Egotrip

Persze hogy megálltunk "gyallán az első kocsmánál, köszönöm kérdésedet, borovicskát csak Béla és én, a többiek sört, zlátibazant, tudod, sportszerűen készültek a meccsre, tavaszal csúnyán kikaptunk. Két borovicska és két korsó sör, mondom a csapos hölgynek, Árpiéknak nem rendelek, még a határon lehetnek a Skodával, skodá?, a kisasszony visszakérdez, dve borovicská, dve pivo?, bólogatok, áno, megértjük mi egymást, a két népnek, ha szomjat oltnak, egy a hangja. Meg a magyarszlovákot se látta biztos, győri vitézségünk, tót atyafiak a játékautomata mellől figyelnek, mit hangoskodunk mi itt, külföldön. Győzni jöttünk, a sört, mely végre nem germanomagyar, már megittuk, csak a habja maradt, még mindig, a korsó alján, hiszen tudod. Zlatibazant, aranyprága most nékünk Nové Zámky, áj lové Zámky, vajon hogy´ mondják szlovákul, érsek, nincs arra szó, arra szó. Befut a Skoda, újabb sörök, Árpi az autóval, a csapat a meccsre alig tud kiállni, a fülledt melegben aztán kiizzadjuk söreinket, magyarok egymást közt, mindig így kéne, mester, van elég benzingőzünk, ha vesztünk, akkor is győrünk, tizenkét magyar összeakaszkodék, kispálya, füves, így hát Béla kapus létére vetődött, az eredményt ne kérdezd, lemostuk az ógyallázatot, ha csak hetesekkel is. Jöhet az utánpótlás, a tarcsi, a tarcski meccs, az igazi, oly nagy nevekkel, mint Gambrinus, Velkopopovicky` Kozel, Pilsner Urquell, Smädny` Mnich, ezt tán még te se ismered, Szomjas Szerzetes, csapatunk - a kedvedért: jobboldali - védőszt.je. Ne sírj ez összeállítás hallatán, a disznóról még nem is beszéltem. ´t a második félidőben hozták be, hordágyon, szájában citrom, ahogy kell, Balogh egyből ráállt, hogy majd ő, megeszi, leveszi a fejét. Úgy is tett, lenyakazta, csak ne ült volna le mellém, a Disznófejű Balogh, csak ne lettek volna cseresznyéből a szemei, a malacnak. Rád gondoltunk, kedves barátom, bár a feje a Baloghé, a torral te is megbirkóznál, ki a Rétisasban a Kétfejű Habsburg-tál után még rendeltél egy sóletet, oldalassal. S most otthon ülsz, térdig vasban, még csak nem is azért, mert rossz irányban kerülted meg a kaput, a labda se volt nálad, ez volt a baj. Milyen sport az, amit labda nélkül játszanak?! Jöttél a felvonón, az az állat meg letarolt. Hagyjuk a francba, sí a telefon. Ittunk az egészségedre, jövőre te is játszol. Na, ezen, hogy jövőre veled, annyira nekibúsult, Árpi, a falnak, támasztotta erőst, mintha biciklijét, alig tudtuk odébb tolni. Elvonult a vihar (volt az is), szállásunkra kajtatunk, először és utoljára állok föl az asztaltól, egyéni csúcs, nem kellett hugyozni, bár csak ez a sör sokáig kitartana, engem. Ám jő a hajnal, botorkálás a vécébe a szakmunkásképző hétmérföldes folyosóján, sosem akar véget érni, az éjszaka, bárhol, itt benn vagyok, magamban, nézem a lábam, a támaszkodót, megcsípte valami állat, éreztem, a levegőben a jól ismert ciánszag, tudod, mikor sűrű sorokban, mint a csótányok, hagytuk el féregirtáskor a koleszt, ki kocsmába, ki moziba, Felszabadítás I--IV, az jó hosszú, hogy estére aztán visszaszivárogjunk, sűrű sorokban, és fölhorgadjunk megint, mint a csótányok.

Lopott percekben rovom ezeket a sorokat, az egyik hisztiből be, a másikba ki, vagy fordítva. Mindjárt abba is hagyom, nincs nekem erre időm. Ilyenkor, nyár előtt, úgy érzi magát az ember (én, az én), mint valami inverz pók, akit egyre szorosabban fogva tart az a háló, amelyet történetesen ő maga font, kétségbeesetten próbálja kirángatni valamennyi lábát abból a nyúlós és erős izéből, ami onnan kijön, valamennyi szemét esdekelve emeli az égre, erőlködik, izzad, de nincs menekvés.

Amikor az embert átmenetileg elhagyja a józan esze, akkor kétes kalandokba bocsátkozik, amilyen hülye. Rossz esetben belebonyolódik, akkor rámegy a házassága, esetleg az élete. Ha magához tér még időben, s az utolsó erejével a szituációból kiszáll, nos, akkor sem ússza meg a mohóságot büntetlenül, lévén hogy újabb nehézségekkel találja szemben magát. Ennyit az emberről. Ami mármost engem illet, nekem a végső másodpercben jött a megvilágosodás a minap: fél seggel már benne ültem a végzetes taxiban, ám inni akart még a démon, s ez mentette meg az életem. Én ugyanis úgy tíz éve, amióta nem szeretek beszélgetni, nőt nem presszóztatok. Ez, mondhatni, filozófiám egyik sarkalatos tétele: lemondok inkább a banyáról önként és dalolva, ha az az ára, hogy itatni s itatás közben hallgatni kell, kiféle ő (általában nem olyan), s milyen az élete (általában problémákkal terhes), elég nekem bőségesen a sajátomat megoldanom, még sok is többnyire. Istenem, gondoltam, bevágva a taxiajtót, milyen hűséges vagyok: egy mintaférj valósággal, a büdös francba´, meg mekkora nagy marha, megszédülök pillanatnyi zavaromban gyerekes módon teljesen.

Elkezdeni vagy abbahagyni valamit közismerten nehéz. Ez különösen igaz olyan helyzetekre, ahol a döntés egy kicsivel mindig elodázható. Egyetlen percig még fekhetek az ágyban, és biztosan nem kések el, hiszen a találkozóm csak másfél óra múlva lesz. És le fogok szokni a dohányzásról is, csak még erre az egyetlen cigarettára rágyújtok, az biztosan nem visz a sírba. A fordításnak is nekiülök, mondjuk holnap, de ma este még nyugodtan megnézhetem az új Bruce Willis-filmet, egy nap ide vagy oda nem számít. Ezek az állítások mind tökéletesen helytállóak, de azt is tudjuk, hova vezetnek: a hamutartó teli csikkel, reménytelenül késünk, a felbőszült szerkesztők jogos szidalmaitól való félelmünkben napok óta nem merjük felvenni a telefont.

A Piafban ültem teljesen egyedül, akkoriban épp nem volt miért hazamennem, pezsgő volt előttem, meg egy alig kibontott Lucky Strike, szemben pedig leendő színésznők próbálták úgy keresztbe tenni a lábukat, hogy a Thália Színházból is lássék. Egy háromszáz grammos kísérletet hajtottam éppen végre, az agyam hátsó fertályán lézerkardos parkőrök vigyázták a Köztársaság teret, míg elöl tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy nagy valószínűséggel hülyén nézek magam elé meg fel, ami ugyancsak felesleges. Bal és jobb oldalon szintén zajlott az élet, de ezzel csak a beavatottakat untatnám majd egy későbbi időpontban. Ez jóval azelőtt volt, hogy a mértékletesség pápája lettem, szerettem a bűnt, mindennap ittam alkoholt, és csak alig vagy nehezen tudtam volna elképzelni, hogy Pajor Tamás a Manhattan együttes egykori kartáncosával készít közös lemezt, szóval régen volt, még a krónikus vastagbélgyulladásom előtt, de már mindenképpen az üveghegyen innen.

Jön szembe a téren, Vörösmarty, a tér, a haza bölcse, a szomszédos térről, a neves publicista éstörténész éspolitológus ésatöbbi, mondom neki, akkora ember vagy, már be se férsz a tévébe, mosolyog, visszavág, ötszázvalahány verseskötet jelent meg tavaly, sok, a líra: öngyógyítás, a költőket a tébéből kell pénzelni, bólogatok, havi fixszel, az ember könnyen rímel, ilyen rosszul, különben is, a történelmet - bukkan föl a téren e rémalak, s inte felém -, a miénket, költők csinálták, olyan is, mondja ő, géza, ne politizálj! súgja bennem a kisegér, majd adok a kötetemből, adom meg a végső döfést, lassú métely, menekül sietve, dedikálni ő is, saját árnyékunkban ülünk a napon, ki-ki a saját sátra előtt, pavilon az. Idén nem adtak napernyőt, reklámhordozó, önkormányzat tiltá, ég a napmelegtől a kopár szék, csak a sörösdoboz vet árnyat, nézem a kollégákat, lám a többi hűs sör. Sor. Az nincs, ismerősök jönnek, ők se vesznek, előkotrom táskámból az e célra tartogatott példányokat, tisztelet, szeretet, barátság jeléül, dátum. Emelem dobozom, van még benne, langyos a sör, de nekem így is. Még három perc, lejár a fogadóórám, sietni kell, este románmagyar, magyaromán, történelmi - bukkan föl újra a téren a csuklyás alak - meccs, olvastam. Nehéznek és reménytelennek tűnik a valóságos és a szimbolikus küzdelem? Igen. De a történelem bátorító vigaszt küld a csapatnak. Ne felejtse közülük senki, hogy Marathonnál is a reménytelenség győzött. A Magyarok Világszövetsége nevében hitet, erőt és sikert kívánunk! Megcselekedtük, amit megkövetelt, aha. Költőtárs reszketve dedikál, ideges, innen azonnal hazarohan, készül a meccsre. Jár-kel a lakásban, benéz a fürdőszobába, a tükörbe, még a ládára is föl. Eszébe jut, váltogatja a csatornákat, korán van még, leviszi a szemetet. Maga elé bámul. Az ember úgy szurkol, ahogy. Én, nyolcadikutas magyar alkat, sört fogok inni addig, végre csapoltat a konzerv után, pálinkával, valahogy el kell viselni, a vereséget, kika-punk-ugyis... Hűs pincében, lennék bár. És akkor fölbukkan, nem a történelem, egy olvasó. Hogy én vagyok-e, aki. Én írtam-e a, nem, nem az asztalon heverőt, ez a hatodik, tudja, a hetedik majd én leszek, nem is a Jadviga párnáját, hanem a róla szólót, a Jadviga spermáját, én. Hogy ő, magyartanár, azután elolvasta, és a többi magyar irodalmat is, kortársat, azóta, ő, aki megállt negyvenötnél. Mondja a fiatal, magyar, tanár. Sorolja a neveket, dedikálnak épp vagy sem, milyen kitűnőek, mennyire örülök, mondom. Aztán hallgatunk negyedpercig, hosszú, hogy ő már megy is. Á, maradjon még, hallgatunk tovább, mit is tudnék mondani. Nem vagyok kritikus. Most már tényleg mennie kell, látom, egy leány várja, várja túlnan, a hűvösben, mellettem már szellőzködnek, indulnak a pincébe, én még elücsörgök kicsit a napon, sütkérezem a dicsőség fényében. Ezért érdemes ülni. Érdemesülni. Kiérdemesült költő, innen már csak lefelé, a lépcsőn, beleveszek a homályba, a többiek már az első korsónál. Elém teszik, nem az étlapot, olvastam-e, mit írnak, a másik oldalon. Ki a magyarokkal az országból! Hagi mindörökké felsőbbrendű! A Teremtő (le)fokozása: Isten, Hagi, Család. D. Petrescu jobbhátvéd vért ivott, mint legendás elődje, V. Dracula a Transsylvaniae non Corvinulból, megöljük őket. Még sose nyertek ellenünk, fociban, itt az idő, most vagy. A történelem kacagva tűnik el a vécé irányába, alighanem nő, mert nem találkoztam vele, kerestem pedig többször. A rituális pohársör a végén egyhajtásra, sietni kell, kezdődik a valóságos és a szimbolikus (?!) küzdelem, a lépcsőházban már megy a meccs, a másodikon üvöltés, de csak a tévében, a gangokon, a lakásokból, az ablakokból néma csend, rosszat sejtve nyitom az ajtót, röpül felém apám hangja, egynullra vezetnek, ha nem hiszed, gyere nézd meg, replé, második perc, aztán a tizenötödik, a történelem, vége. És a tévéhomályból fölrémlik a nyáreste, ezerkilencszáznyolcvanhat, a mexikói dögmeleg, akkor az oroszok, jaj, csak ne az a dal legyen. Akkor, Csepelen, a meccs után, izzott a lakótelep, komoly férfiak szítták a cigarettát az ablakokban, parazsak mindenütt, férfiúk atlétában, ó, görög férfiú, Marathoni Győző!, lepöcköltek hamut, csikket, néztek utána, az ember olykor csak maga alá bámul, nem ugrottak utána, még nem, mindig van remény, Kanadát megverjük, még bármi lehet, zárd már be azt a rohadt ablakot, fölébred a gyerek, csend volt pedig, csak a gubacsi hídon ment át egy tehervonat, azóta is, végeláthatatlan, nyáresti, hosszú, forró csend. Most megúsztuk kettővel, a második félidőre már nem jött ki, le az égből a román isten, Hagi, aki igenis felsőbbrendű, a pályán, mindörökké, ámen, nem aláztak meg, nagyon, helyt, álltunk, a pályán. Nyitva az ablak, nincsenek parazsak, dől be a meleg, a mélyenalvók horkolásába látok, csapkodná bár a szél az ablakokat, törjön be üveg, mint most magyar konzulátus- és egyházablak győzelemittas namilyen szurkolók vérfagylaló kezei által, és a vész kitört, megint esik. Nézem villámidat dörgő fellegekben, mint ama könyvnapon, másodnapon, amikor elsötétült az ég, az ember jött elázva a Váci utcán, és nézte a ruhájukhoz tapadt áttetsző nőket, az ember, a könyvpavilonok bezártak, bent kucorogtak költők, kereskedők, egyetlen bodegapulton, súlyos kövekkel lefogott fólia alatt azonban könyvek dacoltak az idővel, várták az ismeretlen olvasót a Deák Ferenc utca felől.

Civilizációnk jelenlegi állapotát illetően Stumpf honvéd különb jósnak bizonyult Stanley Kubricknál. Míg ugyanis az illető hadfi (nyugalom, névrokon) 1983 telén, leszerelés előtt három nappal (ami tudvalevőleg a világ), amikor boldogan belerikkantotta örömét a szombathelyi laktanyaépület lépcsőházának kongó-bongó magasságába, miszerint a kopaszok 2000-ig maradnak, pontosabban határozta meg a jelen végét, mint a kimondottan időspecialista filmművész, aki egy esztendővel későbbre helyezte a kalendáriumban a jövő, azaz a más-világ kezdetét. Merthogy mostanra úgy tűnik, a dolog eldőlt. Az idén vehetünk részt az évezred utolsó őrületes technobulijában, megköthetjük az óvilág legelőnyösebb életbiztosítását, és már biztosan lekéstünk arról, hogy szobát foglalhassunk az évezred partijához New Yorkban. Olykor beszámolnak magazinok "szakértőkről", akik szánalmasan hajtogatják, hogy egy évezred csak 1-gyel (és nem 0-val) végződő dátummal szokott kezdődni (csakúgy, ahogy például egy hónap), de szerepük nyilván csak az, hogy a millennarista danse macabre-ban megjelenítsék a realitástól elszakadt szobatudós figuráját, aki tekintetét az égre függesztve bukik orra a valóság rögein.

Amikor publicisztikát írok a MaNcsnak, mindig jó korán kelek. Alig pitymallik még, a kakasok még nem kezdték rá, csak néhány madárka csivitel félénken, majd egyre hangosabban. A kert végéből ritkás köd szivárog, a fűben vakond motoz. Felkapom a rossz nadrágot, gumicsizmát húzok, megnézem, hogy vannak az én kis kedvenceim.

A péntek esti Intercityn körülbelül Cegléd táján elaludt egy debreceni intézményvezető. Ennek önmagában semmi hírértéke nincsen - jogában áll, megteheti -, ráadásul engem mondjuk nem is ért a dolog váratlanul: már Ferihegyen kiesett a kezéből az újság, azóta zajlott a gigászi küzdelem a pihentető öntudatlansággal kecsegtető édes álom és az értelmes emberlét olvasgatással, sörivással, az ablakon való kibámulással kitölthető kereteit felkínáló ébrenlét között. Ment az a jól ismert bólogatás, amikor fokról fokra közelít az áll a mellhez, de Cegléd magasságáig nem dőlt még el a harc, mert amikor elérte, ijedten kapta fel a fejét az intézményvezető: rémült tekintettel pásztázta a vagont, hogy tisztázza, hol is van ő valójában, és amikor erre rájött, az láthatóan megnyugvással töltötte el. A szemében levő eszelős riadalmat vizenyős tompaság váltotta fel, de ennek bárgyú kifejezéstelensége sajnos nem volt sokáig csodálható, mert abban a szúrásban már húzták is a redőnyt rá a pillák, s indult a fej a nyaktól szépen lassan lefelé, majd egy kicsit vissza, megint le és így tovább. Ceglédnél viszont a szakaszos bólogatás ritmikáját döntő érvként egyetlen végleges, kőnehéz bólintás váltotta fel: befejeztem, ez volt a jelentése, ennyit most az ébrenlétből, szasztok, nem csinálom tovább. S elaludt az Intercityn ez az ismert intézményvezető.

Nem tudom, megírta-e már valaki a busz után szaladás lélektanát. Akérdés összetett, és mindenekelőtt nem árt néhány alapesetet megkülönböztetnünk. Először is egészen más busz után szaladni idegen terepen, mint hazai pályán. Tegyük fel például, hogy az embert balsorsa csak tízévenként egyszer veti a Haller utca környékére, ahol egy öt éve elmulasztott adóbevallás kellemetlen következményeivel kell szembenéznie. Dolga végeztével a Haller utcáról a Soroksári útra fordulva, egy BKV-jármű barátságos kék körvonalait pillantja meg; egy távolabbi pillantás előre, és a buszmegállóban álldogáló, reményvesztett várakozók kis csoportjának képe villan szemébe. Ilyenkor mindent egy lapra tesz fel: mindegy, hova megy a busz, még azt sem tudja, megáll-e abban a megállóban, de egy hirtelen impulzusnak engedve rohanni kezd, és csak a busz hátsó lépcsőjén zihálva jön rá,hogy pont az ellenkező irányba akart menni.

Néha, amikor ezek a nagy belebámulások vannak, hogy se kender, se isten, szóval amikor a hajnal összeiszamosodik a szürkülettel, és egyetlen nagy öklendezés a hét, megspékelve némi bűntudattal, hogy vajon felhívtam-e, akit fel kellett volna, és ha fel, akkor mit mondtam neki, azt-e, amit kellett, vagy azt-e, amit nem, szóval ilyenkor eddig még mindig jött egy következő hét. Nem tudom, örüljek-e neki.

Mivel ez az utolsó Dekóder (a MaNcs és a szerző útjai kettéválnak immár), az olvasó talán megbocsátja nekem, ha végül, utolsósorban önmagamat dekódolom. Boldog vagyok, hogy a MaNcs szerkesztőségi vonalával konform módon lehettem bombázáspárti, de azon kapom magam, hogy akut magyarázkodási kényszerem van, úgyhogy pacifisták, harmadszor. Azt hittem, evidens, miért tartom morális imperatívusznak a NATO akcióját és mélyen amorálisnak a "béke" hazai híveit (kivéve az egyetlen árnyaltan gondolkodó Csapody Tamást), de kiderült, hogy nem, nem vagyok érthető, felszínesen érveltem, nyilván.

(felvezetés) Nyolckor kezdődik, nézem a műsorban, kb. tizenegykor már Nyikita jön, a bérgyilkosnő - mit fognak addig csinálni?! Emlékszem Kokó első profimeccsére, már az elején kiütés, aztán ültek a szakértők a stúdióban, töltötték a műsoridőt. Ilyen most nem lesz, se kiütés, se üres duma - esztrád, kabaré, a ringben és a ring körül, szörnyű, na. A dobszai kultúrház se vállalná, s nem azért, mert nincs kultúrház. Van ízlés. Nincs. Az egyesen angol kupadöntő, kapcsolgatok, jön-e Kokó. De csak az ismert ismeretlen popénekes, vagy mi, nesze neked, Európa, s a többi földrész, Kovács István 13. profi mérkőzése az Interkontinentális bajnoki címért, vagy mi, kisvilágbajnoki rang. Majd mi megmutatjuk. Jut eszembe az első és utolsó magyar űrhajós felmenetele, adásszüneti napon szupermozi, ti kértétek, a végén megkaptuk Farkas Bercit is, felvételről. Kokó sehol, előboksz, egy németet ver egy dominikai, győz a német, füttykoncert, ezt talán nem kéne, csalni. Rossz előjel, a Burkina Fasó-i is fekete, ló. A bevonulási induló, Kokóé, a Carmina Burana karmája majd segít, kezdődik, a műsorújság szerint Nikita, a bérgyilkosnő, tizenegy múlt.

Nemcsak nagyon lusta vagyok, de elfoglalt is (egy fontos ember, mit mondjak), meg itt a depi (most a nyári, de lehet, hogy még a tavaszit taposom): tehát most megvonom magam a kedves olvasótól, beszéljen helyettem, tudomisén, a pénzügyminiszter vagy akárki, addig is pihenek.