Megszületett az elsőfokú döntés a közös öngyilkosságot megkísérlő fiatalok ügyében. Két hónapja (MaNcs, 1997. március 6.) írtam arról, hogy büntetőeljárás folyik egy fiú és egy lány ellen, akik harmadik társukkal együtt felvágták saját ereiket. Azért kerültek ketten bíróság elé, mert ők továbbadták az eszközül használt pengét, de a harmadik nem, mivelhogy nála véget ért a kör.
Az utolsó tárgyalás több meglepetést is tartogatott. Az ügyész vádbeszédében azt indítványozta, hogy a bíróság ne büntesse meg a vádlottakat, hanem részesítse őket megrovásban, és ne ők, hanem az állam viselje a bűnügyi költségeket. A javaslat jól tükrözi az ügyész lelkiismereti konfliktusát. Megkapta ezt az ügyet, de nem látott bűnösöket és bűnt. (Az egész eljárás alatt egy kérdést tett fel: megkérdezte a vádlott lánytól, hogy miért a bölcsészkarra felvételizik.) Ugyanakkor nem ejthette a vádat, mivel az egyik főügyész többször kijelentette a sajtóban, hogy ragaszkodik a felelősségre vonáshoz. Ha tehát a vádlottak felmentését indítványozta volna, valószínűleg az előmenetelét kockáztatja. Végül a lehető legenyhébb elmarasztalásra tett javaslatot.
A védő válaszbeszédében azt kérte a bíróságtól, hogy mentse fel a fiatalokat. Érvei szerint csak akkor beszélhetünk öngyilkosságban közreműködésről, ha kívülálló és racionálisan gondolkodó személy nyújt segítséget, de a törvény nem vonatkozik azokra, akik maguk is öngyilkossági krízisben vannak. Ezzel összefüggésben arra hivatkozott, hogy a vádlottak a válsághelyzet mélypontján képtelenek voltak magatartásuk következményeinek felismerésére, ezért nem büntethetők.
A bírónak - az ügyésszel ellentétben - nem voltak lelkiismereti konfliktusai. Az egész eljárás alatt úgy viselkedett, mint egy kádi a fa alatt, aki saját kedvére osztogatja az igazságot. Minden mondatával éreztette, hogy erkölcsileg mennyire megveti a két fiatalt. A legelső tárgyaláson kérdőre vonta a fiút, amiért nincs meg az érettségije. Holott pontosan tudta, hogy amíg az évfolyamtársak vizsgáztak, ő pszichiátriai osztályon feküdt, ahol az öngyilkosság után kezelték. A bíró szeme előtt egyetlen cél lebegett: érvényt szerezni morális előítéleteinek. A józan észre apelláló érvelés nem érintette meg, és azt sem látta szükségesnek, hogy szuicidológus szakértőt hallgasson meg.
Mindebből egyenesen következik a határozata. Először is: az ügyész indítványát fogadta el, megrovásban részesítette a vádlottakat. Másodszor: az ügyész javaslatával ellentétben őket kötelezte fejenként 17 ezer forint költség megfizetésére (és nem az államot). Ekkor az a nagyon ritka helyzet állott elő, hogy az ügyész felpattant a helyéről, és fellebbezést jelentett be a vádlottak javára. A bíró ezután a két fiatalhoz fordult: "És maguk kívánnak-e fellebbezni?" A vádlottak gondolkodási időt kértek. "Azt nem lehet, most kell válaszolni!" - rivallt rájuk a bíró. (A törvény három nap gondolkodási időt biztosít.) "Akkor fellebbezünk." "És miért fellebbeznek?" "Mert nem értünk egyet." "Mivel nem értenek egyet?" "Hát az ítélettel." "Felmentést akarnak?" "Igen." A bíró erre végképp megsértődött, és még egyszer utoljára megleckéztette a vádlottakat: "A bíróság előtt nincs helye ilyen nyegle viselkedésnek." A tárgyalásnak vége.
A törvény szerint "a megrovással a hatóság rosszallását fejezi ki, és az elkövetőt felhívja, hogy a jövőben tartózkodjék bűncselekmény elkövetésétől". Hogy ebben az ügyben mennyire értelmetlenek ezek a szavak, talán nem szorul magyarázatra. Vagy mégis van értelmük. Esetünkben ugyanis egyvalakivel szemben helye volna a rosszallás kifejezésének, és fel lehetne hívni, hogy a jövőben tartózkodjon ilyen cselekmények elkövetésétől.
