Könnyű lenne engedni a csábításnak, hogy a Törökországban most kitört, kormányellenes megmozdulásokban az „arab tavasz” egyik helyi variánsát lássuk, de tévednénk. Persze, vannak hasonlóságok. A Tunéziában elindult, s az iszlám világ számos országában alapvető politikai változásokat hozó folyamat az elavult és alapvetően diktatórikus rezsimek elleni lázadásnak bizonyult; hasonlóképpen Törökországban is egy múltba forduló, az iszlamizációt zászlajára tűző és egyre inkább autokrata rezsimmel szembeni megmozdulás bontakozott ki a szemünk előtt, méghozzá igen rövid idő, pár nap alatt. De a hasonlóságnak itt vége is.
Míg az arab világot felforgató „arab tavasz” minden ellentmondásosságával együtt egyesítette a nemzeteket a helyi diktatúrákkal szemben, addig Törökországban épp a nemzet vészterhes megosztottsága tűnik elő az események hátteréből. Míg Isztambulban, Ankarában és számos más fontos vidéki városban – gyakorlatilag az ország egyharmadán – utcára vonult a lakosság Recep Tayyip Erdoğan miniszterelnök politikája elleni tiltakozásképpen, ugyanez idő alatt tízezrek vonultak ki épp a miniszterelnök melletti szolidaritásuknak hangot adva. Igaz, az ellentüntetések mögött valamilyen formában mindig feltűnt a hivatalos Törökország: a belügyminisztérium által nyújtott logisztikai segítség, az állam által bérelt buszkaravánok, melyek a helyszínre hozták a kormánypárt által mozgósított tömeget, azaz a magyar békemenet török verzióját.
| ||
A tiltakozás apró környezetvédő akcióból bontakozott ki. A Taksim tér egyik részét elfoglaló Gezi park 600 fáját – Isztambul kevés zöld színfoltjának egyikét – a városvezetés döntése nyomán ki akarták vágni, hogy helyén egy új megaberuházást építsenek. A mintegy száz aktivista ellen kivezényelt rendőrség azonban felbőszítette azokat is, akiket nem csak a fák sorsa érdekelt, hanem egész Törökországé: a kormányzó iszlamista Jog és Fejlődés Pártjának (AKP) ellenzéke, mindenekelőtt a Köztársasági Néppárt, a szakszervezetek, az ifjúsági mozgalmak gyorsan a tiltakozók mellé álltak, és a modern Isztambul központjában, a Taksim téren már több ezren követelték Erdoğan távozását. Fontos momentuma volt az események kibontakozásának, hogy abba nemcsak a politikai ellenzék kapcsolódott be, hanem a gazdasági csúcsszereplők is, ami rávilágít arra, hogy a példamutatóan jól teljesítő török gazdaság számára is terhes a mind konzervatívabbá váló politikai közélet.
A török gazdaság szárnyalása 2003-ban vette kezdetét, amikor IMF-segítséggel, majd anélkül, komoly stabilizációs programot indítottak el. Ennek következtében a gazdaság évente tartósan 7 százalékkal bővült, a korábbi 70 százalékos hiperinfláció 10 százalék, a GDP-arányos államadósság pedig 40 százalék alá csökkent. Ilyen háttérrel nem tűnik véletlennek, hogy a 2008-as, Törökországot is sújtó globális válság után az ország gazdaságát 2010-ben már ismét 10 százalékos bővülés jellemezte. Azóta a folyamat persze némileg mérséklődött, a teljesítmény jelenleg 3,5 százalék körül van, de ezzel a bővüléssel számos európai ország nagyon elégedett lenne.
Az elemzések máris felhívják a figyelmet, hogy Erdoğan, illetve az iszlamista politikai vezetés számára akár fatális következményekkel járhatnak a mostani történések, ugyanis a konfliktus idővel átnyúlhat a világnézeti megosztottságon: számos iszlám tradicionalista is résztvevőjévé vált az eseményeknek, mert őket is felháborította a Gezi park fáinak tervezett kivágása. Beszámolók szerint a tüntetők soraiban ott látni egymás mellett a futballmeccsek utáni zavargások résztvevőit, s azokat az aktivistákat, akik évente felvonulnak Isztambulban a meleg büszkeség napján. Komoly politikai támogatást jelent az egyre népszerűbb ellenzéki erő, a Köztársasági Néppárt fellépése, amely már évek óta hangoztatja: Törökország, mely eddig a Nyugat része volt, az előtérbe kerülő iszlamizációval és konzervatív autokratizmusával hátat fordít nemcsak Európának, de életbevágó stratégiai szövetségesének, az Egyesült Államoknak is.
Erdoğan eddig magabiztosan, sőt bizonyos fokig kihívóan reagált, részben huligánoknak, részben pedig terroristáknak nevezve a tüntetőket. Teheti, hisz az efféle korábbi konfliktusok esetén az események alakításában hatékony szerepet vállaló hadsereg vezetését az elmúlt időszakban sikerült gyakorlatilag lefejeznie. A kulcspozíciókból elmozdította a szekuláris, kemalista főtiszteket, s lojális, vallásos figurákat ültetett a helyükbe. Mintegy 50 újságíró és számos korábbi tiszt, beleértve a vezérkari főnököt, börtönben ülnek egy mondvacsinált, nyilvánvalóan a titkosszolgálat (MTI) által kreált ügy miatt.
A hadseregnek mint a Nyugat iránt legelkötelezettebb török intézménynek meghatározó szerepe volt az ország fejélődésében. 1945-től megszűnt az egypártrendszer, a demokratizációs folyamat pedig gyakorta hozott helyzetbe olyan tradicionális politikai erőket, amelyek szerettek volna eltávolodni a nyugati szövetségtől, s mintegy visszaintegrálódni az ottomán hagyományba. E folyamatokat a hadsereg következetesen megakadályozta: 1960-ban, 1971-ben, 1980-ban, s legutóbb 1997-ben katonai puccs állította ideiglenesen félre a korrupt vagy tehetetlen, illetve a Nyugattól és a szekularitástól elforduló polgári vezetést.
A jelek szerint erre most nincs mód, pedig az önnön vallási-ideológiai válságában mindinkább elmerülő politikai vezetés nemcsak a demokratizációs folyamatot adta fel, s bontja vissza az ennek megfelelő intézményi rendszert, hanem komoly károkat okoz mind a liberális társadalmi környezetet nélkülözni képtelen gazdaságnak, mind az ország biztonsági rendszerének. Erdoğan nemcsak a legfontosabb térségi, Izraellel fenntartott szövetségesi kapcsolatát rúgta fel, hanem egyre jobban elbizonytalanítja NATO-szövetségeseit is.
A jelenlegi társadalmi megmozdulások ugyanakkor könnyen keresztezhetik a miniszterelnök hosszú távú terveit. 2014-ben elnökválasztás lesz Törökországban, 2015-ben pedig általános választások. Erdoğan különösebben nem is csinált titkot abból, hogy a következő egy esztendőt egyfajta prezidenciális rendszer kialakítására szánja, majd pedig ő ül a jelenlegi elnök, az általa marionettként mozgatott Abdullah Gül helyére. Sokan a Taksim téri erőpróbában már most azt a nagyon sikeres civil társadalmi kezdeményezést látják, amely megakadályozhatja a miniszterelnök elnöki terveit, sőt 2015-ben akár hatalomra is segítheti az AKP mai ellenzékét.
