Annak ellenére nem tulajdonított nagyobb jelentőséget a közvélemény annak, hogy a Kreml kérésére most decemberről január végére vagy még későbbre halasztották az EU–Oroszország csúcsot, hogy tulajdonképpen évek óta távolodnak egymástól az európai és az orosz politikai szándékok. Pedig az orosz társadalom egy jelentékeny része nyilvánvalóan éppoly elkötelezett a nyugati orientáció mellett, miként azok a tízezrek, akik e napokban Kijev utcáin tüntetnek, s akiktől Viktor Janukovics elnök is megrettent, azt üzenve: nekik tapsol. Mindazonáltal e nyugatias választói réteg Oroszországban mégiscsak kisebbségbe szorult azok tömegeivel szemben, akiknek politikai vágyát Vlagyimir Putyin felismerte, és 2000 óta kitartóan ki is próbálja elégíteni.
A 90-es évek közepén, a Borisz Jelcin teremtette gazdasági bizonytalanság és bomlási káosz dacára nem volt kétséges, merre is kíván menni Oroszország. Hiába tartozott a birodalom kétharmada egy másik kontinenshez, Ázsiához, lakosainak háromnegyede az Urálon innen, azaz Európában élt. Ennek megfelelően alakultak a gazdasági kapcsolatok is. Immáron tartósan az unió Oroszország legfontosabb gazdasági partnere, az árucsere mintegy ötven százaléka az unióval zajlik ma is.
De hogy mindez holnap is így marad, arra vonatkozóan egyre kevésbé lehet biztos válaszokat találni. Mi több, látványos és tartósnak ígérkező fordulatnak lehetünk tanúi: mintha az ország most ismerné fel, hogy saját jövőjét Keleten, Ázsiában rendezze be. A politikai szándék, nem csak gazdasági megfontolások miatt, mindenképpen arra utal, hogy központi szerepet fog betölteni a jövőben a csendes-óceáni térség s ezzel együtt Szibéria.
| ||
Az orosz sajtó kiemeli: egyetlen más partnerrel sem rendeztek az idők során annyi csúcstalálkozót, mint az EU-val, ám mára mindkét félnek mintha elment volna a kedve az egésztől, s mintha csak a kudarcokra tudnának koncentrálni. Brüsszelből nézve – a kecsegtető piaci bővülés dacára – az ukrán húzódzkodás a társulási szerződés aláírásától most még kapóra is jön: túlságosan lerontották az unióba nem illő, azt sorozatosan provokáló államok – Magyarország, Románia, Bulgária, Horvátország – a bővítés gondolatát korábban körüllengő lelkesedést. És nem csak érzelmekről van szó, többet ártottak ezek a tagállamok magának az uniónak és többe is kerültek, mint azok, amelyek kívülről provokálják vagy próbálják keresztezni céljait.
Oroszországból nézve másfajta megfontolások okozták az elhidegülést. Egyrészt a Kreml józanul felmérte, hogy rendszerének fenntartásához ipari termelését s főként az altalajkincsek kiaknázását Szibériára kell koncentrálnia, ennélfogva azok gazdaságos exportja szempontjából is a jövőben primátust fog élvezni a keleti part. Másrészt távlati biztonsági problémák is itt keletkezhetnek számára; főként Kína az, ami beárnyékolhatja a jövőt. Vagy azért, mert megőrzi dinamikáját, ami együtt jár majd egyfajta expanzióval, vagy épp ellenkezőleg, gazdasága összeroskad, s akkor azért jelent majd veszélyt.
Hogy a keleti politika mennyire felértékelődött Moszkva szempontjából, azt a legutóbbi kiútkeresések is jól jelzik. Az elmúlt pár hét eseménysorához tartozik, hogy Vlagyimir Putyin a Kremlben fogadta az indiai miniszterelnököt, majd látogatást tett Vietnamban és Dél-Koreában. Ezalatt Dmitrij Medvegyev miniszterelnök – népes delegáció élén – Pekingbe utazott, az orosz külügyi és védelmi miniszter pedig máris történelminek nevezett párhuzamos tárgyalásokat folytatott japán partnerével. (Egy olyan időszakban került erre sor, amikor a két ország viszonyát ismét nagyon megterhelte a Kuril-szigetek körüli vita.)
Persze okkal kérdezhetjük: találkozók, tárgyalások mindig is voltak, nem túlzás mindebből arra következtetni, hogy ténylegesen megváltozott volna az orosz geopolitikai orientáció?
Nos, jósolni persze nem érdemes, de azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az orosz export egyre növekvő része nem valamelyik fekete- vagy balti-tengeri kikötőn át hagyja el az országot, hanem Vlagyivosztokból. És bár az orosz ipari körzetek még mindig az Uráltól nyugatra és délre koncentrálódnak, de ennek eddigi domináns mértéke jócskán mérséklődött az utóbbi időben, s feljövőben van e téren is Szibéria.
Putyin számára egy efféle döntést politikailag is számos körülmény indokolhat. Európával állandósultak a viták és a békétlenkedés, míg Vietnam, nem is beszélve Indiáról vagy Indonéziáról, Moszkvában látja a kínai expanzióval szembeni nagyhatalmi ellensúlyt.
E terv levezénylése nem egyszerű feladat. Az a jövő talánya, hogy Putyin miként oldja majd meg a meglévő és hangsúlyosan európai orosz kulturális identitás elkerülhetetlen konfliktusát az ázsiai gazdasági-hatalmi jelenlét későbbi túlsúlyával. De az is lehet, hogy az orosz lélek ezen könnyebben túlteszi magát, mint azt ma gondolnánk.
Mindazonáltal e fordulatban mi, magyarok, talán meglelhetjük annak magyarázatát is, miért oly elutasító Putyin Orbán Viktor felajánlkozásaival szemben. Miért nem él az alkalommal, hogy a magyar–orosz kapcsolatokat barátságosabbra hangolva, politikai elégtételt vegyen az unión. Őt a jelek szerint valóban egyre kevésbé érdekli Európa.
