Elvétve ugyan kérdezgetik, hogy milyen valós kockázatai is lehetnek az észak-koreai fenyegetőzésnek, s annak, hogy a sztálinista zárvány felmondta a 60 éve megkötött tűzszünetet a déli testvérállammal, de valahogy mégis mindenki érzi: a dolog ugyan komoly is lehetne, ha nem lenne olyannyira nevetséges. Ez persze nem jelenti azt, hogy a környező államok és a nagyhatalmak – az Egyesült Államok, Kína és Oroszország – ne gondolkodott volna el a lehetőségen: a feszültség eszkalálódása esetleg a Kim-klán rendszerének végét is okozhatja.
Ez elhord Amerikáig!
Fotó: MTI/EPA/KCNA
A phenjani televízióban bemutatott képeken Kim Dzsong Un, a maga teljes terjedelmében, tábornokaitól körülvéve hajol az eléggé elnagyolt térképek fölé, amelyek rakétakilövő bázisok és célpontok közötti ballisztikus íveket ábrázolnak. Ezek elrettentő volta még a viszonylag közeli Guam, vagy a már egyáltalán nem közeli Hawaii vonatkozásában is erősen kétséges, de a texasi Austin vagy épp a keleti parti Washington feltüntetése – ismervén az észak-koreai kapacitásokat és az amerikai elhárító rendszereket – teljességgel abszurd. Elemzők azonnal felhívták a figyelmet, hogy Texas megjelölése a célpontok között egyébként is egy aktualitását vesztett forgatókönyv része lehet csak, hisz annak „megtámadása” George W. Bush távozása után elveszítette szimbolikus jelentőségét.
Az egész felhajtásnak javarészt belpolitikai üzenete van, a lakosság harci kedvének ébren tartására irányul. Ha nagyon rosszindulatúak lennénk, még azt is feltételezhetnénk, hogy a kampány tulajdonképpeni célja minden kétséget eloszlatni a sanyarú körülmények miatt amúgy is igen vékonydongájú koreaiak körében feltűnő, elefántbébi benyomását keltő vezér személyes komolysága, harci elhivatottsága felől.
Az efféle szándékok nem új keletűek. Amikor Kim Ir Szen halálát (1994) követően Kim Dzsong Il átvette a vezetést, hasonló keménykedésekre, kardcsörtetésekre került sor, s ne feledjük, akkor gyorsult fel igazán az észak-koreai rakétaprogram (1993, 1998, 2006, 2009, 2012), illetve Kim Dzsong Il vezetésének időszakában került sor mind a három eddigi nukleáris kísérleti robbantásra (2006, 2009, 2013). De a helyi apróbb incidensek dacára a tűzszünetet Phenjan eddig soha nem mondta fel. Jogos a kérdés: nem ment-e túl messzire mindezzel máris?
A helytelenítő diplomáciai reagálások Kína és Oroszország részéről azt tükrözik, hogy Phenjan átlépett valamiféle határt. Az amerikai hadsereg B-52-eseinek, illetve a B-2A-k járőrrepüléseinek megduplázása a dél-koreai légtérben, illetve a Keleti-tenger (Japán-tenger) és a Koreai-öböl (Sárga-tenger) felett, valamint egy F-22-es vadászszázad gyors áttelepítése Dél-Koreába ugyanezt jelzi. Tény, hogy a szöuli lapok – hírszerzési forrásokra hivatkozva – arról számoltak be: a rakétakilövő bázisok körül a megszokottnál ugyan nagyobb a mozgás, de igazi háborús készülődésnek semmi nyoma, mi több, Keszongnál a határ továbbra is nyitva.
Phenjan nyilvánvalóan mindent megtesz majd, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítse Dél-Koreát, illetve a szemben álló feleket patronáló nagyhatalmakat. A tűzszünet felmondásával ráadásul lehetősége nyílna rá, hogy újratárgyalja a feltételeket, és így Észak számára előnyösebb pozíciót harcolhasson ki. De milyen megállapodások jöhetnének szóba? A rakéta- és nukleáris program miatti szankciók feloldásában hinni ostobaság, még kevesebb valószínűsége van annak, hogy a világ napirendre térjen e programok felett. De persze Észak-Korea nem először lovalná bele magát efféle illúziókba.
Könnyen meglehet persze, hogy a phenjani stratégáknak, akik – tájékozatlan népükkel ellentétben – árgus szemekkel figyelhetik mindazt, ami a világban zajlik, feltűnhetett az új pekingi vezetés konzervatívabb fellépése, és az a körülmény is, hogy újabban ismét az Egyesült Államok ellenében határozza meg nemzeti és biztonsági prioritásait. Azt már tudhatták, hogy Vlagyimir Putyin sokkal korábban hasonló külpolitikai doktrínát hirdetett meg. Meglehet, a Kim Dzsong Un mögött álló, helyette döntéseket hozó tábornokok épp most látták elérkezettnek az időt, hogy Peking és Moszkva helyett teszteljék az Egyesült Államok nagyhatalmi eltökéltségét, megkérve majdan kínai és orosz patrónusaiktól mindennek az árát.
