Barbárok a kapukon belül

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013. április 4.

Diplomáciai jegyzet

A magyar baloldal, a liberálisok, a zöldek nem is tudják, milyen sokat köszönhetnek Angela Merkelnek. Erre csak akkor ébrednek majd rá, amikor Orbán politikailag megbukik, s fény derül arra az erőre, amelynek jelentékeny szerepe lesz ebben a bukásban.

Talán nem közismert Magyarországon, de 1956 után Itália nagyon sok magyart fogadott be, s őket jellemző módon sok olyan olasz segítette, akik épp a magyar események hatására fordítottak hátat a kommunista pártnak. Ez az élmény határozta meg Enrico Berlinguer későbbi erőfeszítéseit is, hogy mozgalmát kiszabadítsa a szovjet gyámság alól, egy sajátosan nem keleti, hanem európai kommunizmust vizionálva. Hogy a kísérlet gyakorlati kudarcát nem ismerte fel idejekorán, semmit sem jelent. Érdemeit messzemenően visszaigazolja, hogy az általa kezdeményezett deszovjetizálás lett később az alapja a katolikus egyházzal kötött „történelmi kompromisszumnak”, nem kevésbé annak, hogy a párt tagjai nem maradtak árván a kommunizmus bukása után sem. Megújult eszméiknek és érzelmeiknek otthont tudott adni a szociáldemokrata alapokon álló új olasz baloldal.

Olaszország ma megint a magyarokra figyel. A napokban hosszú cikk jelent meg a La Repubblicában, melynek már a címe is mindent elmond: „Félmillióan menekülnek Orbántól. Nagyobb exodus, mint 56 után”. Tudom, sokan vannak, akik csak legyintenek, néhányan még meg is állapítják: nincs ezeknek az olaszoknak jobb dolguk, mint velünk foglalkozni? Nekik szeretném mondani: nem velünk foglalkoznak, hanem önmagukkal. Azzal a magyarságképpel, amely eddig bennük élt, azzal az 56-tal, mely számukra is történelmi dátum volt. Nyugtalanítja őket, hogy eddigi tudásuk a magyarságról hirtelen érvényét vesztette, és eddigi szimpátiájukat a magyarság iránt mára a csalódás váltotta fel.

Nem sokkal a La Repubblica cikke után került ki a nyomdából a brit hetilap, a New Statesman értékelése a magyarországi helyzetről. E szavakkal végződik az írás: „Nem kétséges: az Európa projekt természete forog kockán, és Európa képessége, hogy megőrizze közös és legértékesebb erőforrását: a demokráciát. Évtizedek óta nem volt oly nyilvánvaló, mint most, hogy ismét választanunk kell a barbárság és a demokrácia között.

Tulajdonképpen hasonlókról írt a pár nappal korábban megjelent Die Zeit aktuális száma is, amely arra inti az uniót: legyen már vége annak, hogy félvállról veszik Orbánt, itt az ideje „a hatékony – vagy fordíthatnánk úgy is: az unortodox – szankcióknak”.

 

Oda csap, ahova kell


Oda csap, ahova kell

Fotó: Stefan Sauer/MTI/EPA

Nem az a lényeg, hogy e lapok milyen ideológiai irányt követnek; a konzervatív FAZ, vagy a Die Welt, a Le Figaro sem fogalmaz kíméletesebben. De tény, hogy a nyugati politikusok sem feltétlenül saját ideológiájuk szemüvegén át olvassák e lapokat és cikkeiket. Nem, mert az idézett cikkek megállapításai nem ideologikusak, azokkal ma már gyakorlatilag mindenki egyetért. És abban is nagy az összhang – lett légyen valaki konzervatív, liberális, baloldali vagy zöld –: ami ma Magyarországon zajlik, az mocskos, méltatlan dolog; amit ma a magyarok csinálnak, az vállalhatatlan, és bárki számára kompromittáló. Lehet persze baloldali centristaként kezelni a New Statesmant – egyébként az is –, cikkeit sokan olvassák, alighanem közöttük van David Cameron miniszterelnök, valamint számos támogatója is. Így aztán Orbán akármekkora igyekezettel próbálja meghívatni magát a Downing Street 10-be, Cameron nem engedheti meg magának, hogy egy barbárral vacsorázzon vagy akárcsak nagy nyilvánosság előtt kezet fogjon vele. Ha megtenné, azzal nem egyszerűen politikai kockázatot vállalna, de kulturálisat is.

Az európai jobboldalon is lassan megérik a felismerés és betelik a pohár. Tudom, ezt sokan vitatják, de figyelmeztetnék mindenkit: ne nézzék le azért olyannyira a konzervatívokat. Nemrég a CDU-hoz húzó egyik német diplomata emlékeztetett rá egy magánbeszélgetésben: a magyar baloldal, meg a liberálisok, a zöldek, egyáltalán mindenki, aki szemben áll a Fidesszel és a Jobbikkal, nem is tudják, milyen sokat köszönhetnek Angela Merkelnek. Erre csak akkor ébrednek majd rá, amikor Orbán politikailag megbukik, s fény derül arra az erőre, amelynek jelentékeny szerepe lesz ebben a bukásban. „A kancellár asszony ugyanis tudja, hogy Orbán nem a szövetségese. Épp ellenkezőleg. És rendkívül nehezen viseli, hogy egy olyan politikai kapcsolatnak a túsza, amivel egyáltalán nem tud azonosulni” – szólt a figyelmeztetés.

Készséggel hiszek e megállapításnak, elvégre mi is túszai vagyunk egy politikai kapcsolatnak. És minél tovább viseljük el ezt az állapotot, messziről annál kevésbé tűnünk majd másnak, mint Orbán Viktor. Velünk is kerülni fogja a kézfogást az, aki nem szeretne barbárnak látszani.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.