Mondják, hogy Brazília Bahía (vagy Mato Grosso) tartományának címerében azért van egy lángoló kehely, mert a portugál hódítók a folyók felgyújtását helyezték kilátásba az engedelmesség megtagadása esetén, és ajánlatukat kiegészítendő, frappáns demonstrációval éltek: meggyújtottak egy pohár pálinkát. A begyulladt indiánok pedig hallgattak a szóra. Valamivel később hasonló mutatványokkal (jég, mágnes, rádió) arattak nagy sikereket Macondóban a vándorcigányok. Az elemi fizikai törvények közül azonban talán a gravitáció megregulázása kelti a legnagyobb csodálatot. Ez biztosít állandó helyet a levitáló mágusnak a varietékben, ezért irigylik sokan az űrhajósokat és keresnek kárpótlást a népi űrhajózás különböző formáiban (körhinta, LSD, Ikarus busz), és ezért fog mindig csodaszámba menni a repülőutazás. A repülés szakembereinek mindeközben le kell küzdeniük egy meglehetős ellentmondást. Nevezetesen úgy kell minél több embert bepréselni egy repülőbe, hogy (annak ellenére, hogy a biztonság okán el kell érni, hogy az utasok egy helyben maradjanak) az utasoknak nemcsak biztonságban kell érezniük magukat, de ráadásul kimondottan azt kell érezniük, hogy valami rendkívüli élményben volt részük. Röviden és egyszerűen, a repülés tervezői ezt úgy érik el, hogy az utasokat lenyomják gyerekbe.

Mondják, hogy Brazília Bahía (vagy Mato Grosso) tartományának címerében azért van egy lángoló kehely, mert a portugál hódítók a folyók felgyújtását helyezték kilátásba az engedelmesség megtagadása esetén, és ajánlatukat kiegészítendő, frappáns demonstrációval éltek: meggyújtottak egy pohár pálinkát. A begyulladt indiánok pedig hallgattak a szóra. Valamivel később hasonló mutatványokkal (jég, mágnes, rádió) arattak nagy sikereket Macondóban a vándorcigányok. Az elemi fizikai törvények közül azonban talán a gravitáció megregulázása kelti a legnagyobb csodálatot. Ez biztosít állandó helyet a levitáló mágusnak a varietékben, ezért irigylik sokan az űrhajósokat és keresnek kárpótlást a népi űrhajózás különböző formáiban (körhinta, LSD, Ikarus busz), és ezért fog mindig csodaszámba menni a repülőutazás. A repülés szakembereinek mindeközben le kell küzdeniük egy meglehetős ellentmondást. Nevezetesen úgy kell minél több embert bepréselni egy repülőbe, hogy (annak ellenére, hogy a biztonság okán el kell érni, hogy az utasok egy helyben maradjanak) az utasoknak nemcsak biztonságban kell érezniük magukat, de ráadásul kimondottan azt kell érezniük, hogy valami rendkívüli élményben volt részük. Röviden és egyszerűen, a repülés tervezői ezt úgy érik el, hogy az utasokat lenyomják gyerekbe.

Mitől gyerek a gyerek? Többek között attól, hogy állandóan megmondják neki, mit csináljon. Ez a repülőtéren úgy néz ki, hogy mindenféle kiskapukon kell átmenni, mintha bújócskáznánk, a különféle kis papírcetlik segítségével egy kisebb akadályversenyt is abszolvál az utas, mielőtt beszáll a gépbe. A légikisasszonyok nem nőiesen, nem is fiatalosan, hanem nevelő nénisen öltözködnek, a férfiak (légiúrfiak?) pedig valami operett-katonaruhát viselnek, ami ugye par excellence autoritás. Sorban állás itt, ott, nevelő néni mosolyog, képletesen megfogja a kezedet, terelgetnek ide-oda. Aztán attól gyerek a gyerek, hogy (a felnőttekhez képest) kevésbé gondolkoznak rendszeresen, a dolgok önmagukban jelennek meg a gyermeki elmében, nincs ok, nincs következmény. Ez a repülőn úgy jelenik meg, hogy a gépbe egy nagy harmonikakukacon át lehet bejutni, mert lehetőség szerint el kell tüntetni minden technikát, ugyanis az instrumentális, oksági magyarázatokat indít el (mitől repül a gép, mitől esik le stb.), ez pedig kiküszöbölendő, mivel a kérdés félelmet szül. Itt minden magától megy, itt nincs "révén", nincs magyarázat: csak. De az gyengéden. (Hasonlót mond Roland Barthes egy másik közlekedési eszköz, a Citroën mitológiájáról.) Aztán a gyermeki én izoláltabb, mint a társas világra már rászokott felnőtti én. Ezt az elszigeteltséget úgy hozzák létre, hogy az utasokat úgy ültetik le, hogy senki ne lássa a másikat; ha valaki nagyon nyújtogatja a nyakát, ott terem a kisasszony, és teletömi a száját mogyoróval.

Bevezetnek a gépbe, jön a katasztrófabemutató (lélegezz nyugodtan, miközben zúg a gép lefelé ezerrel [km/h], ne zavarjon, ha a melletted ülő esetleg fotelostul elrepült volna), egy kis borzongás jót tesz a vérkeringésnek, de ami fontosabb ilyenkor, a katasztrófa-mumus háziasítja a halálfélelmet, mindenkinek eszébe jut, hogy a repülés a legbiztonságosabb közlekedési mód, merthogy egymillió utas közül 0,3-nek görbül meg a hajszála, aztán huss, és már itt is az ingyenpia, mert a gyerek attól igazán gyerek, hogy szereti a hasát. Jön a terüljasztalkám, mindenki iszik, amennyi belefér (ma gyereknap van!). A légikisasszonyok nyájaskodnak, minden mozdulatuk mosolyog, még ha bosszankodnak is, az is csak tréfás korholás a leesett pohárnak, na-na, kis hamis. Amikor izomból leöntenek narancslével, akkor is mosolyognak (szemben az éttermekkel, ahol ilyenkor a beijedt-lelkes zakópucolósdi dukál), ilyenkor kedélyes, majdhogynem dévaj mozdulatokkal pamacsolják bele a tweedbe a juice-t, á, annyi baj legyen, kis szuri, nem fáj. (Ha gyerek van a repülőn, az igazán fájdalmas, mert szegényeknek el kell szenvedniük a gyereklét összes kötelezettségét, azaz megtömetés csokival/mogyoróval és terrorizálás kifestőkönyvvel és/vagy macival.) Leszállás előtt pedig rituális mosakodás a felgőzölt damasztkendőkkel: vissza a felnőttlétbe, vedd a csomagod és fuss, le ne késd az átszállást Aprajafalvába, ahonnan jöttél.