Október 21-én Volgográdban egy harmincéves asszony, Naida Aszijalova felrobbantotta önmagát egy buszon. Rajta kívül még hatan lelték halálukat, a sebesültek száma huszonnyolc volt. A merénylet közel-keleties brutalitása felkavarta nem csak az orosz társadalmat, de a nemzetközi közösséget is. Pedig nincs semmi új a nap alatt, a terrortámadások immáron hozzátartoznak az orosz valóság mindennapjaihoz.
2000 júniusa óta húsz, nők által elkövetett öngyilkos merénylet történt Oroszország-szerte, melyeknek mintegy 780 áldozata volt. Ha átlagoljuk – amint azt az orosz sajtó megtette –, évente mintegy hatvanan lelték-lelik halálukat. Csak emlékeztetni szeretnék rá, a moszkvai Dubrovka Színház elleni 2002-es támadás, majd 2004-ben egy dél-oroszországi kisváros, Beszlan iskolája elleni, ugyancsak iszlamista támadás elkövetői között is voltak nők.
Az oroszországi iszlamista terror első hulláma 1999-ben indult, azt követően, hogy az orosz biztonsági szervek megindították második támadásukat a csecsenföldi szeparatisták ellen. A beszláni – 331, főként gyermekek halálát okozó – mészárlás után lefolytatott átfogó nyomozás bebizonyította: ezekben az években a merényletek mögött csecsenek álltak, illetve olyan közel-keleti „utazó” terroristák, akik külföldiként kapcsolódtak be az ottani, oroszellenes ellenállásba. A Kreml ekkor átalakította taktikáját, olyan komoly – olykor drákói – intézkedéseket vezetett be, amelyek feltűnően hasonlítottak azokra a megtorlásokra, amelyekhez Izrael folyamodott, az elkövetők családján bosszulva meg egy-egy merényletet. Számos esetben a földdel tették egyenlővé a családi házat, vagy kényszerűen kitelepítették az egész rokonságot; máskor a támadások okozta károkat kellett a hozzátartozóknak maradéktalanul kifizetniük.
Ezt követően a terrortámadások lassan megszűntek, hogy aztán mintegy hat év után ismét fellángoljanak. Ám a terror forrása ebben a második hullámban, mely 2010 májusában két moszkvai metróállomás felrobbantásával kezdődött, már nem Csecsenföld, hanem egy szintúgy észak-kaukázusi iszlám területi entitás lett: Dagesztán. Naida Aszijalova, az októberi volgográdi öngyilkos támadó is innen származott.
Mi az oka – firtatják meglehetősen vádlón sokan –, hogy Moszkva nem jár el éppen oly határozottsággal, adott esetben kegyetlenséggel Dagesztánban is, miként tette azt a kétezres évek közepén Csecsenföldön? A kérdésre a válasz igen egyszerű: a két terület sok tekintetben különbözik egymástól, márpedig ezt a stratégiáknak figyelembe kell venniük. Csecsenföld etnikailag és tradícióiban homogén terület, ráadásul a Szovjetunó széthullása óta fel-fellángoló háborúskodások teljesen kifosztották, lakosainak egy része távozni kényszerült szülőhelyéről. Így aztán egy olyan erőteljes, félelmet nem ismerő, de félelmet kelteni könnyen tudó helyi vezető, mint Ramzan Kadirov könnyen maga alá gyűrte az egész ottani társadalmat. A Moszkva által rendelkezésére bocsátott szakapparátussal és anyagi eszközökkel kiirtott minden ellenállást, és megszervezte a lakosság teljes ellenőrzését.
Ezzel szemben Dagesztánban a számos etnikai csoportot klánszerű kapcsolatok hagyományos hálózata szövi át, s erre kívülállóknak nincs rálátásuk, így ellenőrizni sem tudják azokat. A Kreml még nagyon az elején van annak, hogy megfékezze az innen kiinduló iszlamista radikalizmust, s bár Putyin nemrég aláírt egy törvényt, amely lehetővé teszi, hogy itt is a terroristák családjain álljanak bosszút az öngyilkos merényletekért, ez csak egy, és nem is biztos, hogy a leghatékonyabb eszköz a probléma orvoslására.
A kihívás viszont óriási, elvégre a 2014-ben megrendezendő téli olimpia színhelye, Szocsi, alig százötven kilométerre van Dagesztántól. Márpedig azok, akik egyéni vagy kollektív sérelmeik miatt a terror eszközével Moszkvára le kívánnak sújtani, jobb és feltűnőbb alkalmat, helyszínt az ilyesmire nem is találhatnának.
