Az indiai emberjogi helyzet anomáliái, a nemek egyenlőségének látványos hiánya, a melegek jogfosztása, a pártrendszerben továbbélő kaszt-diszkriminációk miatt egyre többször fogalmazódnak meg komoly kétségek azzal kapcsolatban, hogy az ország valóban a világ legnépesebb demokráciájának tekinthető-e. Tény, hogy tartanak rendszeres választásokat, s a kormányzatok a népakarat jóvoltából eltávolíthatók, de majdhogynem ez az egyetlen olyan kritérium, melynek alapján India a nyugati demokráciákkal egy napon említhető lehet.
Nemrég választásokat tartottak Indiában. Április elejétől május elejéig egy hónapon át, kilenc fordulóban járulhatott a több mint 800 millió választópolgár az urnák elé.
Tulajdonképpen két nagy pártszövetség párbaja volt ez; az államalapító Nemzeti Kongresszus (NCP) vezette Egyesült Progresszív Szövetségé (UPA), valamint az Indiai Néppárt – közkeletűbb nevén a Bharatiya Janata Párt (BJP) – vezette Nemzeti Demokrata Szövetségé (NDA). Ez utóbbi győzött, méghozzá történelmi sikerrel, a parlament (Lok Sabha) 542 mandátumából ma magáénak mondhat 336-ot.
Az eredmények máris két fontos következménnyel járnak. Az egyik a Nemzeti Kongresszus Párt (NPC) – és az általa dominált Egyesült Progresszív Szövetség (UPA) – jövőjével kapcsolatos. Nem kétséges, hogy a Ghandi család politikai fellegváraként számon tartott, jelentős múltú szervezet át kell alakuljon, ha azt szeretné, hogy megőrizze helyét az indiai politikában. Jelenlegi vezetőjének, Indira Ghandi unokájának, Rahul Ghandinak a pozíciói meginogtak, annak ellenére, hogy a katasztrofális eredményekért nem közvetlenül a pártot igyekeznek ma vádolni, hanem annak eddigi miniszterelnökét, Manmohan Singhet, akiből máris bűnbakot csináltak. Az NPC-nek a következőkben esélye lehet arra, hogy összegyűjtse a számos indiai baloldali tömörülést, ugyanakkor tény: a helyileg mindent meghatározó regionális pártok nem ideológiailag szervezettek, így egy Rahul Gandi vezette baloldali összefogás továbbra is törékeny, ha nem egészen hipotetikus marad majd.
A jövő alakítása jelenleg a BJP kezében van: vezetője Narendra Modi (külső képünkön látható), aki egy hindu nacionalista szervezet vezetőjeként került a pártszövetség élére, mely utóbbinak egyetlen muszlim parlamenti képviselője sincs. Egyébként is, 1952 óta most került a legkevesebb muszlim a Lok Sabhába. Elemzők a legjobb esetben semleges magatartást várnak a BJP részéről India 14 százaléknyi muszlimjával szemben, de az is elképzelhető, hogy nőni fog a kisebbségre gyakorolt politikai nyomás. Modi helyzete sem lesz egyszerű: pártja – és annak radikális szövetségesei – tőle is elvárnák, hogy a fölényes parlamenti felhatalmazással éve: (a) változtassa meg Kasmír státuszát, ami közvetlenül érintené a hindu-muszlim kapcsolatokat – és nem mellesleg India és Pakisztán viszonyát. Továbbá olyan, (b) az indiai ipar és mezőgazdaság védelmét szolgáló intézkedések bevezetését követelik tőle, amelyek elszigetelhetik az országot a globális folyamatoktól. Sem egyikbe, sem a másikba az új miniszterelnök nem mehet bele büntetlenül.
A BJP mostani győzelmét azonban nem az efféle nacionalista céloknak kergetése, hanem India rossz gazdasági teljesítménye magyarázza. A Ghandi-klán (NCP) befolyása alatt álló UPA az elmúlt tíz éves kormányzása során keveset tett, hogy India érvényesíteni tudja érdekeit a globális térben. Gazdasági teljesítménye fokozatosan romlott, ezzel szemben az infláció nőtt, a korrupció pedig még inkább átszőtte a társadalmat. Ugyanakkor nem állítható, hogy a válság egyik vagy másik párt számlájára írható csak; strukturális bajokról van szó, amelyek megváltoztatása nem egyszerű – ciklusok alatt végrehajtható – kormányzati programok kérdése. A korrupció és a gyenge kormányzás sokkal inkább kulturális eredetű; generációk szemléletének megváltozására lenne szükség ahhoz, hogy a dolgok reménykeltőbbnek tűnjenek.
Modi számára mindazonáltal nyitott a perspektíva, hogy országa gazdaságát még inkább bekapcsolja a nemzetközi rendszerbe: ezt egyébként a politikus a kampány során többször meg is ígérte. De nem annyira a Nyugatban, s főként nem az Egyesült Államokban látja ehhez a partnert – bár az elmúlt tíz évben a korábbi 6 milliárdról 86 milliárdra nőtt az árucsere India és az Egyesült Államok között –, mint inkább Kínában és Dél-kelet Ázsia feltörekvő államaiban, mely utóbbiakban alkalmasint jelentős indiai diaszpóra él. Igaz, Washington több esetben jelezte, szívesen lépne Delhivel „stratégiai partneri szövetségre”, azonban mind Modi BJP-je, mind Ghandi NCP-je tartózkodóan reagált az efféle kezdeményezésekre.
Az egyetlen szektor, melyben az amerikai ipar elé Delhi nem látszik akadályt emelni, a fegyvergyártás, bár az új indiai vezetés a kampány során igyekezett hangsúlyozni, hogy e téren is több lábra kíván állni. A védelmi kiadásokat 1,74 százalékról 2 százalékra emelik, s új stratégia várható a nukleáris programban is, mind katonailag, mind pedig a civil szférában. A Pakisztánnal szembeni határozottabb fellépésnek ez nyomatékot adhat – vélik Delhiben –, annál is inkább, mert a nyugati szomszéd egyre inkább belesüllyed abba a válságba, amelyet az iszlám radikalizmus növekvő jelenléte okoz. Ez pedig nyilvánvalóan Delhinek kedvez.
Ami az ország jövendő külpolitikáját illeti, senki nem vár nagyobb változásokat, már csak azért sem, mert India – és az egyszerű indiai ember számára – a külvilág nem sokat jelent. Az elmúlt évtizedek során ennek megfelelően alakították ki a külügyi szolgálatot is, ami csak a minimális funkciók ellátáshoz elég, a kapcsolatok bővítésére aligha. Bár Modi többször kijelentette, hogy rendezni kívánja a kínai-indiai viszonyt, ez a meglévő tradicionális politikai és – az elmúlt időszakban semmit sem változó – geopolitikai feltételek miatt aligha lesz lehetséges. Igaz, a két ország közötti határvita jócskán enyhült, de létezik. Tibet státuszának megítélésében viszont a szemlélet továbbra is radikálisan ellentétes.
