Kételyek itt, bizalom ott

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013. november 15.

Diplomáciai jegyzet

Csak sejtelmeink vannak, szivárogtató Snowdeneink nincsenek. Snowdenjük csak azoknak van, akiknek becsületük is van és hitelük, amit egy Snowden-fajta – busás juss vagy feltűnés reményében – kiárusíthat. Akinek se becsülete, se hitele, azért nem tolonganak. Az eladhatatlan.

Elgondolkodott-e már valaki azon, hogy a Snowden-iratok – nevezzük egyszerűsítve így azokat az elektronikus adatokat, amelyeket a fickó ellopott – gyakorlatilag csak az Egyesült Államokra és szövetségeseire vonatkozóan tártak fel kellemetlen tényeket és adtak alkalmat komoly bűnök feltételezésére? Azok, akik imádják összeesküvés-elméletekkel izgalmasabbá tenni az életüket, s igénylik gyűlölni azokat a rendszereket, amelyek szabadságukat és biztonságukat garantálják, aligha. Ennélfogva nemigen fognak bármit is elhinni mindabból, amit a múlt szerdán a brit parlament hírszerzési és biztonsági bizottsága előtt a három nagy titkosszolgálat vezetője elmondott; azaz az elhárításé (MI5), a felderítésé (MI6), valamint a rejtjelező és kódfejtő parancsnokságé (GCHQ).

Igaz, túl sok újdonság most sem került napvilágra. Ez ugyan senkit sem lephet meg, hisz a titkok ezek után is titkok maradnak, a dús fantáziával megvert ellendrukkerek pedig minden képtelen lehetőségről már rég azt feltételezik, hogy azok valóságtartalma megkérdőjelezhetetlen igazság. Mindazonáltal ez volt a történelem során az első alkalom, hogy egy ilyen, teljesen nyílt meghallgatásra sor került, s ez már maga egyfajta nyitásnak számít.

Iain Lobban, a GCHQ vezetője jelezte, hogy a lefolytatott vizsgálódások igazolják: a több tízezer, Snowden által nyilvánosságra hozott titkos irat komolyan megnehezíti jövőbeni munkájukat, hogy megvédhessék a brit polgárok biztonságát. A hírszerzés főnöke, Sir John Sawers pedig utalt rá: nem kell túl elmélyült kutatásokat folytatni ahhoz, hogy megbizonyosodjunk róla, „ellenségeink miként dörzsölik elégedetten kezeiket”. A moszkvai reakciók messzemenően visszaigazolják ezt a feltételezést.

Ugyanakkor komoly problémára utalt a meghallgatáson felvetett kérdés, hogy nem keletkeznek-e hibák vagy nem történnek-e törvénysértések abból kifolyólag, hogy a jogalkotás jócskán elmaradt az évről évre gyorsuló technikai fejlődés mögött? A brit nemzetbiztonsági törvényt tizenhárom évvel ezelőtt módosították utoljára, azóta viszont a polgárok ellenőrzése, megfigyelése előtt eddig elképzelhetetlen távlatok nyíltak. E súlyos mulasztás feltételezésére nyilvánvalóan csak egyértelmű igennel lehet felelni, ám amint Andrew Parker az MI5 részéről megjegyezte: ez nem a szolgálatok mulasztása, hanem a parlamenté s végső soron azoké a választóké, akik megtehetnék, hogy képviselőiken keresztül kifejezzék ebbéli igényeiket.

A brit határokon kívülről hallva és figyelve a három titkosszolgálat válaszát a jelenlegi problémákra, az ember egészen elcsodálkozik. A brit közvélemény, melyet nagyon felzaklatott a Snowden-akták által valószínűsített sorozatos visszaélés, a három vezető parlamenti meghallgatását elégtétellel és megnyugvással vette tudomásul. Nagy Britanniában elég egy vezető személyes jelenléte, kijelentése ahhoz, hogy a többség a morális tartalmat, a feddhetetlenséget és a csalás teljes kizárhatóságát mögé lássa; ne csak jóhiszeműen feltételezze, de készséggel megelőlegezze is azt. Micsoda minőségi különbség ez azokhoz a társadalmakhoz képest, ahol a felszín Angliát idézi, ám a rejtett alapfolyamatok mégis valami egészen mást. Mondjuk, Ugandát – hogy maradjunk egy releváns példánál, hisz ott sokáig a brit jogi és társadalmi modellek működtettek egy Nagy-Britannia paródiájaként is felfogható államot.

Ma Kelet-Európa is csak efféle paródiának látszik. Nehezen felfogható, vajon miért is háborodunk fel, amiért sokakat a röhögés kerülgeti, ha ránk néznek. Elvégre, ha megjelenne a Terrorelhárító Központ (TEK) vagy az Alkotmányvédelmi Hivatal (AH) vezetője, hogy kijelentse: Magyarországon a titkosszolgálatok sohasem sértik meg a törvényeket és szigorúan pártpolitikai elfogultság nélkül működnek, vajon nem fakadnánk-e mi is hangos kacajra? De miért? Elvégre nincs bizonyítékunk arra, hogy a gyanított visszaélések igazak lennének. Nekünk csak sejtelmeink vannak, szivárogtató Snowdeneink nincsenek. Snowdenjük csak azoknak van, akiknek becsületük is van és hitelük, amit egy Snowden-fajta – busás juss vagy feltűnés reményében – kiárusíthat. Akinek se becsülete, se hitele, azért nem tolonganak. Az eladhatatlan.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.