Talán nem közismert Magyarországon, de 1956 után Itália nagyon sok magyart fogadott be, s őket jellemző módon sok olyan olasz segítette, akik épp a magyar események hatására fordítottak hátat a kommunista pártnak. Ez az élmény határozta meg Enrico Berlinguer későbbi erőfeszítéseit is, hogy mozgalmát kiszabadítsa a szovjet gyámság alól, egy sajátosan nem keleti, hanem európai kommunizmust vizionálva. Hogy a kísérlet gyakorlati kudarcát nem ismerte fel idejekorán, semmit sem jelent. Érdemeit messzemenően visszaigazolja, hogy az általa kezdeményezett deszovjetizálás lett később az alapja a katolikus egyházzal kötött „történelmi kompromisszumnak”, nem kevésbé annak, hogy a párt tagjai nem maradtak árván a kommunizmus bukása után sem. Megújult eszméiknek és érzelmeiknek otthont tudott adni a szociáldemokrata alapokon álló új olasz baloldal.
Olaszország ma megint a magyarokra figyel. A napokban hosszú cikk jelent meg a La Repubblicában, melynek már a címe is mindent elmond: „Félmillióan menekülnek Orbántól. Nagyobb exodus, mint 56 után”. Tudom, sokan vannak, akik csak legyintenek, néhányan még meg is állapítják: nincs ezeknek az olaszoknak jobb dolguk, mint velünk foglalkozni? Nekik szeretném mondani: nem velünk foglalkoznak, hanem önmagukkal. Azzal a magyarságképpel, amely eddig bennük élt, azzal az 56-tal, mely számukra is történelmi dátum volt. Nyugtalanítja őket, hogy eddigi tudásuk a magyarságról hirtelen érvényét vesztette, és eddigi szimpátiájukat a magyarság iránt mára a csalódás váltotta fel.
Nem sokkal a La Repubblica cikke után került ki a nyomdából a brit hetilap, a New Statesman értékelése a magyarországi helyzetről. E szavakkal végződik az írás: „Nem kétséges: az Európa projekt természete forog kockán, és Európa képessége, hogy megőrizze közös és legértékesebb erőforrását: a demokráciát. Évtizedek óta nem volt oly nyilvánvaló, mint most, hogy ismét választanunk kell a barbárság és a demokrácia között.”
Tulajdonképpen hasonlókról írt a pár nappal korábban megjelent Die Zeit aktuális száma is, amely arra inti az uniót: legyen már vége annak, hogy félvállról veszik Orbánt, itt az ideje „a hatékony – vagy fordíthatnánk úgy is: az unortodox – szankcióknak”.
Oda csap, ahova kell
Fotó: Stefan Sauer/MTI/EPA
Nem az a lényeg, hogy e lapok milyen ideológiai irányt követnek; a konzervatív FAZ, vagy a Die Welt, a Le Figaro sem fogalmaz kíméletesebben. De tény, hogy a nyugati politikusok sem feltétlenül saját ideológiájuk szemüvegén át olvassák e lapokat és cikkeiket. Nem, mert az idézett cikkek megállapításai nem ideologikusak, azokkal ma már gyakorlatilag mindenki egyetért. És abban is nagy az összhang – lett légyen valaki konzervatív, liberális, baloldali vagy zöld –: ami ma Magyarországon zajlik, az mocskos, méltatlan dolog; amit ma a magyarok csinálnak, az vállalhatatlan, és bárki számára kompromittáló. Lehet persze baloldali centristaként kezelni a New Statesmant – egyébként az is –, cikkeit sokan olvassák, alighanem közöttük van David Cameron miniszterelnök, valamint számos támogatója is. Így aztán Orbán akármekkora igyekezettel próbálja meghívatni magát a Downing Street 10-be, Cameron nem engedheti meg magának, hogy egy barbárral vacsorázzon vagy akárcsak nagy nyilvánosság előtt kezet fogjon vele. Ha megtenné, azzal nem egyszerűen politikai kockázatot vállalna, de kulturálisat is.
Az európai jobboldalon is lassan megérik a felismerés és betelik a pohár. Tudom, ezt sokan vitatják, de figyelmeztetnék mindenkit: ne nézzék le azért olyannyira a konzervatívokat. Nemrég a CDU-hoz húzó egyik német diplomata emlékeztetett rá egy magánbeszélgetésben: a magyar baloldal, meg a liberálisok, a zöldek, egyáltalán mindenki, aki szemben áll a Fidesszel és a Jobbikkal, nem is tudják, milyen sokat köszönhetnek Angela Merkelnek. Erre csak akkor ébrednek majd rá, amikor Orbán politikailag megbukik, s fény derül arra az erőre, amelynek jelentékeny szerepe lesz ebben a bukásban. „A kancellár asszony ugyanis tudja, hogy Orbán nem a szövetségese. Épp ellenkezőleg. És rendkívül nehezen viseli, hogy egy olyan politikai kapcsolatnak a túsza, amivel egyáltalán nem tud azonosulni” – szólt a figyelmeztetés.
Készséggel hiszek e megállapításnak, elvégre mi is túszai vagyunk egy politikai kapcsolatnak. És minél tovább viseljük el ezt az állapotot, messziről annál kevésbé tűnünk majd másnak, mint Orbán Viktor. Velünk is kerülni fogja a kézfogást az, aki nem szeretne barbárnak látszani.
