„Kelletlen, lekezelő stílusban szólt hozzám, szinte selejtes tárgyként kezelt. Zavart a kiskorúsító beszédmódja és intonációja. Úgy bánt velem, mint egy ostoba és idegesítő tanulóval, pedig csak a szakvéleményére, a tanácsára volt szükségem. Ebben a kiszolgáltatott helyzetben komoly sérelmet lehet okozni a másiknak. El lehet érni, hogy valaki bemegy a rendelőbe és olyan élménnyel távozik onnan, hogy három hónapig nyögi" – emlékszik vissza Mária (a nevét a kérésére megváltoztattuk), aki a veszélyhelyzet előtti időszakban próbált diagnózist kapni. A saját hivatásában elismert szakembert szinte sokkolta, hogy bántak vele, főleg, hogy az orvoshoz – aki országos szaktekintély hírében áll – protekcióval, egy kolléga közbenjárására és ajánlásával került. Mária úgy látja, hiába lenne számtalan okunk az ellenkezőjére, a segítség reményében (vagy épp attól félve, hogy nem segítenek) tűrni és hallgatni a legkézenfekvőbb.
„Ha egy ruhaüzletben vásárolgatok, ahol rám néz az eladó és azt mondja, hogy maga milyen kövér, akkor rosszabb állapotban jövök ki onnan, mint ahogy bementem. Egy orvosi rendelőben is történhet hasonló. Nem kell nagy dolgokra gondolni: elég egy negatív megjegyzés, egy pillantás, egy ciccentés. Valószínű, hogy eleve nem azért megyek oda, mert boldog vagyok és minden oké, sőt, lehetek reményvesztett, kétségbeesett, nyomorult. Ilyenkor az a jellemző, hogy páciensként azonnal alárendelt szerepbe helyezkedünk: az ember szorong, mert tudja, hogy alkalmazkodnia kell, hiszen szociális lény, nem nagyon akar kilógni a sorból és úgy érzi, a lehető legjobb ellátás érdekében meg kell felelnie" – mondja Roszik Linda Enid klinikai szakpszichológus.
| ||
Sándor Judit, a CEU professzora, a Narancs rendszeres szerzője is hasonlóan látja a helyzetet: „Nálunk a kiégett, alulfizetett, ember- és időhiánnyal küzdő egészségügy találkozik a sokszor elhanyagolt egészségű és a betegség miatt megélhetési gonddal is küszködő, kiszolgáltatott betegekkel. Pedig a szavaknak gyógyító erejük is lehetne, a durva bánásmód viszont épp, hogy megbetegít. Nagyon nehéz megóvni az egészségügyet attól, hogy az elhatalmasodó durva közbeszéd beszűrődjön a betegellátásba. A betegnek valóban nincs ereje, bátorsága konfrontálódni az orvossal, mert örül, hogy egyáltalán bejutott a rendelésre."
„Az ember meglát egy fehér köpenyt és máris 70-esre csökken az IQ-ja" – ragadja meg az orvos-beteg kommunikáció egyik sajátosságát Mezei Andrea, a PAF – Az emberibb egészségügyért alapítvány elnöke: azt a bénító alá-fölérendeltségi viszonyt, mely a közintézményekre és a magánrendelőkre is jellemző. A PAF-nál közel egy évtizede dolgoznak azon, hogy minél egyenrangúbb kapcsolatot lehessen kialakítani orvos-ápoló és orvos-beteg között. Mezei az állami kórházakban szervezetfejlesztőként helyzetgyakorlatokkal és az erőszakmentes kommunikáció technikáival igyekszik jó példákat mutatni az egészségügyi szakembereknek.
| ||
„A szimulációs gyakorlatok a tréningjeinken úgy zajlanak, hogy betolunk egy kórházi ágyat a terembe, rajta fekszik "a beteg" és játszunk – ezt felvesszük videóra és elemezzük. Mert a jó kommunikáció gyógyít. Vagy azt játsszuk el, hogy az illetőhöz egy hozzátartozója érkezik, aki agresszív. Egy komplex szervezetfejlesztői beavatkozás pedig diagnózissal kezdődik; egy kórházi osztály dolgozóival egyéni és fókuszcsoportos interjúkat készítünk, kérdőíveket töltetünk ki, felmérjük, hogy milyen az osztály hangulata, milyen a vezetési kultúrája, az együttműködés, mekkorák a hierarchikus távolságok, hogy érzik magukat a dolgozók, jellemző-e a kiégés. Ez alapján fejlesztési tervet készítünk. A diagnózist közösen feldolgozzuk és utána kezdjük a fejlesztést" – teszi hozzá Mezei.
Erős paternalizmus
Az egyenlőtlen hatalmi helyzetből fakadó hierarchiát tovább erősíti a férfi orvos/női beteg szituáció, amelyben az egyenlőtlenségek összeadódnak. Erre jutott az az interjúalanyom is, aki egy nőgyógyászt keresett föl akut problémával, de a partnerét súlyosan diszkrimináló megjegyzések kereszttüzébe került, amikor diagnózist és gyógyszert kapott. A nő ezután sem vitatta az orvos szakértelmét – a gyógyulás reményében nem szólt, nem kérte ki magának a megengedhetetlen bánásmódot.
Egy másik nyilatkozónk a barátnőjének akart segíteni, akit megerőszakoltak, ezért elment helyette sürgősségi fogamzásgátló tablettáért. A receptigényére megvetéssel és undorral teli pillantás volt a válasz és jött a kérdés is, hogy miért nem védekezett. Nem számolt be a nemi erőszakról, de megdöbbentette, hogy az orvosban fel sem merült, esetleg egy traumatikus élmény miatt jelent meg a rendelésen.
„Úgy gondolom, hogy a nőgyógyászati ellátásban kifejezetten erős a paternalizmus: egy esemény utáni tabletta felíratását például nagyon ritkán lehet anélkül megúszni, hogy a helyzetet vagy a pácienst minősítsék" – fogalmaz ezzel kapcsolatban Kremmer Sarolta szociológus.
Traumatizáló mondatok
Nagyon fontos első lépés egy traumánál, hogy ismerjük el, valóban traumatizáló élmény ért minket – teszi hozzá Roszik Linda. Dr. Lőrincz Katalin dúla, a Másállapotot a szülészetben! nevű mozgalom aktivistája viszont úgy látja, sem a kritikus önreflexióban, sem a visszajelzésben nem vagyunk jók. Ha valaki a Facebook-oldalukon megosztja az őt ért traumát (például, hogy a szülőszobán az osztályos nővér ráüvöltött, hogy „a rongyra álljon, és úgy vérezzen!"), támogatják az illetőt abban, hogy tudatosítsa, nem hibás. A mozgalom aktivistái arra is biztatják a hozzájuk fordulókat, hogy visszajelezzenek az intézményvezetőknek és a betegjogi képviselőknek. „Különösen a vidéki kórházakban kell föltenni a kérdést, hogy az ottani képviselő szükség esetén mennyire mer konfrontálódni az intézménnyel, amelytől teljesen függetlennek kellene lennie" – emeli ki Keszler Viktória, a Másállapotot a szülészetben! aktivistája.
Hasonló véleményen van a szociológus is: „Egyes vidéki településeken mindössze egyetlen rendelő vagy kórház van, és ha az ember a nem megfelelő bánásmódot követően rögtön betegjogi képviselőért kiált, legközelebb a megkülönböztetéstől való félelmében nehezebb lesz ugyanoda visszamennie. A fővároson kívül sokkal kiszolgáltatottabbak az emberek, mint amit el tudunk képzelni" – fogalmaz Kremmer Sarolta.
Az Integrált Jogvédelmi Szolgálat (IJSZ) 2017 óta önálló szervezeti egységként működik a beteg-, ellátott- és gyermekjogokkal kapcsolatos jogérvényesítés érdekében. Megkerestük az intézményt az orvosok kommunikációs gyakorlatát érintő panaszokkal kapcsolatban, de cikkünk megjelenéséig nem kaptunk tőlük visszajelzést.
| ||
Jóindulatú szexizmus
A koronavírus-járvány okozta megváltozott helyzet többek között a szülészeti ellátásra is rányomta a bélyegét. „Találkoztunk azzal, hogy egy várandós anyát letoltak, mert nem ment várandósgondozásra vagy ultrahangra a járvány alatt; de olyan is volt, akit egyáltalán nem fogadtak, mert az volt a jelszó, hogy "ne jöjjön". Pozitív változás azonban az, hogy sok kórházból 48 óra után elengedték az anyákat Budapesten és vidéken is. Régóta lobbizunk az ambuláns szülés mellett, ami azt jelenti, hogy 24 órával utána lehetne távozni az intézményből. Ez a negyvennyolc óra még mindig nem huszonnégy, de bebizonyosodott, hogy így is lehet csinálni" – mondja Lőrincz Katalin orvos-dúla. Szerinte sokszor nem egyértelmű az egészségügyi személyzet számára, ha egy helyzet a másik félnek megalázó: általános jelenség például, hogy az orvos vagy a szülésznő merő közvetlenségből „kicsimnek" szólítja a betegét, bele sem gondolva, hogy ezzel megsérti az illetőt.
Schleicher Nóra, a Budapesti Metropolitan Egyetem társadalmi nemi nyelvhasználattal is foglalkozó docense szerint a fenti viselkedés jó példa a pozitív vagy jóindulatú szexizmusra. Vagyis úgy alacsonyítják, értékelik le vagy helyezik sztereotip szerepekbe a nőket, hogy az nem hat rosszindulatúnak. A „kicsim" megszólításra is igaz, hogy egyes helyzetekben értelmezhető apáskodónak, olyan kifejezésnek, mely a megszólított nőt gyámoltalannak, gyengének, a férfiak segítségre szoruló lénynek állítja be.
Az általában kedvességre, udvariasságra, együttműködésre szocializált fehér, középosztálybeli nőknek különösen nehezére eshet, hogy kikérjék maguknak a kedveskedő, lekezelő hangvételt – teszi hozzá Schleicher. A szakember egyben arra is emlékeztet, hogy bár a fenti megalázó bánásmódok valódi, létező problémák, ezeknél lényegesen súlyosabbakkal is szembesülnek a kevésbé privilegizált helyzetű, ezért még sokkal jobban kiszolgáltatott – kisvárosokban, falvakban élő, gyakran roma – nők.
Dr. Becze Ádám családorvos negyed- és hatodéves orvostanhallgatókat oktat a saját praxisában. Mint mondja, Magyarországon az orvosi kommunikáció tantárgy teljesítése minden orvosi egyetemen kötelező. „Ez nálunk is igen magas színvonalon folyik, azonban csak két félévet tesz ki a teljes képzésből, ráadásul annak a legelején van, amikor a hallgatók még nem látnak beteget. Kiegészülhet viszont egy szabadon választható műhellyel, ahol konfliktuskezelési, empátiás és szuggesztiós gyakorlatokat oktatnak, de ez csak 2002 óta működik."
(Címlapképünkön: Gyógyulás az Irgalmasoknál. Képünk illusztráció. Fotó: MTI/Bruzák Noémi)
