Egy bizonyos Fama nevű közgazdász, midőn diákjainak kíséretében sétált az egyetemét körülvevő parkban, gondolataiba mélyedve észre sem vette, hogy egy húszdolláros bankóra lépett. A mögötte lépdelő alumnusok egyike azonban szemfülesebb volt: "Professzor úr, Ön egy húszdollárosra lépett." Fama, anélkül, hogy lenézett volna, továbbment, és csak annyit mondott, hogy nem lehet ott az a húszas, mert akkor valaki már rég fölvette volna. Eugene Fama a hatékony tőkepiacok elméletének egyik kidolgozója, és neve ismerősen csenghet a pénzügyi közgazdaságtanban otthonosabban mozgó olvasóknak. A hatékony tőkepiacok elmélete a piaci hatékonyság három erősségét különbözteti meg (gyenge, erős és tökéletes hatékonyság) attól függően, hogy a tőkepiaccal kapcsolatos információk a piaci résztvevők milyen köréhez és milyen gyorsan jutnak el. A tökéletesen hatékony piacon minden információ mindenkihez azonnal eljut, vagyis nem hevernek húszdollárosok az utcán, hiszen azokat mindenki észreveheti és felveheti. Ám amennyire abszurd az utcán heverő pénz példája, majdnem annyira nehezen védhető meg a tökéletesen hatékonyan működő tőkepiac elmélete.
Tökéletesen hatékony tőkepiacon ugyanis az értékpapírok árfolyama tükrözi az összes rendelkezésre álló információt, így csak akkor változik meg, ha ezekből újak érkeznek a piacra. Ennek következtében mindenki ugyanazon információk birtokában hozza meg befektetési döntéseit, tehát nem fordulhatnak elő rendkívüli profitok. Nos, ennek a gyakorlat ellentmond. Többek között létezik a péntek- és hétfő-hatás, a karácsonyi effektus, a januári és egyéb hónapokra jellemző piaci helyzet és sok egyéb, ami arról tanúskodik, hogy új információk híján is mozognak az árfolyamok. Ennél is fontosabb, hogy a piaci hozamoknál tartósan magasabb megtérülést elérő befektetők léte is ellentmond a tökéletes tőkepiac elméletének. Soros György és nem számtalan, de semmiképpen sem elhanyagolható számú pályatársa éveken át volt képes felülmúlni a piacot, és tudunk olyan befektetőkről, akik évtizedeken át a piacinál jobb teljesítményt értek el, kihasználva a piac, vagyis a többi befektető - Herbert Simont idézve - korlátozott racionalitását.
A mondás szerint a piacnak mindig igaza van, de ez nem jelenti azt, hogy a piac, vagyis a piaci résztvevők összessége nem téved. Inkább arról van szó, hogy hosszabb-rövidebb ideig tart, amíg korrigálja tévedését. A lényeges az, hogy egyrészt, rövid távon gondolkodva, sohasem szabad szembemenni a piaccal, mert a többiek vélekedése önbeteljesítő folyamathoz vezet. Ezt nevezi Soros reflexivitásnak: az emberek nem a jövőt diszkontálják befektetési döntéseikben, hanem befektetési döntéseik alakítják a jövőbeli eseményeket, és aki ezt képes felmérni, az sok-sok húszdollárost talál a tőzsdén. Másrészt viszont a hosszabb távon gondolkodók nyugodtan figyelmen kívül hagyhatják, hogy mit is gondol a piac, mert ha tudják, hogy (szokás szerint) téved, akkor csak ki kell várni, míg korrigálja magát.
Ennek a hosszú távú gondolkodásnak a hívei fektették le a fundamentális elemzés alapjait azáltal, hogy a vállalatok jövedelmezősége és eszközeinek értéke alapján meghatározva a részvények értékét, az ennél alacsonyabb árfolyamúakat vásárolták és a magasabb árfolyamúakat eladták. Ahhoz, hogy konzisztensen jó döntéseket hozzunk, a fundamentális elemzés alapján arra van szükség, hogy a piac folyamatosan produkáljon súlyosan alulértékelt értékpapírokat. Az értékpapír-elemzés atyjaiként nyilvántartott Graham-Dodd páros (mindennek persze semmi köze a modern családmodellhez) egyik kedvelt befektetési elve volt, hogy olyan társaságok részvényeit vásárolták, amelyek a részvényárfolyamok alapján kevesebbe kerültek, mint a forgóeszközeik és az összes adósságuk különbsége. Ez azt jelentené, hogy a vállalat állóeszközei kevesebb, mint nullát érnek, ilyet pedig még a magyar privatizáció sem produkált. Az olvasó azt gondolná, hogy Graham és Dodd urak nem sok ilyen társaságot találtak a modern és hatékony tőzsdéken. Csakhogy a két úr a század húszas éveitől komoly hírnévre és csinos kis vagyonra tett szert a fenti módszer alkalmazásával. Na de, gondolhatnák, ez már a múlté. Tévednek: az Egyesült Államokban ma már kaphatók olyan részvény-kiadványok, amelyek folyamatosan aktualizálják a nettó forgóeszközértéken kapható részvények listáját, és ez a könyv kicsit vastagabb, mint a Dörmögő Dömötör mindannyiunk által sokat forgatott példányai. Ettől persze a piacok még lehetnének hatékonyak, és fogjuk rá, hogy az eszközök értéke amúgy is nehezen megállapítható; de akkor mit szólnak ahhoz, hogy a tőzsdei cégek más tőzsdei cégekben meglévő részesedésük értékénél alacsonyabb áron kaphatók, mint az előfordult nem kisebb társaságokkal, mint a DuPont és a Seagram? Erre már csak azt mondom, hogy bár ott álltam volna a kitöltetlen csekk-könyvvel a brókerem előtt.
Van azonban a tökéletes piacok elméletének megcáfolására egy sokkal hétköznapibb bizonyíték, mégpedig az emberek korlátlan hite a csodákban, különösen ha ez a meggazdagodás csodásan egyszerű és gyors kimenetelében testesül meg. Hányszor hívtak már felebarátaim, hogy adnának egy kis pénzt, forgassam meg (ez kábé annyira jó a pénznek, mint a részeg embernek) és fialtassam (ez már életszerűbb, csak a megtermékenyülés mozzanata hiányzik a metaforából, ám ezt talán lehet a szeplőtelen fogantatás elméletével magyarázni); lényeg az, hogy duplázzam meg, mert egy hónap múlva valamit akarnak venni. Ez a jobbik eset, mert én talán még meg tudom győzni arról, hogy próbáljunk meg reálisabb célokat kitűzni. A rosszabb és gyakoribb, hogy az ilyen jobb sorsra érdemes megtakarításokat pilótajátékokba, tuti, aztán mégsem teljesen működő bizniszekbe és isten tudja, még mibe fektetik be. Ez is egy piaci tökéletlenség: ha véletlenül tényleg megduplázódik, akkor azért, mert az a mi extraprofitunk, ha meg lenyúlnak minket, akkor meg azé, aki becsapott minket.
Végül, de nem utolsósorban kitűnő példája a tökéletlen piacnak a negatív csoda várása, vagyis az, amikor az emberek még a kockázatmentes (állampapír-)hozamnál is alacsonyabb kamatú betétben, ha nem éppen folyószámlán vagy a párnabélésben tartják megtakarításaikat. Mielőtt még lehurrognának, pillantsanak bele a bankszektor mérlegébe (a párnákban azért mégsem javasolnám, hogy kutakodjunk), ahol iménti állításomat alátámasztandó a betétek szerkezetét, másrészt pedig egyes bankok sajáttőkearányos nyereségét megvizsgálva a hatékony piacok elméletének ellentmondó számokat találhatunk.
