Tavaszi áldozat

Épp száz éve, hogy a párizsi Théâtre des Champs Elysées bemutatta Igor Sztravinszkij Tavaszi áldozatát. Nem egyszerűen klasszikus zenedarabról, avagy balettről van szó; talán nem túlzás azt állítani, hogy a korszellem szempontjából a 20. század igazi kezdete lehetett e bemutató. Olyasmi, ami a magasan fejlett, iparilag kiteljesülő barbárság korszakát vizionálta közvetlen jövőként. A bemutató után alig több mint egy évvel megindultak a kontinens csapatai, hogy a nemzeti gloire jegyében elveszítsék az emberiség tisztességét, s száz évre olyan fondorlatos diktatúrákba taszítsák Európa nagy részét, amelyekhez hasonló hatékony embertelenséget addig a világ még nem tapasztalhatott.

A bemutatóra emlékezve a Théâtre des Champs Elysées ismét műsorára tűzte a darabot, méghozzá az egykori, még Vaclav Nizsinszkij által megalkotott, eredeti koreográfiával. Akinek szerencséje volt látni – az ARTE csatornának köszönhetően tízezrek láthatták –, okkal mondhatja, bármilyen közhelyszerűen is hangozzék, hogy felejthetetlen. A kritikusok között vita van arról, vajon Nizsinszkijt az orosz vagy az ógörög folklór ihlette-e meg, amikor a táncjeleneteket megkomponálta. Hajlok rá, hogy ez utóbbit fogadjam el. A történelmi idők előtti akháj kultúra brutális nyersesége lehet az egyetlen eredendő forma, amely megjeleníteni képes azt az erőt, ami nem csak fölé nő az egyénnek, de örömöt is ad neki épp azáltal, hogy egyediségét felemészti.

Megvallom, a produkció hatása ma is fogva tart és zavarba hoz: nincs magyarázat arra az önfeladásra, mellyel egy amúgy egyediségére és individualitására kényes személy elfogadja önnön végérvényes eltűnését a nagy közösségi egészben. Eddig szánalommal gondoltam azok gyalázatos tévedésére, akik 1914 nyarán éljenezve vonultak az utcákra Európa-szerte, hogy ünnepeljék a háborút, s ugyanakkor a Tavaszi áldozat igen hasonló csábítása, hogy csatlakozzak a pusztító erőhöz, száz év múltán, százévnyi tudás dacára mégis magával ragad. Végérvényesen és visszavonhatatlanul.

Pedig nemcsak érzem, hanem tudom is, minő veszély rejlik mindebben. Az individuummal szembeni lázadás egész újkori európai története terhes olyan definíciókkal, amelyeket az akháj Mükéné és a titokzatos sémi nép, a minósziak által lakott Kréta konfliktusai ihlettek. A 20. század az akháj kultúrában a hatékony erőt látta és vágyta, a minószit viszont törékenynek és esendően kifinomultnak tartotta. Agamemnón merev, három évezred múltán is parancsoló halotti maszkja áll szemben a bikaugró krétai atlétával és az istennővel, aki halandókkal hál, s bátran kockáztatja halhatatlanságát azért az éjért, ami egyedi és megismételhetetlen. Vagyis mulandó.

Nizsinszkij zsenialitásával ráérzett a történelem előtti idők és az előtte álló évszázad összefüggéseire, arra, hogy az áldozat hatékonnyá teszi a közösséget s elpusztítja az egyént. De azt, hogy a 20. században ez ipari jelleget ölthet, nyilvánvalóan ő sem tudta még. Csak mi tudjuk, s ezért ejt kétségbe naponta: miért érzem még ma is oly leküzdhetetlennek e vonzerőt…

Szintén az 1913-as bemutató előtt tisztelegve a párizsi színház műsorra tűzte a Tavaszi áldozat egy 21. századi variánsát, melyhez koreográfiát a német Sascha Waltz kreált. A német szellem, amely – mint ismeretes – nagyon is okult mindabból, ami általa a 20. században lezajlott, aligha engedett volna meg egy Nizsinszkij-típusú megközelítést. Waltz ennek megfelelően megpróbálta az áldozatvállalást szétteríteni az egész közösségre, s ezzel tompítani az egyéni áldozat kultuszának brutális egyértelműségét. Szerintem nem sikerült neki. Miként az sem, hogy a hatalmat hegyeket elhordó pozitív akarattá transzponálja. A Nizsinszkij-féle Tavaszi áldozat minden pillanatára emlékezni fogok, miközben Waltz produkciójából már most sem emlékszem semmire.

Vajon csak arról lenne szó, hogy Nizsinszkij tehetségéhez nem mérhető az, amit Sztravinszkij zenéjéből Waltz megalkotott? Vagy a korszellemben feszülő teremtő potenciál lenne ma csekélyebb, mint száz évvel korábban? Nem tudom. Annak lehetőségébe pedig belegondolni sem merek, hogy az emberi természet parancsa lenne – kivetkőzve egyéniségünkből – beleolvadni a törzsi, nemzeti, felekezeti, pártbéli közösségek uniformizmusába. Még akkor sem, ha naponta látok erre elborzasztó példákat.