"Õ egy másik időzónában van most" - válaszolta egy orosz barátom még a Tilosban egy ízetlenkedő megjegyzésre, miszerint mit szólna a felesége, ha látná, milyen nagy figyelmet szentel a mellette ülő nőszemély szórakoztatásának (a kitűzött cél a full service volt, ahogy azt mondani szokták illetlen helyeken). Internet meg CNN ide vagy oda, az emberek, az eszmék, de még a tárgyak is jelentős jelentésváltozáson esnek át, ha átlépnek egy másik időzónába, kultúrába, ne adj´ isten, kontinensre. Van például egy Tomás Eloy Martinez nevű argentin, aki írt egy könyvet Eva Perónról, pontosabban Evita bebalzsamozott holttestének kalandjairól. A regény elég jó, ha valaki nem hiszi, olvassa el a New York Times vagy az Economist kultúrrovatának méltatásait. Logikusabb lenne azt mondani, hogy aki nem hiszi, olvassa el a könyvet, hisz kiadta a JLX Kiadó pár hónapja, de éppen erről van szó: ha jót akar, ne olvassa el. Ugyanis épp átrágván magam az amerikai kiadás karcsú 370 oldalán, meglátom a magyar verziót a kirakatban, a guta ütöget, mert magyarul azért minden gyorsabban megy. De ha már így esett, gondoltam, megnézem, hogy oldott meg a fordító egy delikát jelenetet, amikor is az Evita múmiája őrzésével megbízott titkosszolga tábornok (elvesztvén a meccset) alkoholdelíriumban nézi a tévét Buenos Airesben, mert közvetítik az első amerikai holdraszállást, és rájön, hogy a perónista összeesküvők az amerikai kormány éberségét kijátszva a Holdra csempészték Evita múmiáját. Utolsó előtti fejezet, fellapozzuk, hát a fejezet (összehasonlítva az eredetivel) úgy az egyharmadánál véget ér, kimarad Evita mamájának története, a tábornok delíriumos tripje és a holdraszállás komplettül. Gondoltam, számolok. A magyar kiadást jóval nagyobb betűkkel és valamivel kisebb oldalakra nyomtatták, mint az amerikait, és így is csak 344 oldal lett, szemben az amerikai 370-nel, azaz azt kell feltételeznem, hogy más részek is hiányoznak a magyar kiadásból. A két könyv fizikai küllemének összehasonlítása révén egy másik átalakulást is tetten érhetünk. A JLX papírjának betonszürkéje elegánsan hatna mondjuk egy ballonzakón, azonban az amerikai (Alfred Knopf) kiadás merített és tépett szélű, mintha-csak-most-vágta-volna-föl-az-ínyenc-irodalombarát-imágót mutató papírja mellett kimondottan szürkének hat. (Ha most nekem azt mondja valaki, hogy ez a könyvkészítészeti ínyenckedés csak a nyugati könyvkiadó hidrák aljas lépes méze a vásárló nemtelen tőrbe csalására, nyilván igaza van, de hát minek mindig győzni, nem igaz?) Aztán a magyar kiadó betűi nyilván azért olyan nagyok, hogy segítsenek az írott szöveggel való birkózásban gyakorlatlan olvasónak (szemben a Knopffal, ami kitér a könyvben használt betűtípushoz [Monotype Columbus] inspirációul használt középkori betűk készítőire). Summa summarum, egy felsőközép keménykötésű bestsellerből papírnemű strandfelszerelés lett keménykötésű proletároknak. Az átalakulás rejtélye persze rajta van a magyar borítón. Először is a spanyol cím (Santa Evita) bravúros fordítói lelemény révén Evita lett magyarul, aztán ott van még egy csillagszerű folt is, amiben az áll, hogy mittoménmennyi Oscarra lett jelölve a film, és a könyv végére még odabiggyesztették Madonnának az Evita forgatása alatt írt naplóját. Na most ennek a könyvnek annyi köze van a filmhez, mint az angol agree szónak az Egri csillagokhoz. Összefoglalva, a JLX kiadó maradéktalanul ponyvásította a Santa Evitát. (Aki azt gondolja, hogy egy bolha nem csinál elefántot, annak itt egy másik: Platonov Csevengurja [Magvető, 1989] az orosz eredeti 74. oldalán kezdődik.) A JLX így kicseszett az íróval, a potenciális művelt olvasóközönséggel, aki attól gondolja magát annak, ami (vagy nem az), hogy nem olvas ponyvát, és még az aktuális olvasókkal is, mert ők meg nem nagyon szeretik, ha egy könyvnek nincs vége, de négy eleje van. (A hazug és csaló JLX Kiadóval nem lett kicseszve.) Azt mindenesetre a kiadó fejlett öniróniájának tulajdonítjuk, hogy a magyar kiadás címlapjának tetején ez a felirat csábítja az olasót: "Az igazi Evita könyv". Ja. Mármint ebben az időzónában.
