Menetelés a centrumba

  • Ara-Kovács Attila
  • 2013. november 19.

Diplomáciai jegyzet

Sem Marine Le Pen, sem Geert Wilders világképe nem vág egybe pártjaik számos támogatójának valóban szélsőjobboldali elképzeléseivel, de úgy csatornázzák be ezeket az embereket országaik politikai életébe, hogy a pártok inkább távolodnak a radikalizmustól. Pont az ellentéte ez annak a politikának, amit Orbán Viktor követ.

November 13-án két nyugati, befolyásos radikális jobboldali párt – a francia Nemzeti Front (FN), valamint a holland Szabadságpárt (PVV) – megállapodott: a 2014-es EP-választások után a konzervatívokhoz, szocialistákhoz, liberálisokhoz stb. hasonlóan maguk is szövetségre lépnek, és parlamenti frakciót hoznak létre az Európai Parlamentben. A hágai bejelentés megmozgatta mind az indulatokat, mind pedig a fantáziát.

A legérdekesebbre a közvetett magyar reakciók sikeredtek: a Fidesz kommunikációjában, mely aztán a külügyminisztérium egyes munkatársainak nyilatkozataiban is visszhangra lelt, már egy Nyugat-Európát elöntő szélsőjobboldali vonulat tűnik fel, melynek megakadályozása a magyarhoz hasonlóan ötletes megoldásokat fog kikényszeríteni. A Fidesz ugyanis – így e nyilatkozatok – sikeresen kebelezte be és így valamelyest a centrumba terelte azokat, akik a szélsőségek, azaz a Jobbik felé korábban elkószáltak. Hogy ez tényleg ekként történt-e, avagy sem, arról már volt alkalmunk írni, illetve ezzel kapcsolatban a kételyeket kifejezni, hisz a Fidesz valóban magához vonzott számos egykori jobbikost, de erre csak úgy volt képes, hogy magáévá tette a szélsőjobboldali párt számos eszméjét, programjának megannyi elemét.

Viszont most inkább azt vizsgáljuk, mennyiben tekinthető a nyugati demokráciákkal szembeni valódi kihívásnak a francia Marine Le Pen (címoldali képünkön), illetve a holland Geert Wilders szövetségteremtő ötlete, s hogy valójában milyen is ez a két párt?

Marine Le Pen

Marine Le Pen

Fotó: MTI

Nos, tény, hogy a radikális szervezetek minden eddigi próbálkozása, hogy valamiféle „internacionáléba” tömörüljenek, gyorsan gyászos véget ért. Szemben a centrummal, ezeknek a szervezeteknek ugyanis lételemük a nacionalizmus, így aztán bármilyen barátibb közeledésüket a szűkös nemzeti szemlélet s a sovén konkurenciaharc gyorsan felőrölte. (Lám, lám, a Fidesz és a Traian Băsescu román államfő által uralt ottani jobboldal szívélyes múltjából sem maradt mára semmi, annak dacára, hogy e pártok mindössze nacionalisták, a közfelfogást illetően egyik sem minősült eddig szélsőségesnek.) Ebből kiindulva mindenféle aggodalom egyelőre idő előtti, mi több, talán eltúlzott is. Mindazonáltal érdemes azért jó előre tisztáznunk, hogy beleillik-e ez a két párt abba a sémába, mely a közvélekedésben a radikális jobboldali pártokról él.

Valóban, mindkét szervezetet számos olyan politikai célkitűzés jellemezte az elmúlt évek során, amelyek hozzátartoznak a radikálisok repertoárjához: rendpártibbak, mint a francia, illetve holland társadalom többi pártja, és hangosan idegenellenesek. Számos kormányzati követelésük között súlyosan diszkriminatív is megfogalmazódott, különösen bevándorlókkal szembeni attitűdjeikben; ráadásul euroszkeptikusak is. Ugyanakkor érdemes rákérdezni, milyen mértékben statikusak ezek a pártok, vagy ellenkezőleg, képesek lennének-e elmozdulni korábbi álláspontjaikról annak megfelelően, amiként az adott társadalom dinamikája ezt megköveteli?

Geert Wilders

Geert Wilders

Fotó: MTI

Erre a kérdésre egyértelmű igennel lehet válaszolni. A francia Nemzeti Front látványos menetelésbe kezdett a centrum felé, amióta az alapító Jean-Marie Le Pen átadta a vezetést lányának, Marine-nak. Hogy ez mennyire volt a pártközi csatározásokhoz kötődő kényszer vagy inkább a társadalomban bekövetkezett változások következménye, arról lehet vitázni. Az nyilvánvaló, hogy a centrista jobboldal vezetőjeként az Élysée-palotát elfoglaló Jacques Chirac egyik első dolga volt egyértelműen szembefordulni a Nemzeti Fronttal, s kizárni mindennemű együttműködést vele. Ezzel a szervezetet a politikai tér olyan peremvidékére száműzte, ahonnan lehetetlen volt minden kísérlete dacára betörni a kormányzati politikába. Nem gondolta ezt másként Chirac utóda, Nicolas Sarkozy sem, ám ő, merő populizmusból magáévá tette az FN számos követelését, elsősorban a bevándorlókra, illetve a nagyvárosok külső negyedeiben élő muszlimokra vonatkozóan. Az, hogy Sarkozy hasonló szólamokat hallatott, mint korábban Jean-Marie Le Pen, sokak előtt legitimálta a Nemzeti Front célkitűzéseit, s így a párt elszigeteltsége lassan oldódni kezdett. Számos vonatkozásban felgyorsította e folyamatot a Nemzeti Front gyakori jó szereplése a – kiváltképp az önkormányzati – választásokon.

Wilders háttere egészen más; a Szabadságpártnak radikális, elsősorban a bevándorlókra koncentráló szólamai egy vadonatúj holland problémát ragadtak meg, nem úgy, mint a Nemzeti Front Franciaországa esetében, ahol olykor még az algériai háborúból máig cipelt politikai tehertétel is aktuális üzenetté válhatott. Ugyanakkor Wilders mindig is bonyolult figura volt, és ez pártját is bonyolult, nem egyértelműen szélsőséges, bár radikális formációvá tette. Ne feledjük, Wilders felesége, Márfai Krisztina magyar, így mindig sikerrel védhette ki a felé irányuló kritikákat, azt mondván: nem gyűlöli az idegeneket, családi okok miatt számtalanszor megfordul Magyarországon, ahol szintén otthon érzi magát. Ám úgy véli, mind Hollandiának, mind pedig az ott megtelepedőknek vitális érdeke, hogy magukévá tegyék a holland nyelvet, átvegyenek helyi szokásokat, s tiszteljék azt a liberális rendszert, ami rengeteg mindent megenged, így könnyű visszaélni vele. Wilders igazából nagyon nyitott figura, akire semmilyen jobboldali-konzervatív, radikális közhely nem illik; ráadásul még ateista is.

A két párt tervezett összefogása tehát nem két azonos célú szélsőség közeledését jelenti: ez a politikai centrumba való menetelésük következménye. Nem kétséges, sem Marine Le Pen, sem pedig Wilders világképe nem vág egybe pártjuk számos támogatójának valóban szélsőjobboldali elképzeléseivel, de hogy úgy csatornázzák be ezeket az embereket országaik politikai életébe, hogy pártjaik inkább távolodjanak a radikalizmustól, az unikum, s egyben meghökkentő jelenség. Pont az ellentéte annak a politikának, amit Orbán Viktor követ.

Neked ajánljuk