A vadon szava és az ember zaja

Bionarancs

A hangok, zajok, zörejek, legyenek bár természeti eredetűek vagy nyers géphangok, alapvetően formálják környezetünk életét. A túlélés esélyei a szétmálló hangerdőben.

Az ökológiai kutatások régóta fontos szerepet tulajdonítanak a környezetünkben fellelhető hangoknak: az akusztikus vagy hangkörnyezeti (angolul: soundscape) ökológia pontosan azokat a hatásokat vizsgálja, amelyeket a hangok fejtenek ki az élő szervezetekre. A hangok származhatnak az élő környezetből (ekkor biofóniáról beszélünk), az élettelen természeti környezetből (geofónia) vagy éppen szolgáltathatjuk őket mi magunk, emberek, immár bolygónk egyik legfontosabb zajforrásai – ez utóbbit nevezzük antropofóniának. A vizsgálatok tárgya egyrészt az, hogyan gyakorolnak hatást a hangkép, a hangzó táj elemei – különböző tér- és időbeli skálákat is figyelembe véve. Másrészt a tudósok szeretnék megismerni, hogy a hangképben bekövetkező változások hogyan hatnak azokra az élőlényekre, melyek gyakorta éppen a környezetük hangjaiból szereznek túlélésük érdekében létfontosságú információkat. Az ember okozta zajok magukban is súlyos szennyezést jelentenek – a természetes hangkörnyezet megőrzése pedig mind kívánatosabb célként szerepel a környezeti gondolkodásban.

A komplex módon értelmezett hangkörnyezet (soundscape) analízise éppen annak feltárását szolgálja, hogy megértsük, miként épülnek egymásra ezek a természetes vagy mesterséges környezeti hangok, milyen célokkal generálták őket (ez természetesen tudományos szempontból csak a biofóniát és az antropofóniát érinti – vallásos értelmezésben jöhetne mondjuk a mennydörgés is), s hogy miként hatnak az élő szervezetekre. Jelentjük, már eddig is számos hasznos és termékenynek tűnő hipotézist szültek a többek között, más profánabb célokra is gyakran bevetett elektronikus felvevőeszközök alkalmazásával zajló vizsgálatok. Az akusztikus adaptációs hipotézis előrejelzései szerint az állatok hangjelzései különböző természeti környezetekbe kerülve úgy változnak meg, hogy maximalizálják eme szignálok hallhatóságát és terjedését – természetesen annak figyelembevételével, hogy a hang terjedési sebességén, adott közvetítő közeget figyelembe véve, nem tudnak változtatni. Ráadásul e hangok is jelentős (evolúciós jelentőségű!) szelekciós nyomásnak vannak kitéve, mely abba az irányba hat, hogy csökkentse frekvenciájuk átfedését a környezet hangjaival: előnyösebb, ha az állat kommunikációs és jelzőhangjai élesen elkülönülnek a környezeti zajoktól.

Széncinege

Széncinege

 

Létezik akusztikus fülke (niche) hipotézis is, mely feltételezi, hogy egy adott ökológiai fülkén belül még a hangtartományok is elkülönülnek egymástól az egyes fajokhoz rendelt módon (az állatok mintegy felosztják egymás között a frekvenciákat!) – mivel így lehet biztosítani a fajon belüli leghatékonyabb kommunikációt. Az állatok jelentős része már eleve úgy választja meg saját kommunikációs frekvenciáját (s ezzel hanghullámhosszát), hogy elüssön vele a környezete állandó zajától – például így magyarázható egyes békafajok ultrahang tartományban zajló territoriális párbeszéde egy olyan környezetben, ahol az áramló víz folyamatos alacsony frekvenciás hangot gerjeszt. Az új területre behatoló özön (invazív) fajok többek között azért is boríthatják fel egy adott ökológiai fülke egyensúlyát, mivel új, a korábbi egyensúlyt megzavaró hangokat hoznak a „közösbe”: ezt hívják biofonikus inváziónak.

Az adott ökológiai tartomány hangkörnyezetét amúgy is számos tényező befolyásolja – például a napszakok váltakozása, hiszen bizonyos madárfajok esetleg békák tipikusan napszálltakor, mások napkeltekor szállnak be a kórusba. Persze az sem mindegy, mennyire hódította meg az adott környezetet az ember – mert ha igen, akkor ezt a fülkét minden más tényező rovására az atropofónia fogja dominálni. Márpedig a hangok sok szempontból fontosak az élőlények számára, s nem is mindig csak kommunikációs szempontból: számos élőlény éppen speciális hangjai alapján azonosítja zsákmányát, mások pedig a nagyobb termetű fülketársak (mondjuk a komoly zajt keltve élelem után kutató vaddisznók) zaját használja arra, hogy maszkírozza a saját mozgása által keltett hangokat a zsákmányállat elől.

Pontosan ebből a szempontból válik fontos zavaró forrássá az antropofónia, azaz az emberek és gépezeteik keltette zaj: ez ugyanis számos állatot zavar meg a fajon belüli kommunikációban, az élelemkeresésben vagy a ragadozók jelentette veszély felismerésében – ezeket az antropofónia által uralt, sűrűn lakott környezetben többnyire maga az ember szabadítja környezetére – lásd például a vérszomjas házimacskák szorgalmas madárfajpusztítását.

A madarak viselkedésének megváltozása az emberi zajok által dominált környezetben maga is kiemelt kutatási terület: azért tartják őket az emberi zajhatás által különösen érintett és érzékeny állatcsoportnak, mivel fajon belüli kommunikációjuk zömmel speciális énekük révén zajlik. Ezek után nem meglepő a kutatók következtetése: számos madárfaj változtatta meg hangját városi környezetben. Egyik legkedvesebb, amúgy három kontinensen elterjedt óvilági énekesmadarunk, a széncinege (vagy egyszerűen cinke) hímjei magasabb hangon, emelt minimális hangfrekvencián énekelnek városi környezetben.

Mindez érthető is, hiszen az óriási hangenergiát reprenzentáló emberi eredetű zajmassza jórészt az alacsonyabb frekvenciájú (mélyebb) hangtartományt foglalja el. Ráadásul az énekesmadarak más tekintetben is alkalmazkodtak az emberi igényekhez alakított hangos városi környezethez: rövidebb trillákat tolnak, ám azokat jó kereskedelmi rádió módjára sűrűn ismétlik. Persze a madarak nem csupán a hangmagasságon, de annak amplitúdóján, azaz erősségén is változtathatnak: megpróbálják túlénekelni vagy túlkárogni környezetüket. Mindezen változások a kutatók szerint sokkal inkább a környezeti változásokhoz való rugalmas alkalmazkodásnak, mintsem evolúciós természetű adaptációnak tudhatók be: a madarak amúgy is aktívan váltogatják saját dalrepertoárjukat és lejátszási listájukat – környezetük akusztikai természetének függvényében. Persze ez a rugalmasság korántsem minden madárfajra jellemző: amelyik szárnyas szigorúan ragaszkodik pihés korában megkedvelt nótáihoz, az sokkal inkább ki lesz téve a zajszennyezés okozta élőhely-degradáció következményeinek.

A kutatók tapasztalata szerint a zajos élőhelyek sokkal kevesebb madárfajnak, főleg az akusztikai szempontból alkalmazkodóképesebbeknek nyújtanak megfelelő élőhelyet – de ők akár ki is tudják használni az emberi környezet nyújtotta előnyöket: például azt, hogy sokszor természetes ellenségeiket (fészekrablók, ragadozó madarak) is távol tartja az urbanizált környezettől. Igaz, akadnak még egzotikusabb változások is a madarak viselkedésében: bizonyos monogám természetű madárfajok (például a nálunk kalitkában tartott, de Ausztrália-szerte vadon élő zebrapinty) házastársi hűségére is hatással van az emberi eredetű zaj: az állandó antropofóniai hatásnak kitett zebrapintyek érdeklődése állandó párjuk helyett más egyedek felé fordul (ez pedig bizony visszavetheti az utódok számát is).

Az emberi zajszennyezést nem is csupán annak puszta zavaró hatása miatt kell csökkenteni: kutatások igazolják, hogy a jelentős mértékben az antropofónia által uralt környezetben komoly fiziológiai változásokat tapasztalni az állatok körében: a zaj növeli a stresszhormonok (kortizol, adrenalin) szintjét, gyengíti a kognitív funkciókat és az észlelést, csökkenti az immunrendszer hatékonyságát, sőt, akár DNS-károsodáshoz is vezethet. Hadd emlékeztessünk rá: biológiai szempontból mi magunk is csak afféle eszes állatok volnánk, nekünk is érdekünk fűződne hozzá, hogy legalább csökkentsük az eredeti, természetes, túlnyomórészt a biofónia és a geofónia által dominált akusztikai környezet eltűnését.

Neked ajánljuk