Egotrip

A Valódi Angol Boltban oda kell állni a nagy összeadógép elé és a gép rögtön írja egy hosszú papírra: feje + haja + füle + szeme + orra + szája + nyaka + keze + lába = valódi angol. Ezt a papírt az ember megkapja és akkor már valódi angol.

Jó, a TV is jó, de az igazi, a valódi élet, amikor minden a bőrön csattan, és a hideg hideg, a többi meg csak látomás, de a képek nem a vászonról, hanem a retinán, akkor jó, igazán jó, ezért is nem járok moziba, inkább étterembe, ott van ám a ríllájf, rokendroll-súrlódás a valóság érdes felszínével, persze lehetőleg arccal, hogy fájjon, de hát jöjjön inkább a lényeg. Néha enni, enni néha jó, kell is, meg van plusz az élvezet, amikor az ízek harmóniája úgy masszírozza az ínyemet, akár egy büntethető korú indonéz lány egy beteg prosztatát, mikor a hús és a köret között feszülő, mártásból alkotott híd több mint tökéletes, mikor a hosszú megfontolás után otthagyott néhány szem zöldség sír a leszedőlány láttán, akkor igazán jó, majdhogynem verinájsz.

Egy bizonyos Fama nevű közgazdász, midőn diákjainak kíséretében sétált az egyetemét körülvevő parkban, gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy egy húszdolláros bankóra lépett. A mögötte lépdelő alumnusok egyike azonban szemfülesebb volt: "Professzor úr, Ön egy húszdollárosra lépett." Fama, anélkül, hogy lenézett volna, továbbment, és csak annyit mondott, hogy nem lehet ott az a húszas, mert akkor valaki már rég fölvette volna. Eugene Fama a hatékony tőkepiacok elméletének egyik kidolgozója, és neve ismerősen csenghet a pénzügyi közgazdaságtanban otthonosabban mozgó olvasóknak. A hatékony tőkepiacok elmélete a piaci hatékonyság három erősségét különbözteti meg (gyenge, erős és tökéletes hatékonyság) attól függően, hogy a tőkepiaccal kapcsolatos információk a piaci résztvevők milyen köréhez és milyen gyorsan jutnak el. A tökéletesen hatékony piacon minden információ mindenkihez azonnal eljut, vagyis nem hevernek húszdollárosok az utcán, hiszen azokat mindenki észreveheti és felveheti. Ám amennyire abszurd az utcán heverő pénz példája, majdnem annyira nehezen védhető meg a tökéletesen hatékonyan működő tőkepiac elmélete.

"Õ egy másik időzónában van most" - válaszolta egy orosz barátom még a Tilosban egy ízetlenkedő megjegyzésre, miszerint mit szólna a felesége, ha látná, milyen nagy figyelmet szentel a mellette ülő nőszemély szórakoztatásának (a kitűzött cél a full service volt, ahogy azt mondani szokták illetlen helyeken). Internet meg CNN ide vagy oda, az emberek, az eszmék, de még a tárgyak is jelentős jelentésváltozáson esnek át, ha átlépnek egy másik időzónába, kultúrába, ne adj´ isten, kontinensre. Van például egy Tomás Eloy Martinez nevű argentin, aki írt egy könyvet Eva Perónról, pontosabban Evita bebalzsamozott holttestének kalandjairól. A regény elég jó, ha valaki nem hiszi, olvassa el a New York Times vagy az Economist kultúrrovatának méltatásait. Logikusabb lenne azt mondani, hogy aki nem hiszi, olvassa el a könyvet, hisz kiadta a JLX Kiadó pár hónapja, de éppen erről van szó: ha jót akar, ne olvassa el. Ugyanis épp átrágván magam az amerikai kiadás karcsú 370 oldalán, meglátom a magyar verziót a kirakatban, a guta ütöget, mert magyarul azért minden gyorsabban megy. De ha már így esett, gondoltam, megnézem, hogy oldott meg a fordító egy delikát jelenetet, amikor is az Evita múmiája őrzésével megbízott titkosszolga tábornok (elvesztvén a meccset) alkoholdelíriumban nézi a tévét Buenos Airesben, mert közvetítik az első amerikai holdraszállást, és rájön, hogy a perónista összeesküvők az amerikai kormány éberségét kijátszva a Holdra csempészték Evita múmiáját. Utolsó előtti fejezet, fellapozzuk, hát a fejezet (összehasonlítva az eredetivel) úgy az egyharmadánál véget ér, kimarad Evita mamájának története, a tábornok delíriumos tripje és a holdraszállás komplettül. Gondoltam, számolok. A magyar kiadást jóval nagyobb betűkkel és valamivel kisebb oldalakra nyomtatták, mint az amerikait, és így is csak 344 oldal lett, szemben az amerikai 370-nel, azaz azt kell feltételeznem, hogy más részek is hiányoznak a magyar kiadásból. A két könyv fizikai küllemének összehasonlítása révén egy másik átalakulást is tetten érhetünk. A JLX papírjának betonszürkéje elegánsan hatna mondjuk egy ballonzakón, azonban az amerikai (Alfred Knopf) kiadás merített és tépett szélű, mintha-csak-most-vágta-volna-föl-az-ínyenc-irodalombarát-imágót mutató papírja mellett kimondottan szürkének hat. (Ha most nekem azt mondja valaki, hogy ez a könyvkészítészeti ínyenckedés csak a nyugati könyvkiadó hidrák aljas lépes méze a vásárló nemtelen tőrbe csalására, nyilván igaza van, de hát minek mindig győzni, nem igaz?) Aztán a magyar kiadó betűi nyilván azért olyan nagyok, hogy segítsenek az írott szöveggel való birkózásban gyakorlatlan olvasónak (szemben a Knopffal, ami kitér a könyvben használt betűtípushoz [Monotype Columbus] inspirációul használt középkori betűk készítőire). Summa summarum, egy felsőközép keménykötésű bestsellerből papírnemű strandfelszerelés lett keménykötésű proletároknak. Az átalakulás rejtélye persze rajta van a magyar borítón. Először is a spanyol cím (Santa Evita) bravúros fordítói lelemény révén Evita lett magyarul, aztán ott van még egy csillagszerű folt is, amiben az áll, hogy mittoménmennyi Oscarra lett jelölve a film, és a könyv végére még odabiggyesztették Madonnának az Evita forgatása alatt írt naplóját. Na most ennek a könyvnek annyi köze van a filmhez, mint az angol agree szónak az Egri csillagokhoz. Összefoglalva, a JLX kiadó maradéktalanul ponyvásította a Santa Evitát. (Aki azt gondolja, hogy egy bolha nem csinál elefántot, annak itt egy másik: Platonov Csevengurja [Magvető, 1989] az orosz eredeti 74. oldalán kezdődik.) A JLX így kicseszett az íróval, a potenciális művelt olvasóközönséggel, aki attól gondolja magát annak, ami (vagy nem az), hogy nem olvas ponyvát, és még az aktuális olvasókkal is, mert ők meg nem nagyon szeretik, ha egy könyvnek nincs vége, de négy eleje van. (A hazug és csaló JLX Kiadóval nem lett kicseszve.) Azt mindenesetre a kiadó fejlett öniróniájának tulajdonítjuk, hogy a magyar kiadás címlapjának tetején ez a felirat csábítja az olasót: "Az igazi Evita könyv". Ja. Mármint ebben az időzónában.

Mit tegyünk, ha egy rendszerről azt olvassuk, hogy "bonyolult"? Ha egy rendszer, mondjuk így, bonyolultan működik, akkor ugye implicite nem értünk hozzá, és akkor nem is szabad ítélkeznünk róla, hát még ha nem is egy társadalmi rendszerről van szó, hanem csak egy apró, jelentéktelen szegmenséről, a szigorúan titkos III/III-as jelentések átadásának és átvevésének mind technikailag, mind morálisan bonyolultan működő rendszeréről.

Az amszterdami XS4All (Access for All, vagyis hozzáférést [az Internethez] mindenkinek) nem átlagos Internet-szolgáltató: azon kevés európai hightech cég egyike, amelyet nem öltönyös-nyakkendős, kézi vezérlésű termékmenedzserek irányítanak, hanem egy igazi hackertársaság, és az általuk kiadott Hacktic magazin köré szerveződött holland "techno-anarchisták" a digitális underground legelszántabb figurái. Évekkel korábban kezdtek Internet-szolgáltatásba, mint az üzletileg indokolható lett volna, de a dolog bejött: ma már nyereséges vállalatként funkcionálnak több ezer felhasználót látva el Internet-kapcsolattal, főhadiszállásuk pedig afféle ellenkulturális központtá nőtte ki magát. Három éve nyáron náluk töltöttem néhány hetet, így személyesen tapasztaltam, hogy az amerikai hacker-szubkultúra kultikus figurái nemcsak virtuálisan, hanem fizikai valójukban is előfordulnak náluk, ugyanis az XS4All abban is különbözik az eurohackerek technofil, de politikailag nem motivált többségétől, hogy liberális elképzelései vannak az új technológiáról, nem puszta öncélként műveli azt. Rop Gonggrijp, az egyik alapító így nyilatkozott a Narancsnak annak idején: "Dühített minket, hogy országunkban az Internet egy-két nagy szervezet monopóliuma volt, és ezek elzárkóztak attól, hogy privát használatra Internet-kapcsolatot bocsássanak a rendelkezésünkre. A hatóságok nagyon veszélyes orgánumnak tartották a Hackticet, mert olyan, általuk nem tolerált politikai ideákat, mint az anarchizmus, kombinált az információtechnológia mély és alapos ismeretével. Több esetben lelepleztük a telefontársaság, sőt a kormány hazugságait."

A Magasságok Boltja rettentő magasan van. Először föl kell mászni egy létrára, onnan egy fára, onnan egy toronyba, onnan egy tetőre, onnan egy hegyre, onnan még egy létrára, onnan még egy fára, onnan még egy toronyba, onnan még egy tetőre, és ott van. De ha az ember egyszer ott van, akkor vehet magának varázsszöget, varázsövet, varázskampót, varázskötelet, varázskesztyűt, varázsbakancsot, és már semmi lemászni onnan.

Megszületett az elsőfokú döntés a közös öngyilkosságot megkísérlő fiatalok ügyében.

El ne aludj, ez még átjön, negyed nyolc van, mennek a nők, aztán mint az ájult, zuhanok vissza félbemaradt rémálmomba, hátha ez a mai reggel valahogy megúszható. Túl nagy a csönd, az ébreszt föl, nincs-e ezekkel valami baj. A fiúk ugyanis, mióta egyszer bejött, s délben rántotta ki apjukat az ágyból a tettvágy és az akarat, tökélyre fejlesztették a csendet mint olyat. Egyébként, úgy rendesen, hasad szét tőlük az agy: nínósautó, csörömpölés, géppisztolytűz, rugós foci meg olyan kis dalocskákat ordítozó elektromos zongora, programozható - de ilyenkor egy pisszenés se, temetői hangulat, még a legót is darabonként pakolják ki, semmi pénzért nem borítanák. Egységfront van, nincs konfliktus, veszekedés: az öreg majd jól elszunyál, s így az óvoda a tervek szerint máma elmarad. Hibátlan a koncepció, ott bukik meg, hogy valami életjelt félóránként azért adniuk kellene, akkor egészen biztosan nyugodtan aludnék tovább. Így viszont kénytelen vagyok megtesztelni őket, riadót fújni, mint Kovács őrmester Lentiben: figyelem, kezdünk, őrült visítás, megvannak, jól van, iszkolnak be az ágy alá.

Átmeneti rítusnak hívják azt, amikor a népek különféle hókuszpókuszokat végeznek az élet egyes jelentősnek ítélt pillanataiban, amikor is úgy vélik, hogy az egyén átmegy egy életszakaszból egy másikba, amelyik jelentősen különbözik az előzőtől. Ilyen pillanat például a születés, belépés a felnőttlétbe, a lovaggá ütés stb. E rítusok természetesen a modern világban is virágzanak, itt csak az újoncbeavatási borzalmakat, a bérmálkozást, a híd- vagy úttörőavatást említjük. Lényegük, hogy változás, azaz új időszámítás kezdődik az ember életében. A modern világban azonban meg is fordult kissé e dinamika. Tekintettel arra, hogy a tömegkultúra és -kommunikáció révén versengő valóságokból épül fel az itt és most, az emberek gyakran hajtanak végre bizonyos rítusokat azért, hogy máshol érezzék magukat, hogy átlépjenek egy másik időszámításba, egy másik szimbolikus közösségbe, egy másik valóságba. Efféle átmenetnek, azaz passzázsnak tekinthetünk egyes drogokat, a Friderikusz-show-t vagy egyszerűen csak egy kiadós sétát. Kiemelkedő jelentőségű passzázs-hely a totózó.

Kedvenc idézeteim közé tartozik egy nagy amerikai befektető magyarázata arról, hogy mi a különbség a spekuláns és a befektető között: pontosan az, mint a párkapcsolatait gyakran váltó és a stabil kapcsolatban élő ember között. A spekulánst összetéveszteni a befektetővel tehát ahhoz hasonlatos balgaság, mint Don Juant asszonyhívő - sajátos megfogalmazásban: monogám - egyénnek tartani.

Mondják, hogy Brazília Bahía (vagy Mato Grosso) tartományának címerében azért van egy lángoló kehely, mert a portugál hódítók a folyók felgyújtását helyezték kilátásba az engedelmesség megtagadása esetén, és ajánlatukat kiegészítendő, frappáns demonstrációval éltek: meggyújtottak egy pohár pálinkát. A begyulladt indiánok pedig hallgattak a szóra. Valamivel később hasonló mutatványokkal (jég, mágnes, rádió) arattak nagy sikereket Macondóban a vándorcigányok. Az elemi fizikai törvények közül azonban talán a gravitáció megregulázása kelti a legnagyobb csodálatot. Ez biztosít állandó helyet a levitáló mágusnak a varietékben, ezért irigylik sokan az űrhajósokat és keresnek kárpótlást a népi űrhajózás különböző formáiban (körhinta, LSD, Ikarus busz), és ezért fog mindig csodaszámba menni a repülőutazás. A repülés szakembereinek mindeközben le kell küzdeniük egy meglehetős ellentmondást. Nevezetesen úgy kell minél több embert bepréselni egy repülőbe, hogy (annak ellenére, hogy a biztonság okán el kell érni, hogy az utasok egy helyben maradjanak) az utasoknak nemcsak biztonságban kell érezniük magukat, de ráadásul kimondottan azt kell érezniük, hogy valami rendkívüli élményben volt részük. Röviden és egyszerűen, a repülés tervezői ezt úgy érik el, hogy az utasokat lenyomják gyerekbe.

Áll a szomorú kalauz a lecserélt járaton, hitelbe méri az átszállót, kvaterkázik a nőutasokkal, aztán a jelzőcsengő hangjára dacosan irányba fordul, szeme sarkából a visszapillantót lesi, majd amikor a gép elindul, mereven figyeli, nem jön-e váratlan esemény. Kineveti a háta mögött az egész vállalat, a sofőr tele szájjal meséli otthon, milyen igyekvő, gondosan megnyomva az első szótagot: igyekvő, mondja a feleségének, és felkacag, párja pedig vele nevet, érti ő a viccet, szinte látja maga előtt, ahogy a negyvenfokos hőségben, mélyen szemébe húzott sapkában áll az igyekvő, szomorú kalauz a vezetőfülke mellett, és figyeli, nem jön-e váratlan esemény.

Elemző munkacsoport alakul az MSZP-ben Horn Gyula kezdeményezésére. Megbízható lapértesülés szerint az elemző munkacsoport elemezni fog. Az elnökség, a választmány és a miniszterelnöki kabinet néhány tagjából álló testület célja - a pol.beat. stílusú tájékoztatás szerint -, hogy "az MSZP megfelelő válaszokat adjon a változó politikai helyzetből adódó aktuális kihívásokra". (Nyilván hogy ha azt kérdezik Horntól vidéken, hogy s mint, miniszterelnök úr, ő ne azt mondja, hogy erről a szakértők döntenek, kérem a következő kérdést.) A Magyar Hírlap hozzáteszi még indokként: "Általános párton belüli vélemény szerint az MSZP az utóbbi időben defenzívába szorult." Hát így.