A múlt héten meghalt egy költő. Fontos ember volt, Nobel-díjban is részesült. Magyarországon – a műveltebb, azaz nem népnemzeti irodalmárokon túl – mégsem ismerte senki, de azt hiszem, Nagy-Britanniát és persze hazáját, Írországot leszámítva a kontinensen sem sokan. Pedig figyelemre méltó értéket képviselt és hagyott ránk, és nem csak költőként. Seamus Heaneyről van szó (címoldali képünkön), akit rövid betegség után, hetvennégy éves korában, Dublinban ért a halál.
Henri Cole, aki szép sorokkal emlékezett rá a The New Yorkerben, Helen Vendlert idézve „in-between” emberként jellemzi őt, a kifejezés mindkét értelmében. Egyszerre volt közvetítő, s olyan, aki a végletek között talál nyugalomra. „Írásainak színterei valahol észak és dél között vannak, egyszerre katolikusak és protestánsak… a klasszikus formájú és a szabadvers közöttiek, a közélet és a magánlét közöttiek… a nyilvánvalóság és az elvontság közöttiek…” – írta Cole.
Minthogy Heaney – számos más művésztársához és kortársához hasonlóan – közvetítő szellemű intellektus volt, magyarázatra szorul, miért ismerik nevét mégis oly kevesen, költészetét pedig alighanem még kevesebben. Tisztáznunk kellene, miért is mondunk le könnyedén olyan értékekről, amelyek európai sajátjaink, s amelyek nagyon alkalmasak lennének rá, hogy végre összeálljon révükön az a kultúra, amit igazán európainak, egészen sajátunknak mondhatunk.
Pedig gyakran érezzük ennek mibenlétét, ha szerencsénk van megnézni egy kiváló amerikai, majd egy ugyancsak kiváló európai filmet. Nyilvánvaló a köztük levő óriási különbség – pedig mindkettő a maga nemében nagyszerű. És az sem véletlen, hogy az Oscar-gálákkal szemben a Sundance-fesztiválokra oly gyakran mondják: az ottani filmek nemcsak függetlenek – indie –, de olyan európaiasak is.
Most, hogy a magyar hivatalos kultúra ismét bezárkózik a maga provincializmusába, s nem rest kiszolgálni a szintúgy provinciális politikai nacionalizmust, egyre nagyobb szükségünk van olyan művészekhez fordulnunk, akik ugyan nem magyarul, de nekünk és rólunk írnak. Heaney is egy volt közülük, maga az egyszemélyes kultúrdiplomácia. Saját szégyenem is, hogy csak most, halálakor jutott eszembe elgondolkodnom azon, mennyivel közelebb állt kultúrámhoz ez az ember, mint a Magyar Művészeti Akadémia összes nemzeti mamelukja.
