Amikor pár éve Teheránban jártam, képtelen voltam kihagyni, hogy rá ne kérdezzek egyébként nagyon készséges és kedves, nem mellesleg művelt vendéglátóimnál, hogy miként is viszonyulnak ők Az ezeregy éjszaka meséihez? Az eredeti, felnőtteknek szánt szövegben bőségesen van szó remek borokról, az élet örömeinek megosztásáról másokkal, nem diszkriminálólag leszűkítve az aktust nőkre vagy férfiakra. Igaz, kérdésemben nem fogalmaztam ennyire „árnyaltan”, mégis meglepett a felháborodott tiltakozás. Már az is sértő – jött a válasz –, hogy egyáltalán ilyesmit feltételezek ezekről a szövegekről. Ha olvastam is ilyesmit, azok hamisítványok lehettek – mondta gyakorlatilag mindenki –, olyasmik, amiket a beteg agyú Nyugat „látott” bele e szövegekbe, s élt az alkalommal, hogy félrefordíthasson egy-két részletet.
Megvallom, elszégyelltem magam, és megfordult a fejemben: minden bizonnyal a Pasolini által költött Az ezeregy éjszaka virágainak bujasága ragadott magával. Aztán amint visszajöttem Európába, gyorsan utánajártam a dolognak. Kiderült: nincs semmi tévedés, nincsenek buja elragadtatások. Mindössze arról van szó, hogy az iszlám világban Az ezeregy éjszaka meséinek már csak egy „cenzúrázott” változata maradhatott közkézen.
Nem tudom, az arabok és perzsák mennyit veszítenek azzal, hogy Hárún ar-Rasíd kalifa és kortársai párnacsatáiról manapság nem értesülhetnek. Azt sem tudom, egyáltalán őriznek-e olyan eredeti szövegeket, amelyekben a Koránnal ma összeegyeztethetetlen dolgok a maguk természetességében feltűnnének. Mert ha nem, az azért jócskán meghaladná a vallási szemérem diktálta elvárásokat. Elvégre bárki, aki mondjuk a Nápolyi Régészeti Múzeumba betér, egy Gabinetto Segreto (titkos terem) nevű külön helyiségben kedvére mazsolázhat a római idők frivol életigenlésének igazán zaftos emlékei között. És nem akárkik őrizték meg ezeket az ábrázolásokat a kortársaknak és az utókornak, hanem Európa legkatolikusabb királyai, fejedelmei, pápái, püspökei. (Nem mellesleg, a Gabinetto Segreto ma már bárki számára látogatható.)
Mindez felfogható az iszlám világ igazsághoz és valósághoz viszonyulásának elemi példájaként, s ez – különösen manapság – súlyos tanulságokkal bír.
Nemrég látott napvilágot az egyik közismert palesztin egyetem, a Bir Zeit volt hallgatójának, a londoni SOAS (School of Oriental and African Studies) doktoranduszának, Linah Alsaafinnak az írása, amely tulajdonképpen mindent elmond arról, hogyan gondolkodik az átlag palesztin népe jelenéről, s arról a küldetésről, amit személy szerint neki, értelmiségiként be illenék töltenie e közösség jövőjének alakításában. Arról a valóságról, melynek figyelembevétele nélkül aligha lehet sikeres egy társadalom működése. Hadd emeljük ki a cikk öt fontos megállapítását, már csak azért is, mert az ezekben megfogalmazódó világlátás számos más véleményformáló álláspontjával megegyezik.
1. Alsaafin szerint: a „mainstream média felmentette a zsidó államot” annak kapcsán, hogy egy 16 éves palesztin fiút, Mohammed Abu Khdeirt meglincseltek mintegy bosszúból a három Gus Etzon-i zsidó tinédzser meggyilkolása miatt. Ezzel szemben széles körben ismert: a térfigyelő kameráknak köszönhetően az izraeli hatóságok azonosították azt a hat személyt, akik a brutális gyilkosságot elkövették. Letartóztatták őket, és folyamatban van ellenük az eljárás. Benjamin Netanjahu miniszterelnök azonnal elismerte a bűncselekményben való „zsidó érintettséget”, elítélte azt, s megkövette a gyerek szüleit – s ebben az izraeli társadalom maradéktalanul felzárkózott a miniszterelnök mögé. Ezzel szemben a három zsidó fiú meggyilkolását követően Mahmud Abbasz palesztin vezető részvétnyilatkozatára több mint tíz napot kellett várni, s amikor az megtörtént, a Hamász befolyása alatt álló palesztin közvélemény Abbaszt azonnal árulónak kiáltotta ki. Ez egyébként cáfolja a cikk azon másik vádját, hogy Abbasz Fatah-ja késlekedett volna elismerni a palesztin fiú meggyilkolását, bezzeg a zsidó áldozatok miatt azonnal részvétét nyilvánította.
2. Alsaafin cikke azt sugallja, hogy Abu Khdeir meggyilkolása nem a három zsidó fiú erőszakos halálára adott válasz volt, hanem a „zsidó gyarmatosítás” mindennapos eseményeinek egyike, mellyel a palesztin társadalomnak 1948 – azaz a zsidó állam megalapítása óta – permanensen együtt kell élnie. Még elképesztőbb hazugság, hogy a meggyilkolt palesztin fiúval az elkövetők előbb benzint itattak volna, s csak ezt követően gyújtották volna fel, mintegy belülről égetve el testét. Az azóta közzétett kórboncnoki vizsgálat egyértelműen utal rá: a fiút úgy megverték, hogy elveszítette eszméletét, s csak azt követően gyújtották fel testét. Légcsövében kormot találtak, s ez bizonyítja, hogy nem halt bele a bántalmazásba, tehát élt, amikor felgyújtották. De hogy benzint itattak volna vele, az mindössze a borzalmak fokozását szolgáló hazugság.
3. Alsaafin úgy véli: azáltal, hogy a média a palesztin fiú gyilkosait „szélsőségeseknek” nevezi, azt állítja, hogy ez egy elszigetelt, apró csoport, tettük azonban nem jellemző az egész zsidó társadalomra. A szerző ezzel szemben azt sugallja: maga a zsidó társadalom szélsőséges, és ezt a média elhallgatja.
4. A cikk eléggé következetlen, amikor a legújabb palesztin tiltakozásokat említi. Egyrészt láthatóan örül annak, hogy a demonstrációk immáron nem csak a nyugati parton, de Izraelen belül is megkezdődtek, ugyanakkor arról ír, hogy a nyugati part mégiscsak feltűnően csendes, amiben éles bizonyságát látja annak, hogy a Fatah ahelyett, hogy a Hamásszal fogna össze, tulajdonképpen a zsidókkal kollaborál. Egy új, harcos generációra van szükség, állítja, amelyik ismét felveszi a harcot, amelyik elutasítja az öregek 1948 óta tartó megalkuvását.
5. És hogy ez az új generáció hogyan is fog viszonyulni Izraelhez és azokhoz a palesztinokhoz, akik a megegyezést keresik, álljon itt Alsaafin cikkének utolsó mondata: „Ha lenne tíz golyóm, egyet az ellenségre lőnék, kilencet pedig az árulókra.”
A cikket az Open Democracy adta közre. Nem kell túl élénk fantázia ahhoz, hogy elképzeljük: ha Londonban efféle irományokat vet papírra az eljövendő reményteljes palesztin értelmiség, akkor miket írogathatnak odahaza: Gázában, Ramallahban… és nem mellékesen a Bir Zeit Egyetemen.
