Bár a világ az utóbbi napokban többször, mély lélegzetet véve igyekezett nekirugaszkodni a szíriai helyzet megoldásának, az utolsó pillanatokban mégis minduntalan visszariadt. Az Egyesült Államokra nagy nyomás nehezedik, hogy vessen véget a parttalan öldöklésnek, de Barack Obama elnök tisztában van vele: bárhogy is sikeredjen a beavatkozás, ellenfelei majd mégis fejére olvassák a kiszámíthatatlan következményeket. A demagóg nyugati radikális baloldal pedig megint imperializmust rikácsol és világcsendőrt emleget.
Az persze nem állítható, hogy ne történt volna valamilyen előrehaladás a helyzet megítélését, s így a stratégiai döntések meghozatalát illetően. Eddig fontos szempontnak számított Oroszország – és részben Kína – ellenkezése a beavatkozással szemben. Mára ez már nem szempont: Obama Moszkva és Peking véleményét már kész könnyedén félresöpörni, s ezzel az érintettek nagyon is tisztában vannak. Bár az oroszok újabb hadihajóikat küldték a térségbe, közben csöndben kiürítették a tartuszi katonai bázisukat; Kína pedig egyre visszafogottabb a bírálatok terén.
Obama legfőbb gondja ma, hogyan terítse szét a beavatkozással együtt járó felelősséget, ezért összpontosul minden igyekezete arra, hogy támogató partnereket találjon. Másrészt pedig, hogy megkapja a Kongresszustól a felhatalmazást. Mert nem az Aszad-rezsim megdöntése jelenti a problémát, hanem az azt követően kialakuló állapotok kezelése.
Szíriában nagyon sajátos folyamatok zajlottak le az elmúlt több mint két évben; a belső konfliktust az „arab tavasz” másutt átmeneti sikereket hozó vívmányai generálták, ám a szír valóság nem az „arab tavasz” része: Bassár al-Aszad ellenzéke nem a reformok és a társadalom modernizációjának elkötelezett híveként kezdett bele a polgárháborúba, hanem a társadalom szétszakításának szándékával. Szíria létrehozása az ottomán birodalom romjain mesterséges megoldás volt, abban számos, kultúrájában, fejlettségében, életvitelében eltérő népcsoport egyesült, ráadásul egy olyan vallási és etnikai közösség politikai vezetése alatt, amely a lakosság alig 11 százalékát tette ki. Kemény diktatúrára volt szükség ahhoz, hogy az alavita elit élén az Aszad család egyben tartsa a rendszert, de ez a diktatúra megvédte az államot a különféle etnikai centrifugális erőktől, s kiszámíthatóvá tette környezete, Izrael, Jordánia és Törökország számára. Libanonban több bajt okozott, de érdemes belátóbban szemlélni az ottani problémákat: Jasszer Arafat terroristáinak és az őket támogató több tízezres palesztin menekült jelenléte olyan kihívást képvisel még ma, azaz évtizedek múltán is, hogy Szíria okkal látta szükségesnek – eszközök között persze nem válogatva – saját befolyását Libabonra is kiterjeszteni, felszámolva ott egy olyan kiegyensúlyozott társadalom létét, amit okkal neveztek sokáig a Közel-Kelet Svájcának.
A Szíria elleni támadást a legutóbbi harci cselekmények teszik elkerülhetetlenné: egy vegyi fegyverekkel elkövetett támadás, melyben közel másfél ezer ember – jobbára civilek, sok gyermek – vesztette életét. Márpedig épp egy esztendeje, hogy Barack Obama kijelentette: tömegpusztító fegyverek használata az a vörös vonal, amelyet ha az Aszad-rezsim átlép, a nemzetközi erők kíméletlenül megbüntetik.
Nyilvánvalóan nem mindegy, hogy ki követte el a gáztámadást, de beazonosítani a tettest szinte lehetetlen. Aszad szövetségesei – Oroszország, Irán – egyértelműen az ellenzéket okolják, ellenfelei a kormányt. Mindkettő lehetséges, annak ellenére, hogy van egy harmadik lehetőség is: Aszadnak ma már sokkal kisebb befolyása van az események alakulására, mint volt korábban, jól kontrollálható diktatórikus körülmények között. Így könnyen megeshetett, hogy a legfelsőbb politikai és katonai vezetés tudta, engedélye nélkül, sőt tiltása ellenére egy helyi katonai parancsnok (szorult helyzetben) vetette be az ideggázt. A végső felelősség persze ebben az esetben is Aszadé.
A legnagyobb gondot az Aszad utáni időszak kilátástalanságai jelentik. Ellenzéki oldalon a Közel-Kelet összes szemetének sikerült egybegyűlnie, és magát felszabadító, „arab tavaszos” hősként ünnepelnie. A szír helyzet e szempontból egyedi, de nem példátlan. Ehhez nagyon hasonlatos folyamatok zajlanak Líbiában és Maliban; ez utóbbiban egy gyors, szakszerűen végrehajtott francia beavatkozás feltartóztatta az al-Kaida által szervezett berber csapatok előretörését, s ezzel megelőzte a helyi kultúra (Timbuktu) teljes elpusztítását, melyet a szélsőségesek – emlékezzünk az afganisztáni Bámiján-völgy buddhista szobrainak tálib lerombolására (2001) – hivalkodva hirdettek meg már jóval támadásuk előtt. Líbiában rosszabb és súlyosabb a helyzet, ott is külföldről inspirált, mégis belső erők tesznek kísérletet egy szélsőségesen iszlamista hatalomátvételre. Mind Maliban, mind pedig Líbiában a kultúrájában, szokásaiban nagyon megosztott társadalom ad rá esélyt, hogy e megosztottságot a szélsőséges erők kihasználják, s tönkretegyék az állami életet. Szíriában a helyzet nagyon hasonló, a lakosság ott is megosztott etnikai hovatartozását, kultúráját, vallását, nyelvét illetően.
Amerika és szövetségesei nem vállalkozhatnak másra – s ezt deklarálták is –, minthogy bombázásokkal meggyengítsék az utóbbi időben helyzetét megszilárdító és az ellenzékkel szemben egyre sikeresebben harcoló központi hadsereget, s így a polgárháborúban egymásnak feszülő erők esélyeit kiegyenlítsék. Az első számú célpontok között épp azok a csapatok szerepelnek, amelyek képesek bevetni kémiai fegyvereket. Emellett azok a fegyverszállítmányok, amelyek a hadsereghez Iránból érkeznek, illetve amelyekkel Damaszkusz a libanoni Hezbollahot segíti, hogy kiterjessze a térségi konfliktust (a Hezbollah az elmúlt hetekben kétszer is rakétákkal támadott észak-izraeli területeket).
A tényleges megoldás azonban teljességgel hiányzik a kalkulációkból; az ellenzék politikai képviselete ugyan látványos, külföldre irányuló kommunikációt folytat, ám aligha lehet kétséges, hogy egy győzelem után ők már csak önmagukat képviselik majd, a tényleges irányítás olyanok kezébe kerülhet, akikről eddig a világ nagyon keveset tudhatott meg. Valamelyik, a többinél viszonylag erősebb, talán erőszakosabb, de mindenképp radikálisabb frakció kezébe.
