt még igen szellősen vonultak a megemlékezők. Viszont háromra megtelik a színpad előtti tér, olyannyira, hogy sokan hátulra és oldalra szorultak. A szertartás pontosan kezdődik. Először Göncz Árpád végakaratának megfelelően Bródy János szerzeményét, a Ha én rózsa volnék című dalt Koncz Zsuzsa énekli, könnyeivel küszködve. A dal végén sárga rózsákat emelnek a magasba, a „Ha én zászló volnék” kezdetű versszaknál szinte mindenki énekelte.
Mécs Imre, egykori rabtársa érezhetően megindult a hangja el-elhal. A hosszú szövegben elsősorban a barátságukról beszél, arról, hogy az elhunytat mindenki Árpinak hívta, talán csak Antall József volt kivétel. De hogy ebben az Árpiban nem lekicsinylés volt, hanem a legnagyobb tisztelet. Ez a becézett alak inkább azt hivatott kifejezni, viselője mennyire közvetlen ember volt, aki mindenkivel megtalálta a közös hangot, mindenkihez tudott szólni, és ő is meghallotta mindenki szavát. Később az egykori államfő szeretetét említi, arról, hogy mind emberi, mind politikusi nagyságával magasra tette a mércét. Mécs végül egyperces csendet kér. Fogjuk meg egymás kezét, és lehunyt szemmel emlékezzünk egykori köztársasági elnökünkre. „Nem lehetett nem szeretni téged (…) Az emberek óriási többsége szeretett téged. (…) Mert te a szeretet embere voltál. (…) De ugyanakkor tudtál nagyon kemény és határozott lenni. – mondta - Nagyon kellene a te szemléleted. Jó lenne, ha sok Göncz Árpád lenne az országban, vagy legalább akik megközelítenek téged. (…) Most is az kellene, hogy a te példádat kövessük.”
| ||
Benedek Márton, Göncz legidősebb unokája jobbára végigtekint az egykori elnök életén, beszéde a humort sem nélkülözi. Elsőre nem is tudom, merjek-e nevetni. Aztán merek. Sokat mesél ő is nagyszüleinek kapcsolatáról. Elmeséli, hogy nagyapja 16 évesen, szúrós zakójában semmiképpen nem a tánclépéseinek tökéletességével vette le nagyanyját a lábáról. „Nyolcvan évet éltek együtt. Szerelemben” – hangsúlyozza Benedek, említve azt is, hogy milyen szeretetreméltó, szeretettel teli ember volt Göncz Árpád. Aki a hazáját is a végtelenségig szerette. Felidézi, hogy egyszer megkérdezte tőle, miért nem hagyta el az országot soha, mire Göncz ezt felelte: „Az ember nem hagyja cserben a hazáját.” Amikor az elnökről szóló régi anekdotát idézi, a többieknél is megtörik a jég: mindenki mosolyog, nevetünk. Egy feljegyzett eset szerint amikor 1990-ben Diana hercegnő és Károly herceg Magyarországra látogatott, az akkor három napja ideiglenes köztársasági elnöknek kinevezett Göncz fogadta őket a repülőtéren. Göncz elnézést kért a protokollbéli hiányosságai miatt, hozzátéve, hogy elképzelhető: hibázni fog. „Az ön családja ezer éve csinálja ezt, én három napja” – mondta Károlynak. Benedek eztán Esterházy Pétert idézi: „A szeretet veszélyes, légy jámbor, kormányzáshoz ez jobb.” Az övé talán a legpolitikusabb megszólalás, hiszen hangsúlyozza, hogy nagyapja köztársasági elnökként végig azon dolgozott, hogy nálunk is az a társadalmi igazságosságon alapuló liberális demokrácia valósuljon meg, ami Nyugaton már kialakult.
A beszédek után szintén Göncz végakarata szerint Várszegi Asztrik, a pannonhalmi főapát adja meg a végtisztességet. Az egyórás szertartás végén felcsendült a Himnusz. Áder és Schmitt a színpadon, Orbán valahol hátul, „magánemberként”. Nagyon boldog vagyok, hogy az előzetes félelmekkel szemben semmilyen rendbontás nem zavarta meg a megemlékezés méltóságát.
Örök Elnökünk, nyugodj békében!
