Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
1.
1944-ben – kortársak állítják –, miközben folyt a zsidók Dunába lövése, a város élete a megszokott módon folyt. A parkokban emberek sétáltak, a kávéházak és vendéglők tele voltak. Arról is olvastam már, hogy a Duna-parthoz közel lakók, akik otthonaik ablakából látták a szörnyű jeleneteket, mentőt hívtak, s a mentők ki is érkeztek. Hogy ezt követően mi történt, azt nem tudom. El lehet képzelni. El tudjuk képzelni? Aligha. Miként azt sem, hogyan élték meg, hogyan élték túl a kortársak békés, derűs hétköznapjaik teljes infernóját: a fényárban fürdő Duna-part történelmi kontrasztjait.
2.
Amikor Auschwitz felszabadulásának 60. évfordulóján ott jártam, szintén verőfényes nap volt. Apró csoportunkat egy szakértő kísérte, s magyarázta az ideérkező magyar zsidók útját a rámpáktól a később felrobbantott elgázosítótermekig. A brutális valóságra az ember megmagyarázhatatlan, maga előtt is szégyellt szenvtelenséggel reagál, így voltam ezzel én is. Túl jól ismertem ezt a helyet, hisz a szörnyűség meghittségének részleteiről már kora gyermekkoromban értesültem. Ráadásul sokszor elolvastam a dr. Mengele mellett boncorvosként működő, nagyváradi illetőségű Nyiszli Miklós könyvét auschwitzi hónapjairól. Jellemző módon az a könyv is szenvtelen-tárgyilagos stílusban született. (Nyiszli szüleim közeli ismerőse volt, egyfajta barátságot is ápolt egymással a két család, majd a doktor, nagyjából akkor, amikor megszülettem, öngyilkosságot követett el. A családi fáma szerint azért, mert nemcsak ő, de felesége és lánya is „sértetlenül” visszatért Auschwitzból, s ez az akkor már nagyüzemi módban működő kommunista titkosszolgálat számára több volt, mint véletlen. Nyiszli hiába tanúskodott Nürnbergben a nácik ellen, a hatóságok együttműködéssel vádolták. Vagy készültek megvádolni. Azt a megoldást választotta, ami „természetes” sorsa kellett volna legyen Auschwitzban, s ami olyannyira természetellenesnek számított már a felszabadulás után.)
Otthagytam tehát a társaságot, s a volt tábor egy hátsó szegletébe mentem, ahol – legalábbis úgy gondolom – sokkal szörnyűbb jelenetek játszódtak le egykoron, mint az elgázosító álzuhanytermekben, illetve a krematóriumokban. Nyiszli is leírja, hogy ott hosszú sáncokban, saját kiolvadt zsírjukban égtek azok hullái, akik végzetének már nem jutott hely egyebütt; velük tarkólövéssel végeztek, majd bedobták a testeket a fortyogó masszába. És volt, akinek golyó sem jutott, őket egyszerűen élve beletaszították az izzó gödörbe.
Idegesen, szorongva vártam, mit találok ott, de csak egy békés, mi több, szép, tágas liget tárult elém. Nőtt a fű, már zöldelltek a fák is, madarak csicseregtek. És ekkor éreztem azt, amit azelőtt soha: hogy a lét akkor igazán elviselhetetlen, ha a normalitás és az abnormalitás egyszerre lesz jelenvaló. Hogy mekkora igazságtalanság, hogy ott vagyok, nemcsak veszélytelenül, de érdemtelenül is; hogy gyakorlatilag bűnt követek el azzal, hogy szépnek találom e tájat, békésnek és barátságosnak, miközben a talpam alatt korommá vált ezrek táplálják a fákat, a gyepet, a virágokat.
3.
A Magyar Nemzeti Arcvonal nevű náci szervezet felhívására Miskolcon könyveket égettek, köztük egy Radnóti Miklós-kötetet. Horthy Miklós lovas szobrának Szent Gellért téri felállítását követelték a szónokok egy múlt vasárnapi budapesti demonstráción, az egykori kormányzó 1919-es budapesti bevonulásának érvfordulója alkalmából. Abda közelében, nagyjából ott, ahol magyar keretlegények megölték Radnóti Miklóst, a költő szobrát a napokban egy autó – állítólag közúti balesetet okozva – darabokra törte. Mindez egy szűk hét alatt történt – összegzi egy megrendítő kommentárjában a kolozsvári Szabadság.
Véletlenül ugyanezen a héten láttam a Vígszínházban Büchner darabját, a Danton halálát, Alföldi Róbert rendezésében. A darabot különösebben nem szeretem, ám nem volt még olyan, általam látott rendezés, ami ne nyűgözött volna le. Minden kor megtalálja a módját, hogy belevigye ebbe a szövegbe a maga gondolatait a zsarnokságról.
A zsúfolásig telt színház együtt élt a rendezéssel, minden apróbb áthallásra többen felszisszentek, s visszafojtott kacajjal nyugtázták, ha a manipulált jakobinus csőcselék és az élükön járó Saint-Just, no meg persze Robespierre cinkossága lelepleződött. Danton már-már fölösleges szereplővé is vált, csak azért kellett jelen lennie, hogy meghaljon, s ezzel alkalmat adjon az indulatra, amit a nézőtér Saint-Justtel és Robespierre-rel szemben érzett. No meg saját valóságával, mert az egy pillanatig sem volt kétséges, hogy e két főkolompos jelenünk szerves része. Robespierre – mint a populizmus felettes énje, aki magyarázatot talál minden gaztett igazolására. És Saint-Just – mint a populizmus alantas énje, aki megoldást talál a gaztettek kivitelezésére.
Ülünk a színházban, miközben Miskolcon könyveket égetnek, ülünk a színházban, miközben náci meneteléssel emlékeznek Horthy bevonulására, ülünk a színházban, miközben darabokra törik Radnóti szobra. És nézzük Alföldi rendezésében azt, ami a színház falain kívül, a magyar valóságban zajlik. Eszembe jutnak a Duna-partra robogó, mégis késve érkező mentők, eszembe jut az a bájos kis liget a volt haláltábor hátsó szögletében. És nem tudom, mit kezdjek ennyi tudással, ennyi tehetetlenséggel…
