A lelkiismeret illúziója – kémek és szélhámosok

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013. június 19.

Diplomáciai jegyzet

Az amerikai titkosszolgálat most kipattant megfigyelési-lehallgatási botránya a mai amerikai rendszert összevethetővé, sőt hasonlatossá teheti sokak szemében azzal, amelyet oly sokan gyűlöltek, s amit George W. Bush nevével kapcsoltak eddig össze.

Amint a legújabb amerikai lehallgatási, adatgyűjtési botrány kipattant, Julian Assange – a Wikileaks alapítója – azonnal fontoskodva kijelentette az ausztrál ABC televíziós csatornának, hogy már rég kapcsolatban áll a kiszivárogtatóval, Edward Snowdennel. Vagy így van, vagy sem, túl nagy jelentősége a hírnek nincsen. Annak viszont nagyon is lehet, hogy fontos különbség mutatkozik Assange és Snowden tette között, s ennyiben a jelenleg kirobbant botrány „minősége” is más, mint a Wikileaksé.

Assange egy pitiáner, hozzá hasonlóan lelkileg sérült kis senkitől, Bradley Manning őrvezetőtől kapta mintegy ömlesztve az amerikai külügyminisztérium munkatársai által írt táviratcsomagot, amit aztán feltettek az internetre. Közöttük jó néhány szenzitív információ akadt, illetve olyan, amelyet „forró” helyekről küldtek Washingtonba, így aztán tucatnyi hírszerzőt vissza kellett hívni a biztonságuk védelme érdekében. Volt tehát egyfelől egy zavaros gondolkodású, alacsony poszton alkalmazott, Irakban állomásozó katona, aki hazaárulást követett el merő unalomból és feltűnési viszketegségből. Másfelől ott volt Assange, egy szintúgy feltűnési viszketegségben szenvedő, pénzéhes szélhámos, aki az orgazda szerepét töltötte be a kétes vállalkozásban. Mindkettőjük mögött pedig már a kezdetekben felsejlett az orosz titkosszolgálat, amely kéjesen élt az alkalommal, hogy elégtételt vegyen Washingtonon. Manning elnyerte méltó büntetését: bár ítélet még nem született ügyében, egy amerikai börtönben ül még legalább tizenöt évig; Assange pedig Ecuador londoni nagykövetségén várja sorsa beteljesülését; remélhetőleg ő is egy amerikai börtönben végzi majd.

Snowden esete – a beszámolók szerint legalábbis – más: tettében egyfajta morális lázadás sejlik fel, amit a közvélemény igen jelentős része honorálni látszik. Egyik interjújában azt állította: felháborította, hogy a CIA néhány munkatársa zsarolással arra kényszerítette egy genfi bank igazgatóját, hogy az ügyfelei névsorát és betéteik összegét átadja a „cégnek”. Csak azt felejtette el a történethez hozzáfűzni: nem minden ügyfél adatára volt az amerikai kormánynak szüksége, mindössze néhány olyanéra, akiket pénzmosással gyanúsítottak, és volt közöttük olyan is, akit közel-keleti terrorista kapcsolatokkal.

Snowdent az is irritálta, hogy úgymond a legfőbb amerikai hírszerző szolgálat – az NSA – az Egyesült Államok elnökétől egy kültelki motel portásáig bárkit lehallgathatott, a Prism kódnevű adatbányász program révén rátehette kezét bárki elektronikus levelezésére, a közösségi médiákra kirakott posztjaira, ráadásul egy igen okos szoftver – a Boundless Informant (Tudósító Határok Nélkül) – segítségével válogathatott az információk között, csoportosítva, indexelve az adatokat. Felháborodása egyrészről persze érthető, ugyanakkor ideje lenne végre megkérdezni tőle: vajon tényleg ártatlan báránykák után szaglászott volna a titkosszolgálat?

A brit The Guardiennek, illetve a The Washington Postnak eddig átjátszott titkos anyagokból kitűnik: 2013 egy 30 napos periódusában a Prism 3 milliárd adatot rögzített amerikai komputerek winchesteréről, de a legtöbb anyagot, 14 milliárdot Iránból, a második helyen álló pakisztáni forrásokból pedig 13,5, míg az egyiptomiakból 7,6 milliárdot.

Nagyon nagy mennyiségű anyag utal arra is, hogy – mind a nemzetbiztonság (ipari kémkedés), mind a pénzmozgások követése okán – Kína is a kiemelt célpontok között volt. Ez azért érdemel figyelmet, mert Snowden hawaii otthonából Hongkongba menekült, ami – mint köztudott – 1997 óta már ismét Kína szerves része. Felhívtam egyik újságíró kollégámat, akivel még a 90-es évek elején barátkoztam össze, amikor hosszabb időt eltöltöttem ott, s ő megerősítette: a szóbeszéd szerint Snowden kiköltözött abból a hotelből, ahol érkezése után megszállt, s ismeretlen helyre távozott. Úgy beszélik, a New Territoriesen, Hongkong északi területeinek turisták által kevéssé látogatott részén, talán egy szigeten hallgatják ki kínai hírszerzők. Ha ez igaz, akkor e történet mögött is olyan nagyhatalom ólálkodik, amely Amerika ellenlábasa.

És Snowden morális hivatkozásai egyszerre csak súlyukat vesztik.

Nem csak ezért kihívás az Obama-adminisztrációnak a mostani botrány. Belpolitikai konzekvenciái is nagyon kellemetlenek lehetnek, hisz a mai amerikai rendszert összevethetővé, sőt hasonlatossá teheti sokak szemében azzal, amelyet oly sokan gyűlölnek, s amit George W. Bush nevével kapcsoltak eddig össze.

Sokan már most emlékeztetnek rá: 2005-ben Obama szenátor még úgy nyilatkozott: a New York-i ikertornyok elleni támadás után életbe léptetett „Patriot Act komolyan veszélyezteti valamennyi amerikai emberi jogait”, és azt mielőbb el kell törölni. Ma, amikor Obama már második ciklusát tölti a Fehér Házban, a Patriot Act továbbra is érvényben van.

2007 augusztusában Obama ünnepélyes ígéretet tett rá, hogy ha elnökké választják, nem hallgatnak le többé amerikai polgárokat, nem rögzítik telefonbeszélgetéseiket. A most leleplezett Prism ennek az ígéretnek nyilvánvaló cáfolata.

Ugyanaz év novemberében Guantánamo bezárását ígérte, és a habeas corpus helyreállítását. A tálib foglyoknak kialakított tábor ma is áll.

Sőt – teszik hozzá mindjárt –, Obama első elnöki ciklusában hatszor több dróntámadást hagyott jóvá a Közel-Keleten, mint amennyit Bush két elnöki ciklusa alatt összesen.

A szemrehányások igazak, mégis: valamennyi afféle "szemenszedett igazság", melyekhez akkurátusan mindent figyelembe vesznek ugyan, leszámítva a valóságot. Vagyis azt, hogy Amerika bizonyos értelemben továbbra is ostrom alatt áll, és a már több mint egy évtizede tartó ostrom dacára mégis sikerült megvédenie önmagát, polgárait.

Ezért számít Snowden tette végső soron árulásnak, még ha hiszünk is neki, hogy morális indítékai lehettek. Pont olyan árulás ez, mint Julius Rosenbergé, David Greenglassé, Harry Goldé és Karl Fuchsé, akik a szovjetek kezére játszották az atombomba technológiáját. Ők is a lelkiismeretükre hivatkoztak, amikor el kellett számolniuk tettükkel. Valami olyasmire, ami igazából nem létezett, ami illúziónak bizonyult.

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről